Irodalmi jelentősége
1900-1989 élt, magyar író, költő, újságíró
Életútja az egyik legkülönösebb a 20. századi magyar írók között
Márai (eredeti nevén: Grosschmid) Sándor Kassán született polgári értelmiségi családban
Már az 1930-as években korának egyik legismertebb és legelismertebb írói közé tartozott
Felesége Matzner Ilona (Lola), akivel több, mint 60 éven keresztül éltek egymás mellett
Amikor azonban feleségével együtt 1948-ban elhagyta hazáját, tudatosan és következetesen kiiktatták műveit a hazai irodalmi életből, és haláláig a nevét is alig ejtették ki
Ez nemcsak emigráns létének és bolsevizmus-ellenességének tudható be, hanem annak is, hogy ő volt a magyar polgárság irodalmi képviselője, s erről az osztályról sokáig semmi jót sem lehetett állítani
Márai azonban a klasszikus polgári eszményeknél értékesebbet nem talált, így kötelességének tartotta, hogy ezeknek adjon hangot műveiben
Az 1980-as években már lehetővé válhatott volna munkáinak hazai kiadása, de ő megfogadta, hogy amíg Magyarországon megszálló csapatok tartózkodnak, s nem lesz demokratikus választás, addig semminek a kiadásához és előadásához nem járul hozzá
Életműsorozatának újra kiadása halála után, 1990-ben indult el. Ugyanebben az évben posztumusz Kossuth-díjjal jutalmazták
Emigrációja
1919-ben támogatja a Tanácsköztársaságot, s annak bukása után családja úgy dönt, hogy elhagyják az országot
Lipcsében folytatja tanulmányait, majd Frankfurtba és Berlinbe utazik 1920-ban
Itt még tanult egy ideig, de a tízedik félév után teljesen feladta tanulmányait, és több lap állandó munkatársa lett
Ezekben az években Máraiból igazi világpolgár lett: sokat utazott, olvasott, tájékozódott, és ezekből merítette írásainak témáját
Tehetségét külföldön is hamar felismerték, így nemcsak Németországban, hanem Prágában, valamint itthon a Kassai Naplóban, (a rivális) Kassai Újságban és Az Újságban is jelentek meg írásai
Németországban 1923-ig élt, majd (már feleségével) Párizsba utaztak. Az eredetileg három hétre tervezett utazásból végül 6 év lett
1928-ban feleségével visszaköltöztek Budapestre, a budai Mikó utcába. A Krisztinaváros akkoriban komoly irodalmi negyednek számított. Többek között ezért is tehető Márai legtermékenyebb írói korszaka 1930 és 1942 közé
A világháború után 1945-48-ig a Zárda utcában laktak
Hosszas töprengés után 1948-ban végül döntő lépésre szánta el magát a Márai család: augusztus 31-én elhagyták az országot
Először Svájcba mentek, egy értelmiségi találkozó végett, de 7 hét után Olaszországban, a campaniai Posillipóban (Nápoly elővárosa) telepedtek le. (Naplójában megemlíti, hogy a hely teljesen olyan, mint a Rózsadomb. Minden fontos budapesti helyszínnek (pl.: a Margitszigetnek és a Lukács fürdőnek) megpróbálták megkeresni az ottani megfelelőjét.
Olaszországban barátaik elintézték, hogy ne kelljen az emigránsoknak fenntartott táborban lakniuk.
Itáliában ez idő tájt azzal vigasztalta magát, hogy ő ott mégsem emigráns, hiszen európaiként otthon van. Azonban arra is rá kellett jönnie, hogy külhonban nem lett kinek írnia. Nem volt se közönsége, se olyan emberek, akiket gyűlölhetett volna. Márait kezdte körülvenni az elveszettség érzése, hiszen hivatását – az írást –, ami az életet jelentette számára, kezdte elveszíteni.
Az emigrációba kényszerült keserű és kilátástalan életérzése egyre erősödött. Ennek eredményeként 1951-ben megszületett első emigrációval kapcsolatos írása, a Halotti beszéd című verse, amely a magyar líra egyik legkiemelkedőbb alkotása
Ez az elveszettség-érzés egészen 1951 októberéig tartott, amikor is csatlakozott a Szabad Európa Rádióhoz; itt minden héten a Vasárnapi Krónikából olvasott fel, és így egyfajta szellemi légihidat teremtett meg elhagyott hazájával. Mint a magyarok lelki társa öntötte honfitársai szívébe a bátorságot és a kitartást az éteren át, éveken keresztül. Szavai szállóigeként s kapaszkodóként maradtak itt az embereknek: „Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél.”
Márai feleségével 1952-ben végül elhagyta Olaszországot, és New Yorkba költözött, mert –bár kedvesek voltak vele- mégis megmaradt az évek múlásával is az emigráns státuszban.
Az anyanyelvtől és a hazától való elszakadás az írót nagyon megviselte, nem érezte magát otthon Amerikában. Hiányzott neki az európai kultúra, a gyökerek, a környezet, amiben élt.
1956-ot mindvégig figyelemmel kísérte. A Szabad Európa Rádión keresztül mondta el gondolatait az eseményekről. Reménykedve, hogy hazája felszabadul a szovjet megszállás alól, november 6-án Európába repült. Sajnos, amikor november 7-én megérkezett Münchenbe, a nemzet sorsa már eldőlt. Ekkor hatalmasat csalódott a nyugati hatalmakban, amiért nem nyújtottak segítő kezet a bajban. Később, az 1960-as és ’70-es években ezért nem költözött vissza Németországba, Franciaországba vagy Angliába. A forradalom leverése után pár hétre Olaszországban maradt. Később New Yorkból a Szabad Európa Rádión keresztül a Mennyből az angyal című versével üzent a magyaroknak.
1957-ben, ötévi tartózkodás után, megkapta amerikai állampolgárságát. A következő évben jelent meg a Napló 1945-57 az USA kiadásában. Ezzel a kötettel az író elmondta, miért hagyta el szülőföldjét, és bemutatta az emigráció kezdeti időszakainak keserveit.
1967-ben végrendeletet készített, amit magnóra vett fel családjának azt illetően, hogy mi történjen a kézirataival halála után. Ebben arra kérte Lolát, ha az oroszok végre elhagyták az országot és megtartották a demokratikus választásokat, vegye fel a kapcsolatot az MTA-val és helyezze letétbe náluk a kéziratokat, addig amíg – mint örökös –, nem kíván velük rendelkezni. Ironikus módon Márai túlélte feleségét és fiát egyaránt.
Ugyanebben az évben visszamentek Olaszországba, és Salernóban telepedtek le, majd 1980-ban feleségével ismét az USA-ba költözött, s San Diegóban telepedtek le. Egy évvel később már Magyarországon is tárgyalni kezdték Márai műveinek kiadását.
1985-től sorozatos családi tragédiák érték: elvesztette Kató húgát, majd Gábor öccsét. Felesége ekkor már félig vak – Márai napjai ekkor már főleg csak ápolásával teltek – Lola 1986. január 4-én halt meg. Az asszonyt elhamvasztották, és az író csónakból az óceánba szórta a hamvait. A sok tragédia hatására fogalmazódott meg benne az öngyilkosság gondolata.
1988-ban többen (Magyar Tudományos Akadémia, Magyar Írók Szövetsége) is megkeresték műveinek újra kiadása ügyében, azonban ő ezt rendre visszautasította. Felmerült benne a hazatérés gondolata, azonban orvosai nem ajánlották az utazást.
1989. február 21-én egy pisztolylövéssel tett pontot életére. Hamvait a Csendes-óceánba szórták.
Halotti beszéd
1951-ben Olaszországban (Posillipóban) a száműzetés évei alatt írja
A műben a költői magány és a márais élet-halál kérdés egy verssé gyúródott össze
A mű címe egyértelműen reflektál első magyar nyelvemlékünkre, a Halotti beszéd és könyörgés-re, sőt ennek szavaival kezdődik és fejeződik be, ezáltal keretes szerkezetet alkotva: „Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk. / […] Íme, por és hamu vagyunk”
A Pray-kódexbeli 1190-ben íródott szöveg lényege az, hogy a bűnt, a bűnbeesést teszi a halál okává
Halotti beszédet írt még Kosztolányi is, mely egy létösszegző vers azzal az üzenettel, hogy az ember „egyedüli példány”, s hogy a halálban igazolódik be, hogy az ember valójában „tett”-e valamit: emlékeznek-e rá
A mű szintén létösszegző verstípus, érték és időszembesítés van benne, ezért elégikus
A játékos kezdet (a Margitsziget összerakása) és a szintén könnyed szavak („diribdarab, kacat”) után keményebb hangvétellel a pusztulás („halott, elporladás és elszáradás”) sorai következnek
Mind a magyar nyelv változása fölött őrlődnek, ezt egyértelművé teszi a Kosztolányitól vett néhány szó: „pillangó, gyöngy, szív”, melyek már nem olyanok, mint voltak
A nyelvváltozás és a szlengesedés addig vezet, hogy egyik legnagyobb költőóriásunk elismert művére, Arany Toldijára a fiatal olvasó csak redukáltan annyit felel, hogy oké. Ez a szó kirántja a szövegkörnyezetből az olvasó figyelmét, felkiáltójelként, kurzívan szedve jelzi a problémát
A nagy magyar költők és művészek fölötti emlékezés tovább tart, közben pedig a Szózatot idézi föl a költő néhány sorral, aztán az elkeseredettség belenyugodott feleseléssel válaszol: „››Az nem lehet, hogy annyi szív…‹‹ Maradj nyugodt. Lehet.”
A szövegből előbukkanó anglicizmusok is a nyelvi-nemzeti bomlást erősítik: Keep smiling (mosolyogj), boss (főnök) stb. „Nyelvében él a nemzet” – tartja a mondást, Márai pedig ezen keresztül vezeti le ezt a herderi nemzethalálszerű gondolatsort
Márai a saját kitaszítottságát átvetíti a magyar népre: több helyütt többes szám első személyben ír (vagyunk, nekünk stb.), ám a mű végére a költői hevület már fölszólításokban sül ki: „Tűrd, hogy Isten tűri ezt”. A nyelvi pusztulásból egy komplett személyhalál képén át (a koporsóba temetés) a teljes nemzet-, akár világégés szimbólumáig (elszáradó idegek stb.)
A vers vége felé a meg nem értettség, a távol levés érzése egyre nehezebbé, kifejezhetőbbé válik. Márai elembertelenedésként, saját lényegének elvesztéseként éli meg az emigrációt, s ez megnyilatkozik a műben.
Szenved, s nem látja a célt, hogy miért: ebben nincs hősiesség, csak kiszolgáltatottság, s megjelenik a kozmikus félelem gondolata is, valamint az, hogy talán még a végtisztességet sem adják meg neki
A mű utolsó soraiban egyfajta belenyugvás, csalódottsággal teli elfogadás bontakozik ki: „És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet… / És elszáradnak idegeink, elakad vérünk, agyunk…”
Míg a mű elején nincs deixis, a mű végén megjelenik egy halotti beszédhez hasonló vershelyzet
Mennyből az angyal
1956-ban, a forradalom kitörését követően írja New Yorkban
Márai 1956-ot mindvégig figyelemmel kíséri, s reménykedik, hogy hazája felszabadul a szovjet megszállás alól
Hatalmasat csalódik a nyugati hatalmakban, hogy nem nyújtanak segítő kezet, ennek a felháborodásnak a műve a Mennyből az angyal
Később, az 1960-as és ’70-es években ezért nem költözik vissza Németországba, Franciaországba vagy Angliába
Később a Szabad Európa Rádión keresztül mondja el a magyaroknak e versét, melyet az emberek szájról szájra adnak, s mely a forradalom jelképévé válik
A mű keretes szerkezetű: a „Mennyből az angyal” sorrészlet a mű elején és végén is szerepel
A műben négy valóságsík szerepel egymás mellett:
Krisztus születésének története
Krisztus szenvedésének története
Karácsony ünneplése
56-os forradalom és szabadságharc
Márai a fa, és a cukorka metaforákkal hozza össze a különböző jelentéssíkokat
A jelentéssíkokkal azt az üzenetet közvetíti a harcoló honfitársainak, hogy nem volt értelmetlen a harcuk azzal szemben, ami (látszólagosan) legyőzte őket, hisz Jézust is „legyőzték”, s ő is feltámadt
A krisztusi szenvedéstörténethez való hasonlítás azért is jelentős, mert ezzel felmagasztalja, örökérvényűvé, sorsdöntővé, „szentté” teszi a forradalmat
Írásával megmutatja, hogy egész Európa figyeli a magyarországi történéseket, támogat, segít és vígasztal
Sorsközösséget vállal a forradalmárokkal és az utókor számára is közvetít
Összegzés, lezárás
E műveken keresztül is láthatjuk, hogy Márai a legkiemelkedőbb költőnk, aki az emigrációról írt, ezzel a honvágyat, a hazaszeretetet egy egészen más nézőpontból tárva elénk
Érdemes elgondolkodni, hogy vajon jól tette-e az író, hogy emigrált, s át tudta-e menteni az értéket, amely a XXI. század szabadságának, s liberalizmusának útvesztőjében elveszni látszik?
Magunk előtt láthatunk egy életművet, ami talán a szenvedés, a fájdalom, a hányattatottság nélkül nem lenne ennyire egyedi, s megfogalmazódhat bennünk Márai jól ismert sora: „Ilyen nagy dolog a Szabadság?”