Irodalom érettségi

József Attila – anya versek

Az Ady utáni magyar költészet főalakja, a magyar irodalomból világirodalomba nőtt lángelme, a XX. század uralkodó eszméinek világviszonylatban is nagy jelentőségű lírai kifejezője, a szocialista világköltészet egyik példamutatója és vezéralakja. Jelentősége a nemzetközi irodalomban semmivel sem kisebb, mint Bartóké a zenében. És élt mindössze harminckét évet, sorsa nélkülözés, üldöztetés s meg nem értés volt. Rettegett a belülről fenyegető őrülettől és a kívülről fenyegető világőrülettől, a fasizmustól. Élete végső napjain is remekműveket írt, s nem reménykedve többé semmi jóban, öngyilkossággal fejezte be az életet.

A proletariátus legmélyéről indult, a munkásosztály élményvilágát hozta gyermekkorából. Az eltűnt apa és a korán halt mosónő árvája áttengődi az országot: proletárnyomor után a paraszti nyomort. Alulról ismerte meg a várost is, a falut is, és úgy emelkedett fel a szellem egyre magasabb rétegeibe, hogy számára nem volt különbség, még kevésbé ellentét népi és urbánus között. A kor károsan szított irodalmi fő ellentéte az ő költészetében teljes egységben jelenik meg: “az utca és a föld fiá”-nak tudja magát.

Tehetsége azonban korán érik, és rokoni támogatásokkal, szívós kitartással, küzdve a napi kenyérért, iskolába jár, érettségiig verekszi magát, egyetemre iratkozik. Szinte elképzelhetetlen, hogy ennyi kényszerű küzdelemmel hogyan tudott már ifjúkorában olyan nagy műveltséget és olyan fejlett irodalmi kultúrát szerezni. De annyi bizonyos, hogy tizenhét éves korában már birtokában van a Nyugat verstechnikájának, minden versformát biztosan kezel.

Csokonai óta ő a magyar versformák legváltozatosabb eredményű kísérletezője, költészetének formavilága szélesebb skálájú, mint Kosztolányié vagy Babitsé.

Tizenhét éves korában Szegeden Juhász Gyula felfigyel rá. Nemsokára meg is jelenik első kötete (Szépség koldusa). Ebben még Kosztolányi és Juhász Gyula tanítványának mutatkozik, de úgy, hogy hallható már saját hangjának eredetisége is. Később is magába fogadja a különböző hatásokat, és magához hasonítja. Hamarosan megilleti Ady, majd Kassák költészete, később a modern nyugati költészet. Ezekből ötvözi össze a maga hangját-stílusát, amellyel kora legfőbb mondanivalóit tudja klasszikus végérvényességgel megfogalmazni.

Tanulmányait azonban nem folytathatja. Költészetének még ösztönös, de jól érezhető forradalmi hangja ellene fordítja a professzorait: eltanácsolják az egyetemről. De nem akadályozhatják meg szakadatlan továbbtanulását. Hamarosan felfigyel rá az irodalom, Juhász Gyula után az új hangokra oly érzékeny és mindig segítőkész Kosztolányi, majd – ellentétes érzelmekkel – Babits is, és a Nyugatnál harciasabb, baloldali-polgári A Tollat szerkesztő Zsolt Béla, de felfigyelnek a szociáldemokraták is, hiszen a Népszava irodalmi rovatát a költészethez jól értő Révész Béla szerkeszti. Így azután hamarosan a Nyugat, A Toll és a Népszava kezdi hozni a József Attila-verseket. És a kitűnően induló fiatal költőnek most már alkalma nyílik külföldi útra is, ha vállalja a nélkülözéseket, de hát ezt kisgyermekkora óta megszokta. Nekiindul a világnak, fő állomások Bécs és Párizs. Eddig is tudott németül és franciául (nyelvtanárnak indult), most tökéletesítheti ismereteit, s ami még fontosabb, nyelvismerete révén kinyílik előtte az új német és francia költészet. Bécsben megismeri az irodalmi emigrációt, és az emigránsok között Kassák Lajost és Lukács Györgyöt. Az ő körükben kezd a lázongó fiatalember tudatos marxista forradalmár lenni. Marxot, Hegelt, Lenint olvas. Párizsban már kommunistának tudja magát. Majd amikor nagy tapasztalatokkal hazatér, kapcsolatba kerül az illegális munkásmozgalommal, idővel a kommunista párt tagja lesz. Pártos költő, aki hiszi, hogy a munkásmozgalom képviseli most már az emberiség ügyét: ezt akarja szolgálni.

Fiatalos hévvel támadja bal felől versben is, kritikában is Babits politikai elhúzódását. Lényegében igaza van (ezt évekkel később a Jónás könyvét író Babits maga is tudja), de a hang sértően kíméletlen és méltánytalan (ezt viszont József Attila látja be néhány évvel később). Ez a támadás elszigeteli a polgári költészettől, a Nyugat elzárkózik előle. A pártban viszont sokan őt tartják idegen elemnek. Az akkori pártszervezés szektás szellemének gyanús minden olyan nagy műveltségű értelmiségi, aki túlnéz a napi politikai teendőkön. József Attilát polgári entellektüelnek vélik, s az idegenkedést fokozza a költő tudományosan felkészült rokonszenve a freudizmus iránt. Nem áll egyedül József Attila a jelentékeny gondolkodó elmék között, akik Freud tanításának fő eredményeit be akarják építeni a marxizmusba. Ez lehet vita tárgya, de a szektás szellem szemében pártellenes bűn. S így, miközben József Attila ismételten kerül bíróság elé verseinek világnézete miatt, az egyik verseskönyvét el is kobozzák, miközben nemcsak a hivatalos jobboldal, de az ellenzéki polgári baloldal is egyre inkább a kommunista költőt ismeri fel benne – törölték a párt tagjai közül.

Idegzete eddig sem volt jó. Művész volt, nagy művész: eleve érzékeny idegrendszerű. A sok nélkülözés, a mélyre szívott érzelmi válságok, szerelmi reménytelenségek, rendetlen életmód eddig is koptatták-rongálták az érzékeny idegzetet, egyszer ifjúkorában már kísérletezett is az öngyilkossággal. Amikor elkötelezte magát a párt feladataihoz, a pártban találta meg az egyetlen biztonságos fogódzót az életben. És most kivetetten, egyedül állt. Ekkor kezdett rohamosan romlani az idegrendszere.

Körülötte pedig az egész világ készült megőrülni: a fasizmus, úgy látszott, ellenállhatatlanul terjed Európában. József Attila előbb ismerte fel a népfrontpolitika nélkülözhetetlen szükségességét, mielőtt a kommunista párt meghirdette volna. Amikor ő igényelte, ezt a dogmatikusok pártellenesnek minősítették. Nemsokára ez volt a pártvonal, de akkor József Attila már kivetettként rettegett a megőrüléstől.

Adódott olykor boldog szerelem is, amelyet megmérgezett a nyomor és a betegség, keresett még boldogabb szerelmet, de viszonzásra nem talált.

És közben – legalábbis irodalmi körökben – híres költő lett. Most már Babits is újra elismerte; összebékültek, Kosztolányi lelkesedett érte, a polgári baloldal a magáénak kívánta. Valamennyire javult hát anyagi helyzete (Hatvani, a nagy mecénás, Ady hajdani pártfogója is segítette), szerkesztője lett egy új, színvonalas haladó polgári folyóiratnak, a Szép Szónak. De itt is eléggé magányos volt, a munkatársak, ha jó barátok is voltak, politikailag tőle jobbra álltak (legközelebb talán az anarchista Remenyik Zsigmond volt). Egyre jobban nyomasztotta az idegbaj. Az orvosok és pszichológusok csak ideig-óráig tudtak valamit javítani: az életet egyre elviselhetetlenebbnek érezte. Pedig első gyűjteményes kötete, a Medvetánc óta meg lehetett elégedve a fogadtatással, és évről évre tökéletesebb remekműveket írt. Világnézeti lírája egyenrangú Petőfiével és Adyéval, de túllépett rajtuk, ő a nagy szocialista megoldás vátesze, Majakovszkij és Aragon társa a világirodalomban. Szerelmi lírája pedig hasonlóképpen Petőfivel és Adyval teszi egyenrangúvá, s a világirodalomban a legelsők társa Petrarcától Baudelaire-en keresztül Éluard-ig. Költészetében klasszicizmustól szürrealizmusig, ősmítosztól marxizmusig évezredek eredménye szövődik óriási egységgé. Minden, ami költészetünkben addig volt, beleolvadt József Attilába; minden, ami azóta van, vele kezdődik. A “szellem és szerelem”, a szocialista humanizmus, az európai magyarság klasszikusa volt. Csak idegekkel nem bírta tovább. Vonat elé vetette magát. A Baumgarten-díj halála után érkezett meg. Azután nemzeti klasszikus lett. Azután világirodalmi klasszikus.

http://mek.oszk.hu/01100/01149/html/index.htm

  1. KÉSEI SIRATÓ

Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad –
félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!… Te vacsorádat
hoztad el – kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve –
nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.

  • Az anya emlékéhez kapcsolódó szeretet keresésével akar személyességet, koherenciát találni. Erre a Kései sirató a legteljesebb példaköltészetében. A vers címe egy műfaji meghatározás, a költő közölni akarja azt a beszédmódot, ahogy témájához viszonyul. A “kései” egyértelműnek tűnik, hiszen a vers a mama halála után 16 évvel szültetett. A talányos dolog az, hogy amit hallunk, az valóban sirató-e? A sirató a gyász szöveggé, történetté, elmondássá alakítása. A siratást felnőttek végzik, felidézik a halott emlékét, életét, halálát, a tőle búcsúzók érzéseit. A siratásnak van ideje, határa, és a végén felold a gyász kínja alól.
    De a versben mintha nem ez történne. A vers hangja egyre erőteljesebben a gyermek hangja, aki viszont nem sirat, hanem sír, nem a másik elvesztését mondja el, hanem a saját veszteségét gyászolja. A sirató távolságot tud tartani, a síró nem, ő belezuhan a voltaképpen önmagában kiképződő hiányba, a belső űrbe. A siratás az emlékkel foglakozik, a sírás a jelenléttel. Úgy tűnik, József Attila hiába akart siratni, csak sírni tudott. És a sírás nem lehet kései, hanem mindig jelen idejű, az adott pillanat szenvedésének, melankóliájának a működése.
    A vers tehát nem más, mint önteremtő, önmaga betölthetetlen hiányait képpé, történetté oldó sírás. A sírás persze tevékenység, önteremtés a veszteség fájdalmán keresztül. Legfontosabb poétikai jellemzője e versben is az, hogy megszólítás, hogy szól valakinek. A megszólítás, az aposztrófia régi poétikai eszköz, amit a modern költészet is gyakran használ, hiszen benne a jelentés két fél között, a megszólító és megszólított között formálódik meg. Gyakori az is, hogy a megszólított élettelen dolog, amely a megszólításon keresztül életet kap, megszemélyesítetté válik.
    Itt is erről van szó, a megszólítás fokozatosan jelenbe hozza, mintegy feltámasztani próbálja a mamát. De ebben a versben ez nem sikerül, a mama semmit sem válaszol, semmi formában sem jelenik meg (más versekben, például az Az a szép régi asszonyban megjelenik a mama). A megszólítás lényege tehát a megszólítás sikertelensége, és minden olyan aposztrófia, amely nem hoz választ, a megszólító létét kérdőjelezi meg.
    A vers keretbe szerkesztett, az első szakasz a kiinduló helyzetet, a záró szakasz a tanulságként adódó létállapotot rögzíti. Közöttük történik meg az eredménytelen megszólítás. A kiinduló pont a “harminchat fokos láz”, a “tömény tűz”, a megválaszolatlan, kielégítetlen vágy normalitása, az eredeti szerelem eltűnése és pótlásának sikertelensége. És bár a láz “mindig” égeti, azaz a vágy kiolthatatlan és örök, más oldalról mégis ott van az idő zártsága, már az első szakasz végén a saját halál lehetősége (“a tömény tűz eléget”). A keretet adó utolsó szakasz utolsó szava pedig beteljesíti a jóslatot, “ebbe (mármint a szeretet hiányába) fog belehalni”. A vers első sora az élet, a végső szava pedig a halál megjelenése.
    A köztes négy szakasz egy reális történettel kezd, a távollétben megtörtént halál körüli eseményekkel. De az egész idő, az élet hiánnyal telítődése innen, a halál pillanatából kezdődik: “Utoljára Szabadszállásra mentem”. A négy szakasz érdekes vonása az, hogy az elbeszélő múlt egyre erőteljesebben egy különös, zavaros jelenné válik, a mama távollévőből, emlékből jelenlévővé, de jelenlévő hiánnyá változik. Ennek a folyamatnak a csúcspontja a “nem hallod, mama? Szólj rám!” felszólítás. Párhuzamosan a 14 éves fiúból 3-4 éves gyermek válik. Ezt a regressziós folyamatot, a visszacsúszást a jelenbe és a gyermekkorba állítja meg az előbb idézett, reakció nélkül maradó felszólítás, a sikoly és a csend ellentéte érvényteleníti az megszólítás energiáit. Az utolsó szakasz a végső konzekvenciákat vonja le, és egy új személyesség-felfogást alakít ki:
    Világosodik lassacskán az elmém,
    a legenda oda.
    A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
    észreveszi, hogy milyen ostoba.

Az anya-versek értelmezését kiegészíti egy fontos életrajzi és filológia észrevétel. Ezek a versek majdnem mind 1933 után keletkeztek, különösen érvényes ez azokra az anya és gyermekversekre, amelyekben az anya nem külső, konkrét személyként fontos, hanem a gyermek/költő kapcsolataként jelenik meg.

Másrészt nagyon fontos az, hogy József Attila ekkoriban már az első pszichoanalitikus kezelésének második-harmadik évében jár. A pszichoanalízis klasszikus formájában pedig az anyával való kapcsolat szimbolikus és konkrét élettörténeti szerepe nagyon jelentős, mert ennek érzelmi közegében minden bizonnyal sok jellembeli, emberi kapcsolat, reakció, tünet kap az anyához kapcsolódó interpretációt. Analitikusával való levelezéséből és verseiből nyilvánvaló: annak ellenére, hogy az első analitikusa férfi volt, vele is az anya-gyermek szituációt élte át, tárta fel.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük