stilisztikai elemzés
Tóth Árpád a XX. századi magyar irodalom egyik kiemelkedő, tevékeny alakja. A Nyugat nemzedékei közül az ő életműve a legegységesebb. Életét, s ezáltal költeményeit beárnyékolta a pesszimizmus, a betegségekkel való küzdelem és a szegénység.
A magány, mint téma több művében is megjelenik. A Lélektől lélekig c. versében az egyén, a társadalomban, a világban elfoglalt helyéről elmélkedik, a Körúti hajnal c. művében pedig a természet és az ember elhidegüléséről ír. Fájdalmas vallomás a Meddő órán c. önarckép is.
A cím két szóból áll. Az elsőben magas magánhangzókat találunk, emellett még egy hosszú mássalhangzót is. A második szó hosszú, mély hangokból áll. Mindkét szó két hosszú szótagból tevődik össze. Az „m” és az „n” orrhangokkal, valamint a zöngés, hosszú „d” –vel mindez álmatag hangulatot kölcsönöz. A meddő szó hatástalant, terméketlent jelent, tehát olyan időszak, amikor az író talán úgy érzi, hogy feleslegesen él, műveit nem értékelik.
Az egész vers csupán 9 sorból áll, amik nincsenek versszakokra tagolva. Tartalmilag és stilisztikailag mégis feloszthatjuk két részre: az első 4 sor, valamint az utolsó 5.
Az első részben nagyon gyakori az „a” és az „o” hangzó, többnyire egy szóban. Négy kijelentő, megállapító mondat, mindegyik új sorban. A kijelentés vallomás jellegű, keserű hangulatot közvetít. Az önvallomás jellegre az egyes szám első személy igék („vagyok”, „hagyom”), egy visszaható névmás utal („magam”), valamint egy birtokos jelzős főnév („könnyem”) utal. Időmértékes verselésű, jambus és pirrichius verslábakat találunk benne. A rímeket a szavakban lévő két magánhangzó (a , o) adja.
Az első sorban a visszaható névmás a tartalmat erősíti meg, vagyis a költő csak magára számíthat a „föld kerekén”. Egyszerű mondat, melyet a második sor egészít ki. A magány és a tehetetlenség gondolata miatt könny szökik a szemébe, s végigfolyik az arcán. A harmadik sort – az előző két sorhoz hasonlóan – a negyedik sor egészíti ki.
A második részben megszűnnek a szinte egyszavas mondatok. Az előző 4 sorban domináló két magánhangzó (a, o) itt is sokszor előfordul, de az „e-é” is gyakori.
Az 5. sor elején található szavak kezdőbetűje összecseng, vagyis alliterál. Az 5-8. sor egyetlen mondat, a tagmondatok vesszővel vannak elválasztva. Konkrét helyzetet ír le: épp alkot. Egy hangulatfestő szó („lomhán”) igen gyakori jelzőként is Tóth Árpád verseiben. A benne található „l”, „h”, a két orrhang és a két mély magánhangzó valóban érezteti, hogy a „faricskálás” valóban egy lassú folyamat. Csupa negatív jelzőket olvashatunk. Külsőleg csúnyának vékonynak, belsőleg pedig sajnálatra méltónak gondolja magát. Az „én” szót először említi a vers folyamán – itt ki is emeli: vesszővel választja, s a sor végére helyezi.
A következő, 8. sor ismétlés. Mindössze két szó, 4 betű. „Én, én.” Ugyanezzel a szóval fejezte be az előző strófát is. Ez ráerősít a egyedüllétre.
Az utolsó sorban újra a „magam” szót használja, mint a mű legelején. A költő ráébred, hogy az egész világon nincs társa, magányos. Az alkotás legutolsó szavának végződése szintén „én”. A vers általános mélyhangúságából kitűnik ez a három én-rím, amely megint a társtalanságra erősít rá.
Tóth Árpád boldog házasságban élt Lichtmann Annával, s gyermekük is született. Ezt átgondolva nem lehetett magányos a költő. A lelki magányosságot, a „lelki társnélküliséget” azonban feltételezhetjük, mivel mindenki érezte már úgy, hiába vannak körülötte a szerettei, mégsem érti meg senki sem. Tóth Árpád betegségei miatt fájdalmak gyötörték, s azokat rajta kívül más nem élhette át.
A verset olvasva egy, a konyhájában írogató művész képe jelenik meg, aki ráébred, hogy hiába van több milliárd ember a világon, valójában mindenki csak magára számíthat.