Neoavantgárd és posztmodern
A 60-as és a 70-es években neoavantgárd törekvések bontakoztak ki. A „klasszikus” avantgárd bírálta a művészet korábbi funkcióját, újonnan értelmezte a művészet és a valóság viszonyát, új ember- és életeszmény kidolgozására törekedett. A neoavantgárd ugyanezt folytatta, csak a megváltozott körülmények között némiképp megváltozott programmal. A megváltói, messianisztikus elképzelések elmaradnak, az újítások és kísérletezések viszont radikálisabbá lesznek. A neoavantgárd művészei általában azt szeretnék, ha a művészet „szép” és „értékes” tárgyak termelése helyett ismét totális aktussá válna, melyben az egész személyiség részt vesz. A neoavantgárd képviselői le szeretnék rombolni a határokat a művész és a nem művész között, és a közönséget be akarják vonni az alkotás folyamatába. A mű „nyitott” marad, azaz a közönségnek kell szabadon értelmeznie, továbbgondolnia vagy éppen együtt alkotnia.
Megjelennek olyan kísérletek is, amelyek már nem bizonyos művészeti hagyományokkal, hanem magával a művészet hagyományával kívánnak szakítani. Az ún. ellenkultúra” lázadás az elüzletiesedett kultúrával, életformával szemben, és ezt a tiltakozást az ugyancsak kommercializálódott művek helyett valami más formában akarja bejelenteni (pl. a happening). Ilyen tiltakozást fejez ki a beatmozgalom, a beat zenei lázadása is.
A 70-es évek elejére lényegében lezárultak az avantgárd és egyéb modernista törekvések, és megjelenik a tőlük részben elszakadó, részben őket megőrző posztmodernizmus. A fogalmat először az építészetben alkalmazták, de használata gyorsan terjed a képzőművészeti s egyéb művészeti területre, így pl. a zene, a színház vagy egyes irodalmi műfajok területére is. Ez az áramlat a tegnapi modernet túlhajtottnak érzi, s vele szemben a tegnapelőtthöz vagy valamely más korábbi korhoz és irányhoz fordul ihletésért és ösztönzésért. Az irányzat előkészítői voltak az eklektika, az első világháborút követő újklasszicizmus, a művészet és a hétköznapiság ellentétét föloldó szecesszió s dadaizmus, valamint a 60-as évek végén feltűnő új érzékenység.
A posztmodern el akarja kerülni azt a kizárólagosságot, amellyel az avantgárd és modernista tendenciák jelentkeztek, elfogad többféle, akár egymásnak ellentmondó beállítottságot, szemléletet és a sokféleség természetes „zavarát”, a termékeny kuszaságot, az egymással alig érintkező, különböző megoldások, stílusok egymás mellett élését helyesli. Elveti a normákat, a szabadságot nagyvonalúan értelmezi: a művészetben az én önkifejezésének semmi sem szab határt. A műalkotást olyan történeti, kultúrtörténeti motívumokkal, idézetekkel, utalásokkal telíti, melyek a művészi személyiség identitáskeresésének, a történelmet önmagára vonatkoztató intellektuális törekvéseknek hordozói.
A 20. század valóságának és művészetének nagyarányú változásai az irodalmi műfajok gyökeres átalakulását is magukkal hozták. A műfajok eddig is folyton változtak, alakultak, hatottak egymásra, sőt nemegyszer keveredtek is egymással. Most azonban annyira alapvető volt a változás, hogy többen is a líra, a tragédia haláláról, a regény felbomlásáról beszéltek. Az irodalom műnemei mindenesetre egymásba áramlottak, az egyik átvette a másik sajátosságait, határaik elmosódtak. A líra tárgyias, az epika szubjektívebb és/vagy drámai, a dráma pedig lírai és/vagy epikus jellegű lett.