Irodalom érettségi

Márai Sándor: Halotti beszéd

Márai Sándor (1900-1989) már a harmincas években egyike nemzedéke elismert íróinak, mégis végleges emigrációjától (1948) kiiktatták műveit a hazai szellemi életből, s haláláig nevét is alig ejtették ki. Nemcsak emigráns létének és következetes bolsevizmusellenességének köszönhető ez, hanem annak is, hogy ő volt a magyar polgárság legkövetkezetesebb irodalmi képviselője.

Kassán született 1900. április 11-én. Iskolai tanulmányait Kassán kezdte, Gödöllőn folytatta, az utolsó éveket Pesten végezte el. Itt vált újságíróvá. 1919 októberében elhagyta az országot. Több évet töltött Lipcsében, Frankfurtban, majd Berlinben. Német lapoknak dolgozott, köztük a Frankfurter Zeitung-nak is. 1923-ban feleségül vette Matzner Ilonát. Még abban az évben felkeresték Párizst, s ebből hatévnyi ott-tartózkodás lett. 1928-ban költözött haza. Márai életműve igen terjedelmes. A legtöbb értékelés mai napig az Egy polgár vallomásait tekinti legtökéletesebb művének. A polgárság világát bemutató regénytrilógiájának részei a Zendülők, a Féltékenyek és a Sértődöttek. A regényeket 1989-ben A Garrenek műve összefoglaló címmel adta ki.

A harmincas években Márai sokat írt, egyike lett a legelismertebb szerzőknek. Szemléletmódja liberális, nem csatlakozott egyik írói csoportosuláshoz sem. A szellemi függetlenséget mindennél fontosabbnak tartotta. Ebben is Kosztolányi Dezső örököse. 1945-től kezdve egyre több és alpáribb támadás érte a kommunisták részéről, a fasiszták szövetségesének nevezték. Könyvének bezúzása után pontosan látta, hogy íróként halálra ítélték, ezért 1948 őszén az emigrációt választotta – ekkor már kényszerből. Állomásai: Genf, Olaszország, New York, Salerno, San Diego. 1956 őszén Münchenbe repült, de a szovjet bevonulás miatt már nem térhetett haza. Fölvette az amerikai állampolgárságot. Felesége, majd fogadott fia halála után magányosan élt, szegényes körülmények között, betegen. 1989. február 21-én öngyilkos lett. Bár tudott a hazai változásoktól, egészségi állapota miatt már lehetetlen volt hazatérése. Hamvait kívánságára a tengerbe szórták.

1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal jutalmazták. A nyolcvanas években már lehetővé válhatott volna műveinek hazai kiadása, de ő megfogadta, hogy amíg Magyarországon megszálló csapatok tartózkodnak, s nem lesz demokratikus választás, addig műveinek kiadásához és előadásához nem járul hozzá. Életműsorozatának kiadása így 1990-ben indulhatott meg.

 

Leghíresebb költői alkotása a Halotti beszéd. Ebben a versben az emigráns lét keserveit sorolja fel.

A mű 1950-ben keletkezett Posillipo-ban, Olaszországban. A vers a Szabad Európa rádió közvetítésével jutott el Magyarországra. 1954. május 1-jén jelent meg először a Művelt Nép című hetilapban.

A mű címe a legelső nyelvemlékünkre (Halotti Beszéd és Könyörgés – 1200) és Kosztolányi költeményére is utal.

A mű témája:

  • Búcsú a hazától, egy kultúrától, Európától

  • A polgári élet értékeinek elsiratása

  • Figyelmeztetés, hogy mit veszítünk el

  • Az emigrációban élő emberek sorsa: a kiszolgáltatottság, megalázottság, névtelenség, hazátlanság.

Nemcsak önmaga, hanem minden sorstársa nevében szólal meg. Váltogatja a mi, a te és az ő nyelvi formáit. A vers nem személyekért, hanem személyiségekért szól, hiszen az emigráns mindenképpen személyiségváltásra kényszerül. Vagy nyelvet és hazát cserél, vagy belezuhan az emlékeibe és egy álomvilágban él. Az írónak kivételes a szerepe, az anyanyelv „papjaként” ő elmondhatja a Halotti Beszédet.

A vers látszólag dialógus is, valójában azonban lírai monológ.

A gyertyák csonkig égnek című regénye különös regény. Valódi cselekménye legfeljebb egy novellára volna elegendő, mindössze egy látogatás és azon is egyetlen hosszú monológ hangzik el. A főhős, a tábornok áttekinti és értékeli szülei és a saját életútját, részletezi barátsága és házassága történetét – mindezt 41 év távlatából.

A szerkezet a vendég érkezésének híréből bomlik ki és a fő motívum az igazság bizonyosságának igénye.

1940-ből tekint vissza 75 évesen az 1899-ben történt szakításra, a barátság és házasság széthullására. A fontosabb folyamatok a lélekben játszódnak. A tábornok azt a titkot akarja megfejteni, amely őt is és barátját is magányra juttatta.

A regényben megjelennek az alapvető emberi kapcsolatok: barátság, szerelem, házasság, szülő-gyermek viszony. Márai szerint mindegyik viszonyban a legfontosabb a valódi szeretet. Ha ez érezhető, akkor „a világban minden összetartozik”. Az embereket azonban általában az önzés vezérli, a kisajátítási szándék. A szerelem sem hoz lelki nyugalmat hanem „a vágyódást, a féltést és a meghasonlott magányosságot” jelenti. A végső tanulság pedig az lesz ebben a könyvben, hogy: „Ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot?”. A Krisztinához kapcsolódó 2 férfinak egyaránt kisiklott az élete, de mindkettőjükében ott volt a szenvedély és a szeretet.

A tábornok szüleinek házassága a felszínen kiegyensúlyozott volt, de hamar kiderült, hogy – bár szerették egymást – valami ellentét volt közöttük. Henrik és Konrád barátsága is egyedülálló volt, de „hajszálrepedések” ezen a kapcsolaton is látszottak (talán az anyagi helyzetük különbsége miatt s az eltérő lelki alkatuk miatt).

A regényszöveg stílusa egyszerű, letisztult, csak a tények és a végső igazságok közlésére szorítkozik. Rövid mondatok hangzanak fel és Konrád válaszai is egy-két szavasak.

A tábornokról keveset tudunk meg:

  • „tömzsi, széles vállú alak”
  • Keresztneve csak néhányszor hangzik el (Henrik)
  • Az élet napos oldalán született
  • Nagyvilági könnyedség jellemzi
  • Azt hiszi ismeri Krisztinát
  • Nem figyel a felesége naplójegyzeteire

A regény egyik kérdése, hogy bűnös-e Konrád. Úgy sejtjük, hogy igen, hiszen bűntudata van, de mégis tiszta lélekkel érkezik. Annak idején elszerette barátja feleségét, gyilkosságra is rászánta magát, de aztán képtelen volt meghúzni a ravaszt és elmenekült. A katonalét nem illett hozzá, a világ nagyon változott körülötte. Talán anyagi okok miatt nem udvarolt Krisztinának, pedig a lánynak mellette lett volna a helye. A titkos szerelmesek meghitt órákat tölthettek Konrád lakásán, valószínűleg tervezték a szökést, de végül gyávának bizonyult. Elmenekült a trópusokra, majd új életet kezdett. Most az esti vacsorán még beszél az eltelt évekről, de amint a kényes téma felmerül, hallgatásba burkolózik. Le akarja róni erkölcsi adósságát a tábornok iránt és szerencséjére az mindent elmond helyette. A szavakra ugyanis nem mindig van szükség. A tábornok is azt mondja: „most már nincs értelme kérdezni semmit”. Mégis kérdez, de válaszok nem érkeznek.

A regény az öregemberek életbölcsességét mutatja. Fiatalon az emberekben „az álom, a vágy, a hiúság, az önzés, az irigység, a bosszú indulata” uralkodik. Az öregek azonban már túlvannak az élet hívságos törekvésein. Egy ponton az élet célja már csupán a túlélés s már nincs joga a túlélőnek vádat emelni. Az életút végén elég, ha megértjük az életet. „Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal.”

A regény fő motívuma a gyertya. Ezek a beszélgetés alatt annak tartalmához igazodva hol magas lánggal lobognak, hol pislákolnak, végül pedig csonkig égnek.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük