A 30-as években igen nagy történeti szerepet kapott az az irodalmi és művészeti áramlat, amelyet a szakirodalom újklasszicizmusnak, modern klasszicizmusnak nevez. Ez az irányzat a hagyományos poétikai eljárásokat újította fel, illetve vegyítette azokat az avantgárd eljárásaival: “. . . egyensúlyt tart a tágabb értelemben vett hagyomány (. . .) és az élő nemzedék eredetisége közt” (T.S. Eliot). A művészeket a gazdasági, társadalmi és szellemi válságok zűrzavarában a fegyelmező, rendező, formáló igény vezette, művészi-emberi szintézisre, “integrációra” törekedtek. “Elrendezni a dolgokat, biztositani az értelemnek az őt megillető helyet az emberiség koncertjében, nem zárkózni el az érzelmek világába, s az értékeket átfogó szempontok alá rendelni: ez ma a közös európai gond”- írta Ramon Fernandez, a kor egyik legtekintélyesebb francia kritikusa 1929-ben. A “modern klaszszicizmus” ebben a fölfogásban erősen etikai, vagy legalábbis esztétiko-etikai jellegű. “Én úgy Iátom, azok a tulajdonságok, melyeket szeretünk klasszikusnak nevezni,
elsősorban erkölcsi tulajdonságok, és a klasszicizmust szívesen tekintem úgy, mint erények harmonikus együttesét, élén a szerénységgel” (A. Gide). A klasszicizmus új hívei nem a múlt klasszicizmusát akarták felújítani, hanem a modern, aktuális világnak akartak formát adni.