A balti államok és a Szovjetúnió Két háború közötti kapcsolatai

A litvánok és a lettek, észtek területeit Oroszország a 18. sz. folyamán hódította meg.

19. sz.: nemzeti öntudatra ébredés a balti népeknél. Ennek lökést ad az 1905-os orosz forr. Pártok jönnek létre, akik az orosz Duma tagjaiként demokratikus követelésekkel és az autonómia gondolatával álltak elő.

Az I. vh. kitörésekor megcsillant a függetlenség reménye. Lásd még az 1917-es orosz eseményeket.

1918 végén Narvában, Vilniusban és Moszkvában kikiáltották az észtországi, a litvániai és a lettországi szovjet hatalomátvételt, s 1919 jan.-ban megindult a Vörös Hadsereg támadása. A baltiak megkezdik a nemzeti hadseregük kiépítését.

Közben a lengyelek is gondot jelentenek.

Szovjet-Oroszország 1920 febr.-ban elismerte Észtország, júl.-ban Litvánia, aug.-ban Lettország függetlenségét. Az antanthatalmak Észtországot és lLettországot 1921 jan.-ban, Litvániát 1922 dec.-ben ismerték el. 1921 szept.-ben mindhárom balti államot felvették a Népszövetségbe.

Észtországban az ország labilis belpolitikai helyzetét kihasználandó 1924 dec.-ben a szovjet irányítású kommunista párt sikertelen puccsot kísérelt meg.

Az észtek már az 1920-as évek elején felvetették a balti antant gondolatát, amelyben a balti államok, Finnország és Lengyelország is részt vett volna. Nem lett belőle semmi.

1923-ben Észtország és Lettország védelmi és kereskedelmi egyezményt kötött, s a két ország politikai és gazdasági értelemben is Nagy-Britannia felé orientálódott. A 20-as években Németország egyre jelentősebb pozicióhoz jutott a baltiak gazdaságában.

A Szu. Litvániával 1926-ban, Észt- és Lettországgal 1932-ben kötött megnemtámadási szerződést.

Hitler hatalomra jutása után a baltiak lépéseket tettek a korábban elhanyagolt összefogás felé. 1934-ben litván kezdeményezésre Genfben aláírták a balti antant egyezményét. A szövetség a későbbiekben nem teljesedett ki.

A balti államok függetlenségét az 1939. aug. 23-án megkötött német-szovjet megnemtámadási szerződés titkos záradéka pecsételte meg. A két nagyhatalom felosztotta egymás között Közép-Európát, amelynek során Észtországot és Lettországot szovjet, Litvániát pedig előbb német érdekszférába sorolták. A Lengyelország közös leverése után 1939. szept. 28-án kötött német-szovjet határszerződésben azonban – területcsere révén – Litvánia is Moszkva érdekszférájába került, miközben a szovjetektől megkapták a régóta áhított Vilniust (ez korábban a lengyeleké volt).

A Szu. 1939 őszén megnemtámadási és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött mindhárom balti állammal, amelynek következtében a Vörös Hadsereg katonai bázisokat létesíthetett az érintett országok területén, a helyi hadseregeknél nagyobb létszámú szovjet katonasággal. Ez a szuverenitás megcsúfolása volt, de formálisan a baltiak független országoknak számítottak. 1940 nyarán a Szu. Ultimátumot intézett Litvániához, majd a többi ország vezetéséhez. Ebben azt követelte, hogy alakuljanak szovjetbarát, népi kormányok. Az ultimátum megválaszolására a kormányoknak csupán néhány órát adtak, s mindegyikük elfogadta a feltételeket. Fegyveres ellenállás híján a Vörös Hadsereg június közepén megszállta a területet, ahova Moszkva különleges megbízottakat küldött. Észtországba Zsdanov, Lettországba Visinszkij, míg Litvániába Dekanoszov érkezett.

Röviddel ezután megalakultak a népi (baloldali) kormányok, s 1940 júniusában már megtartották a népi nemzetgyűlési „választásokat”. Csak egyetlen listára lehetett szavazni, s nyilvánvaló csalásokkal és manipulációval született meg a Moszkvára nézve kedvező eredmény. A népi parlamentek alakuló ülésükön kérték országaik felvételét a Szu.-ba, egyben elismerték a szovjet rendszer bevezetését. A többi csupán formalitás volt: aug. elején a Szu. Legfelső Tanácsa elfogadta Észtország, Lettország és Litvánia „csatlakozását”. Ezzel a balti nemzetek több évtizedre Moszkva fennhatósága alá kerültek.