A Jagellók kora Magyarországon – (1490-1526)
1. Magyarország a Habsburg és a Török Birodalom árnyékában
Mátyás halála után ismét trónviszályok kezdődnek. A jelöltek:
Corvin János
I. Habsburg Miksa német-római császár
Jagelló Ulászló cseh király és öccse
János Albert lengyel herceg
Corvin János a bosnyák királyi és a szlavón hercegi címért, valamint a horvát bánságért és a Hunyadi-birtokokért cserében lemondott trónigényéről. Utóbb ugyan meggondolta magát, de Báthory István erdélyi vajda és Kinizsi Pál alsó-magyarországi főkapitány hadai fegyverrel kényszerítették a megállapodás betartására1.
A rákosi országgyűlés 1490. július 15-én II. Ulászlót választotta királlyá (1490-1516). A megválasztásának feltételeit rögzítő egyezményben megígérte, hogy nem vezet be újításokat, eltörli az egyforintos állami adót, és a királyi tanács és a rendek megkérdezésével kormányoz majd. Ulászló megválasztása mellett szólt2, hogy származása reményt nyújtott a Cseh- és Lengyelországgal fennálló viszályok tartós rendezésére, s távol tartotta a tróntól a magyar nemesség körében népszerűtlen Habsburgokat.
János Albertnek nem voltak támogatói, s trónigényét fegyverrel sem sikerült érvényesítenie. 1491 elején kiegyezett bátyjával és lemondott trónigényéről sziléziai és magyarországi birtokokért.
Miksa támadása veszélyesebbnek ígérkezett.
Ulászlónak sikerült pártjára vonnia Mátyás zsoldosseregét3. Komoly szerepük volt Ulászló sikerében. Utána azonban feleslegessé váltak, fosztogattak. A török határra, a Száva mellé vezényelték őket. A török területekre nem mertek beütni, helyette a lakosságon élősködtek. Végül Kinizsi Pál 1492 nyárutóján számolta fel a sereg még meglévő maradványait.
A belvillongások felkeltették a török támadókedvét. Kinizsi törökföldi beütésekkel igyekezett fékezni a törökök megnövekedett támadókedvét. 1495-től azonban helyreállt a béke. Az elmaradhatatlan határvillongások ellenére a Jagelló-kor első 20 esztendejébem egyetlen fontosabb erődítmény sem cserélt gazdát.
Válaszul a magyar rendek azon határozatára, hogy Ulászló utód nélküli halála esetén többé nem választanak idegen uralkodót, Miksa 1505 szeptemberében hadat üzent Ulászlónak. A Jagelló és a Habsburg-ház azonban 1506. márciusában végül is kiegyezett: családi örökösödési szerződésre léptek egymással. Eszerint Miksa unokája, Ferdinánd feleségül veszi Ulászló lányát, ennek esetleg születendő fia pedig Ferdinánd húgát, Máriát. A dinasztikus szerződés ismertté válása után a magyar rendek rákényszerítették a királyt, hogy hadat üzenjen Miksának, de mivel Ulászlónak 1506. július 1-jén fiúgyermeke született, a háború aktualitását vesztette.
A Jagelló-kori Magyarországot nem érte idegen támadás
Belpolitika:
II. Ulászló üres államkincstárt örökölt, s az államháztartás egyensúlyát soha többé nem sikerült helyreállítani. A passzív és erélytelen Ulászlótól távol állt a kormányzat megreformálásának gondolata. Az ország irányítása átcsúszott a királyi tanács kezébe. A királyi tanácsban a főkancellár volt a hangadó, aki hovatovább második „királlyá” vált. Ezt a tisztet a kancelláriai szolgálataik jutalmául esztergomi érsekségre emelt hivatalnokok töltötték be.
A bárók4 külön jogokat szereztek maguknak.
A főúri-főpapi érdekcsoportok összetétele gyakorta változott, a belpolitikai élet áttekinthetetlenné, az ország csaknem kormányozhatatlanná vált.
Az egyik legbefolyásosabb főúr Szapolyai János (1510-től erdélyi vajda) volt.
2. Az 1514. évi parasztháború
1512. áprilisában II. Bajazidot I. Szelim (1512-1520) váltotta fel a szultáni trónon. Mivel az 1510-ben lejárt békeszerződést még nem újították meg, a határ mentén fellángoltak a harcok. A helyi török erők elfoglalták a szreberniki bánságot, amivel ötven év után először jelentősen sikerült módosítaniuk a határokon. Az újabb török sikerek hatására X. Leó pápa 1513-ban keresztes hadjáratot hirdetett és annak vezetésével Bakócz Tamás bíborost, esztergomi érseket és főkancellárt bízta meg. A felhívás váratlanul élénk visszhangra talált: április végén május elején már mintegy 40 000 parasztkeresztes gyülekezett a kijelölt táborhelyeken. Alighogy a hadszervezés megkezdődött, máris összeütközésekre került sor a keresztesek és a köznemesek között, akik kezdettől fogva görbe szemmel nézték a vállalkozást. Leginkább ők szenvedték meg ugyanis a hadbaszálltak hiányát, s nekik kellett legjobban tartaniuk az ilyesfajta ellátatlan seregeket árnyékként kísérő kihágásoktól. Mezőtúron május első felében véres összecsapásra is sor került.
A keresztes fősereg délkelet felé indult, hogy Szapolyai János erdélyi vajda hadaihoz csatlakozva a szerbiai vagy bulgáriai török helyőrségre támadjon. Parancsnoka Székely Dózsa György egykori nándorfehérvári lovastiszt volt, aki ismeretlen okból és módon került kapcsolatba a keresztes szervezéssel. Nyilván személyes felemelkedése érdekében vállalta ezt a szerepet, s csak az események hatására vállalt azonosságot hadinépe időközben megváltozott célkitűzéseivel.
A paraszthad és a nemesség összecsapásának hírére Bakócz május 15-én leállította a toborzást.
Dózsa nem engedelmeskedett – egyelőre még mindig csak a keresztes vállalkozás sikerét féltve.
Báthori István temesi ispán vezetésével május 23-án nemesi hadak ütöttek a keresztesek Maroson átkelő előőrseire (Apátfalva). Válaszul Dózsa hadai 24-én éjjel rágyújtották a nagylaki várat a győzelmüket ünneplő urakra. Dózsa azzal vágta el végleg a kiegyezés útját, hogy több környékbeli birtokossal együtt kivégeztette Csáky Miklós csanádi püspököt s nem engedelmeskedett a királyi és érseki leveleknek sem.
Nagylak után Dózsa három hadtestre osztott seregei – Gyula kivételével – június közepére sorra bevették a Maros menti úri erősségeket. Sikeres offenzívába kezdtek a szerémségi, a bács-bodrogi és a bihari paraszthadak is: Nagyvárad bevétele. 1514 júniusának közepére ellenőrzésük alatt állott a Bihartól Bácsig, Bodrogig és a Szerémségig terjedő terület.
Dózsa öccse, Gergely vezetésével, jelentős sereget menesztett Buda felé. Ez azonban vereséget szenvedett. Erdélyben is hasonló volt a helyzet (Szapolyai). A paraszti fősereg már június 13-a óta ostromolta Temesvárt. Szapolyai 20 ezer főnyi sereggel érkezett Temesvár megsegítésére, a harcokba belefáradt parasztok többsége hallgatott a bántatlanságot ígérő felszólításra, s 1514. július 15-én letette a fegyvert. A tárgyalások alatt sikerült elfogni magát Dózsát is.
Lőrinc pap Erdélyből visszatérőben még megpróbálkozott Bihar visszavételével, július végén azonban az ő hada is megsemmisült, őmaga máglyán végezte. Dózsa sorsa: „először is tüzes vassal megkoronázták, aztán még élve, meztelenül, lábainál fogva megkötözve saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek cselekedetei annyi sok szörnyűséget hoztak…, fogaikkal széttépték és felfalták. Ezután a testet négyfelé vágták és bitófára függesztették” – közli büszkén Ulászló.
1514 csaknem kizárólag a magyar parasztság s azon belül is leginkább a mezővárosi parasztpolgárság megmozdulása volt. A felkelt parasztok a központi kormányt ugyan elismerték, a nemesség előjogait azonban megszűntnek tekintették. Elképzeléseik szerint a felkelés győzelme az egész jobbágyságot a székely szabadság állapotába vezette volna át.
Az urak győzelmét ugyanakkor nem követte irtóhadjárat, hiszen a munkáskézre továbbra is szükség volt.
Az 1514. évi országgyűlés megtorló intézkedései dacára a hatóságok meglehetősen lagymatagon nyomoztak a „bűnösök” után. Papíron maradtak azok a törvények is, amelyek eltörölték a szabad költözési jogot és heti egy napban határozták meg a robotkötelezettséget. A parasztháború legsúlyosabb következménye maga az anyagi és vérveszteség volt, ami felerősítette az 1512 után begyűrűzött európai gazdasági válság hatásait is. Pedig pénzre most lett volna igazán szükség: lásd a török támadás veszélyeit!
3. A Tripartitum
A 15. sz. közepétől előretört Magyarországon az írásos jogalkotás és megnövekedett az országgyűlési törvények száma, a bíráskodás legjelentősebb alapja mégis az íratlan szokásjog maradt. A bíróságok munkája anarchikussá vált. Az országgyűlés több alkalommal is elrendelte, hogy az „ország szokásait és jogait” össze kell írni, de érdemleges munka ezen a téren csak akkor kezdődött, amikor Werbőczy István országbírói ítélőmestert bízták meg a feladat elvégzésével. Werbőczy a három részbe foglalt jogkönyvet, amelyen egy évtizedig dolgozott, az 1514. évi országgyűlésen mutatta be. A rendek elfogadták a Tripartitumot, a király megerősítő levélbe foglalta, a királyi tanács azonban megakadályozta, hogy pecsétjével szentesítse. A Tripartitum ugyanis alapvetően a köznemesi szemlélet jegyében íródott, a főnemességnek ezért nem volt érdeke, hogy törvénnyé váljon. Werbőczy azonban 1517-ben Bécsben kinyomtatta művét, és megküldte a megyéknek. A bíróságok országszerte használni kezdték, így a Tripartitum a gyakorlat, a szokás útján vált törvénnyé.
A mű első része tárgyalta a nemesi magánjogot, itt szerepelt a négy legfontosabb nemesi kiváltság: a személyes szabadság, a királyi bíróság alá tartozás, az adómentesség és az ellenállás joga.
A második rész a nemesi perjogot tartalmazta, a harmadik pedig részleteket foglalt magában a városi és jobbágyi jogból, valamint az erdélyiek sajátos jogából. Sem külön közjogi, sem büntetőjogi része nem volt, ilyen jellegű szabályokat elszórva, mindenhol közölt Werbőczy.
A Tripartitum alapvetően a feudális szokásjogot rögzítette, az 1514-es országgyűlés parasztellenes rendelkezéseit Werbőczy utólag szintén bevette a Hármaskönyvbe.
A Tripartitum egyik legfontosabb közjogi fejtegetése az volt, amelyet később a Szent Korona tanának neveztek. A korona első királyaink idejében még a király isteni eredetű hatalmának szimbóluma volt, s ekkor a királyon kívül nem volt más közhatalom az országban. Később, amikor az államhatalom megoszlott az uralkodó és a főurak között, megváltozott a koronához kapcsolódó ideológia tartalma is. A Szent Korona egyre inkább az államhatalmat jelentette, s egyben azt a területet is, amelyre ez a hatalom kiterjedt. Werbőczy Szent Korona elmélete azt a felfogást tükrözte, hogy a köznemesség is az államhatalom részének tekinti magát. A köznemesség politikai hatalomban való részesedési igényét juttatta kifejezésre. A szabad királyi városok polgárságát, amely mint privilégizált testület a jogi felfogás szerint egy nemes személynek számított, a nemesség mögé helyezte ugyan, de, szemben a jobbágyokkal, nem rekesztette ki a Szent Korona tagságából.
4. II Lajos (1516-1526)
10 évesen lesz király. Apja a rendeknek tett ígérete ellenére I. Miksa császárt és I. Zsigmond lengyel királyt jelölte ki gyámjainak. A kormányzást a király nagykorúságáig Bakócz Tamás esztergomi érsekre, valamint Lajos két nevelőjére bízta. Az országgyűlés azonban nem fogadta el ezt a helyzetet, a királyt nagykorúnak nyilvánította, és melléje egy 6-6 főúrból és főpapból, valamint 16 köznemesből álló tanácsot rendelt.
Az államhatalom bomlása tovább folytatódott, a királyi jövedelmeknek csak a töredéke folyt be. Ezt a csekély jövedelmet is csaknem teljesen felemésztette annak a 8000 zsoldosnak a fizetése, akik a déli határt őrizték, a végvárak karbantartására alig futotta. Állandó hadsereg hiányában tartani lehetett attól, hogy a határvédelem a helyi török erők támadása alatt is összeroppanhat.
A déli határok mentén egyre fenyegetőbben alakult a helyzet. A Jagellók dinasztikus kapcsolata a Habsburgokkal a térségre irányította a Porta figyelmét.
1520-ban új szultán lépett trónra, I. Szulejmán (1520-1566). Az a hír járta róla, hogy békésebb természetű az apjánál, az uralkodóváltás megkönnyebbülést keltett Magyarországon. Olyannyira, hogy Szulejmán békeajánlatát, noha az nem tartalmazott új feltételeket, a magyar vezetés válasz nélkül hagyta. Ez a diplomáciai lépés olyan országra vonta az összpontosított török támadás veszélyét, amely belsőleg megosztott, katonailag felkészületlen, külpolitikailag elszigetelt volt.
Szulejmán 1521-ben indította meg hadait az első magyar végvárvonal ellen. Kara Ahmed harmadvezír július elején elfoglalta a Száva menti Szabácsot, hidat veretett a folyón, s megkezdte a szerémségi várak ostromát. Piri Mehmed nagyvezír Nándorfehérvárt vette körül. Az ország belsejébe vezetett hadjáratot végül az hiúsítota meg, hogy egy vihar elsodorta a szávai hidat, viszont ezután az egész török erő Nándorfehérvár ellen fordult. Augusztus 28—án a hetven főre olvadt sereg a szabad elvonulás fejében feladta a várat.
Októberben országgyűlést hívtak össze: a katonai felkészülést célzó végzések papíron maradtak. A királyi jövedelmeknek továbbra is csak a töredéke folyt be, az ország megmentésének ügye, mint minden egyéb fontos kérdés, a hatalmi csoportok harcának előterébe került.
II. Lajos ekkor Mária királyné támogatásával kísérletet tett a rendcsinálásra. 1523 áprilisában a király leváltotta Báthori István nádort, de augusztusban már kénytelen volt visszahelyezni. Alsó-magyarországi főkapitánnyá és kalocsai érsekké Tomori Pált nevezte ki, aki a méltóságot csak pápai parancsra vállalta.
II. Lajos központosítási kísérlete rövid idő után kudarcot vallott. A bárók 1525 májusában létrehozták érdekvédelmi szervezetüket, az ún. Kalandos Társaságot. Az 1526. áprilisi rákosi országgyűlés visszahelyezte a nádorságba Báthorit.