Művészettörténet érettségi

Az expresszionizmus

Az expresszionizmus 1905 és 1920 között bontakozott ki Németországban, ahol az elkésett fejlődés, a konszernek szerepe, a gyorsuló városiasodás, a gyarmatosítás és a háborús készülődés súlyos társadalmi problémákat vetett fel, feloldhatatlan ellentmondásokhoz, nagy belső feszültségekhez vezetett.
Az első expresszionista művészcsoport 1905-ben Drezdában alakult meg Die Brücke (A híd) néven. Megalapítói az elnevezéssel is kifejezték, hogy „minden forradalmi és nyugtalan elemet” magukhoz szeretnének vonzani. A művészek proletárkörnyezetben éltek, művészetüket az ember iránti vonzalom jellemezte. A fametszetek fekete-fehér kontrasztjait különösen alkalmasnak találták az elementáris erejű tartalmak megszólaltatására.
A másik jelentős csoportosulás Münchenben jött létre 1911-ben, nevét Kandinszkij Der ólaue Reiter (A kék lovas) c. képe adta. A fiatal expresszionista költők két 1910-től megjelenő hetilap körül tömörültek: a Der Sturm a nemzetközi avantgárd egyik legfontosabb folyóirata volt, munkatársai között magyarokkal is találkozhatunk; az Aktion (akcion) körül csoportosuló „aktivisták” a műalkotás létrehozását társadalmi cselekedetnek tekir_tették, mely megváltoztatja a világot.
A háború végén az expresszionisták egy része közvetlen kapcsolatba került a munkásmozgalommal. Küthe Kollwitz, Otto Dix, Georg Grosz grafikai műveiben a háború borzalmait, a szegények nyomorúságát mutatták fel. Velük egy időben az irodalomban is jelentkeztek a proletár avantgárd képviselői, köztük Johannes R. Becher, Bertolt Brecht, Anna Seghers. Az expresszionizmus 1910 és 1920 között bontakozott ki, s a 20-as évek elején uralkodó irányzattá vált Németországban.
A művészek az embertelen, széthulló világban magára maradó, meggyötört, elesett emberért emelték fel szavukat. Hangjuk gyakran érzelmes pátosszal szólt: „Egyetlen vágyam, ó ember, hogy egy Iegyek veled!” (F.
Werfel). Śgy látták, hogy csak a világ, a társadalom rossz, az ember jó. Freud elméletét sajátosan értelmezték: a társadalmat képviselő felettes én elnyomja az ösztönöket és általában a tudattalant, ezeket kell tehát felszabadítani. Naiv idealizmussal hittek abban, hogy ha
az ember felszabadítja magát a társadalom követelményeitől, és saját igazi hangját engedi érvényesülni, a világ is jó lesz. A társadalmi konvencióktól meg nem rontott, önmagát adó, érzéseit őszintén kifejező embert keresték a természeti népek művészetében, a gyermekek
rajzaiban, ezt az embert akarták megszólaltatni művészetükben is.
Az expresszionizmusnak két válfaját különböztetjük meg: a mindig tragikus egyedre s a folyton harcban álló társadalmi emberre koncentrálót.
Az expresszionizmus a belső tartalmak, érzések kifejezésére törekszik. (Az irányzat elnevezése is erre utal, a latin eredetű expresszió ‘kifejezés’ szóból származik.) A művész belső élményét akarja kivetíteni, elsősorban nem a külvilág dolgaira figyel, hanem azokra az érzésekre, amelyeket a dolgok előidéznek benne. Arra törekszik, hogy a külső vagy belső valóságot a lényegre redukálja, és azt felfokozva érzékelhetővé tegye.
Az expresszionizmus a képzőművészetben felszabadítja a formákat és a színeket a természetelvűség hagyományai alól, és a kifejezés szolgálatába állítja. A festők a természetes formák eltorzításával lélekállapotokat, pl. szorongást és rémületet érzékeltetnek, a tárgyi színeket kifejezési színekkel helyettesítik. A szobrász Ernst Barlach (barlah) a román és a gótikus szobrászat hagyományait folytatva erőteljes formaadással jeleníti meg az emberélet legegyetemesebb mozzanatait és állapotait.
Az absztrakt expresszionizmus már teljesen elhagyja a témát, és csak a formák viharos ritmusával, belső mozgásával, a színek tüzével fejezi ki a belső mondanivalót, mint Kandinszkij a tízes években festett improvizációiban.
A zenei expresszionizmus szakít a kimerített, megszokott harmóniákkal, és a ritmusok, a nagy dinamikai ellentétek és hangszínek gyors váltakozásával fejezi ki a belső tartalmat. Az expresszív kifejezés eszközeivel szinte a kor minden jelentős zeneszerzője él, különösen a bécsi iskola: Schönberg (sőnberg), Webern és Berg. A tízes években Bartók is közeledett a bécsi iskola expresszionizmusához.
Az expresszionista költő az érzések, indulatok intenzív kifejezése érdekében széttöri a költészet hagyományos formáit, gyakran a mondatokat is, merész egyéni szóképeket használ, belső látomásait vetíti ki. A versben nagy szerepet kapnak az igék, a főnévi igenevek, az indulatszók, a gyakran kötőelemek nélkül egymás mellé helyezett mondat értékű szavak. Az expresszionista líra legjelentősebb képviselői: Georg Heym (hejm), August Stramm (stram) Georg Trakl, Bertolt Brecht és költészetük korai szakaszában Johannes R. Becher és Gottfried Benn, valamint Kassák Lajos.
Az expresszionista dráma legfontosabb alapelve, a teatralizmus, azt a törekvést fejezi ki, hogy a színház valóban színpadi művészet legyen, nem pedig a valóság utánzata. Az író a valóság felszíne alatt rejtőző lényeget akarja közvetlenül kifejezni, ezért szimbolikus helyzeteket és alakokat teremt. A színházi előadás is jelképes színpadi síkok, különleges megvilágítások alkalmazásával, a színészek stilizált mozgásával szolgálja a mondanivaló közvetlen kifejezését. Az expresszionista dráma vezéregyéniségei Georg Kaiser (kajzer), Ernst Toller és a fiatal Bertolt Brecht voltak.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük