Kant gyakorlati filozófiájának módszere és szemléletmódja élesen különbözik a Hume-étól. Hume, mint láttuk, elsősorban morálpszichológiát művelt, bár abban is biztos volt, hogy ez egyszersmind a legjobb fajra gyakorlati filozófia lesz. Kant viszont biztos volt abban, hogy az emberi természetre vonatkozó elemzések nem jutnak el a gyakorlati filozófiai problematika lényegéhez. Kant inkább azt próbálta feltárni, hogy az erkölcsi ítéleteink mit előfeltételeznek. Ez azt jelenti, hogy a maga módján a transzcendentális módszert alkalmazta a gyakorlati filozófiájában, elvégre a transzcendentális módszer jellemzője az, hogy az ismereteket vagy az ítéleteket az előfeltételeikre vezetjük vissza.
Kant gyakorlati filozófiájának jellegzetességeit a legjobban talán az tárja fel, ahogy a filozófia rendszeréről gondolkodott. Érdemes ide visszanyúlni. Kant egy hármas felosztásból indult ki: logika, fizika, etika. A megismerést kétfélének gondolta: formális (ami nem vesz szemügyre semmilyen tárgyat) és materiális (ami szemügyre vesz valamilyen tárgyat). A formális megismerés bontakozik ki a logikában (amely a gondolkodás szabályaival foglalkozik, és nem törődik a gondolkodás tárgyaival), a materiális pedig a fizikában és az etikában. A materiális megismerés mindig tárgyának törvényeit igyekszik feltárni. A fizika tehát a természet törvényeivel foglalkozik, az etika pedig a szabadság törvényeivel.
A materiális megismerés mindkét változata kapcsolatban áll a tapasztalattal. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mind fizikának, mind az etikának empirikusnak kell lennie. A materiális megismerés ugyanis lehet tiszta (azaz racionális) is. A fizikának és az etikának tehát egyaránt van empirikus és tiszta (racionális) változata. A racionális etika tárgya a tiszta (tehát minden empirikus mozzanattól független) gyakorlati ész lehetőségeinek feltárása. A kétféle etika (empirikus és racionális) nem mellérendeltségi viszonyban áll egymással: a racionális etika alapvetőbb, mert ez tárja fel az empirikus etika transzcendentális feltételeit is.
Ebből már látszik, hogy Kant miért utasítja el Hume megközelítésmódját. Hume ugyanis, ennek a felosztásnak a szempontjából, az empirikus etika művelője volt. Sok mindent feltárt azokból a tapasztalatilag megismerhető pszichológiai mechanizmusokból, amelyek az emberi cselekvéssel összekapcsolódnak, de a tiszta gyakorlati észt nem ragadta meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Kant egy platformra helyezkedett volna azokkal, akik előtte a racionalista filozófia keretei között próbáltak racionális filozófiai etikát művelni. Ebből a szempontból Christian Wolff lehetett volna a példa Kant számára. Ám ő Wolff felfogását is elutasította, mert szerinte az elfogadhatatlanul keveri az empirikus és a racionális etika mozzanatait. Kant tisztában volt azzal, hogy teljesen új utakon jár a gyakorlati filozófiában.
Kant kiindulópontja szempontjából az a legfontosabb kérdés, hogy mi is ez a tiszta gyakorlati ész. Az olyan empirikusok, mint Hume, joggal vethetik fel a kérdést, hogy nem valamiféle fogalmi fantazmagóriával van-e itt dolgunk. Ha komoly vizsgálatnak vetjük alá az embert, találunk benne mindenféle érzéseket, hajlamokat és gondolatokat, de olyan ’tiszta gyakorlati észt,’ amiről Kant beszél, aligha. Miért gondolja Kant, hogy ilyesvalaminek mégis kell lennie. Nos, Kant voltaképpen abból indult ki, hogy az erkölcsi gondolkodásnak (az erkölcsi ítéletalkotás gyakorlatának) és az erkölcsi fogalmainknak van néhány olyan vonatkozása, amelyről nem lehet számot adni anélkül, hogy feltételeznénk a tiszta gyakorlati ész létezését.
Két érvet érdemes itt röviden felidézni. Az egyik az, hogy az erkölcsi parancs (‘ne hazudj!’) és a belőle fakadó erkölcsi kötelesség csakis abszolút lehet. Ha viszont ez a helyzet, akkor az erkölcsi parancsoknak nem lehet empirikus alapja. Nem eredhetnek az emberi természetből és a világ körülményeiből (mert akkor a körülmények változásaival vagy az emberi természet módosulásával megváltoznának: nem lennének többé abszolút érvényűek). Valódi kötelesség csak a tiszta ész fogalmain alapulhat. A tapasztaláson alapuló előírás (amit az empirikus etika képes feltárni) lehet gyakorlati szabály, de soha nem lehet erkölcsi törvény.
Kant másik érve lényegesen érdekesebb és hatásosabb. Az erkölcsi ítéleteket olyan reflexivitás jellemzi, amiről az empirikus megközelítés nem képes számot adni. Az emberi szabadság megnyilvánulása, hogy az ember választva cselekszik. Képes választani a különböző cselekvési lehetőségek között, és képes választani azok között a vágyak között is, amelyek alapján cselekszik. Ez a választási képesség fölötte áll az empirikus vágyaknak és hajlamoknak, mert az ember akár úgy is képes cselekedni, hogy elutasítja az összes vágyat, amely hatással van rá. Ez komoly kihívás Hume felfogásával szemben, amelynek alaptétele volt, hogy cselekvésre csak szenvedélyek indíthatnak bennünket. Kant pozícióját jól érzékeltethetővé teszi egy példa, amivel ő maga él (bár nem Hume-ot kritizálja vele). Könnyen elképzelhetünk egy embert, aki olyan rossz kedélyállapotban van, hogy teljesen érzéketlen mások szenvedése iránt (nem motiválja őt az, amit Hume szimpátiának nevez). Ekkor az illető semmi hajlamot nem érez rá, hogy segítsen másokon. Ugyanakkor képes akarni, hogy jót tegyen másokkal, és képes a jó cselekedeteket értékesként elgondolni. Ez pedig arra utal, hogy az embert nem csak empirikus motívumok mozgatják: létezik tiszta gyakorlati ész, és az is képes az embert cselekvésre indítani.
Kant ezzel visszatér ahhoz a Hume által hevesen bírált nézethez, hogy az ész lehet cselekvések forrása. Tehát megpróbálja újrafogalmazni az etikai racionalizmus álláspontját. A tiszta gyakorlati ész úgy kerül kapcsolatba a cselekvéssel, hogy kialakít egy bizonyos fajta akaratot. A gyakorlati ész megnyilvánulása a jó akarat. A tiszta gyakorlati ész arra tesz bennünket képessé, hogy kialakítsuk magunkban ezt a bizonyos jó akaratot.
Kant egyik legmarkánsabb (és legmeglepőbb) nézete volt, hogy egyedül a jó akarat feltétlenül jó. Minden más jó dolog csak feltételesen, viszonylagosan jó. A jó adottságok, a megfelelő vérmérséklet, a megfelelő jellem mind válhat rossz dolgok forrásává. A ‘szerencse adományai’ pedig, mint a gazdagság és a hatalom, csak akkor maradnak jók, ha a jó akarat megfelelő irányt szab a felhasználásuknak. Még a boldogság sem feltétlenül jó, mert előfordul, hogy valaki érdemtelenül tesz rá szert. Érdemes ezt úgy megfogalmazni, hogy Kant szerint minden jónak tartott dologgal kapcsolatban feltehetjük a kérdést, hogy valóban jó-e, valóban kiérdemelték-e azok, akik rendelkeznek vele. Egyedül a jó akarat az, amivel kapcsolatban ez a kérdés értelmét veszti.
Már ebből is látszik, hogy a jó akarat furcsa konstrukció. Még furcsábbnak hat, ha azt is leszögezzük, Kant szerint a jó akarat értéke nem függ semmiféle eredménytől. (Akkor is értékes, ha semmit nem tudunk megtenni, amit diktál.) És persze olyan akaratról van szó, amely bizonyos cselekvésekre indíthat bennünket, ám eközben nincsen kötve semmihez, ami empirikus. Ez rendkívül meglepő elképzelés, ami első ránézésre kifejezetten pszichológiai abszurditásnak tűnik. A jó akarat minden hajlam fölé emel engem: de hogyan akarhatok bármit is, ha minden hajlam fölé emelkedtem? Ha nincs hajlamom semmire, akkor ugyan miért cselekednék?
Nos, a jó akarat Kantnál arra irányul, hogy az ember valamilyen törvény alapján (és csak arra tekintettel) cselekedjen. Itt érdemes jelezni, hogy a jó akarat működése szorosan összefügg a kötelesség fogalmával. A kötelesség valamely cselekedetnek a törvény tiszteletéből fakadó szükségszerűsége. De vajon miért lenne magasabb rendű dolog a törvény, mint bármely hajlam alapján cselekedni? Nos, Kant azt gondolta, hogy a különbség a tiszteletben rejlik. A hajlamot ugyanis nem lehet tisztelni, a törvényt viszont lehet. Ezért a jó akarat működése csakis kötelesség felismerésén alapulhat, és csak arra irányulhat, hogy kifejezetten kötelességből cselekedjünk — elvégre a kötelesség az, ami tisztán a törvény tiszteletéből fakad.
Ez eléggé furcsának tűnik. Ugyan miért ne lehetne bizonyos hajlamokat tisztelni? Ahhoz, hogy megértsük Kant álláspontját, egy kicsit szélesebb összefüggésbe kell helyezni ezeket a tételeket. Vissza kell utalnunk arra a sajátos módra, ahogy Kant az emberi szabadságot megragadta az első kritikában (A tiszta ész kritikája). Fentebb láttuk (VI. előadás), hogy Kantnak úgy sikerült megmentenie a szabadságot, ezen keresztül pedig az akaratot, a kötelességet (a „kellést”), a felelősséget, vagyis általában az emberi cselekvés erkölcsi dimenzióját, hogy elszakította azt a jelenségvilágként felfogott természettől. Azt mondta, hogy az ember két világ polgára: létezésének van egy olyan dimenziója, amely nem tartozik a jelenségek szférájába. Ezzel megszüntette a maga számára egy naturalisztikus morálfilozófia lehetőségét (tehát egy olyan elmélet lehetőségét, amely az ember erkölcsi képességeire és kötelességeire a természeti törvényekből vagy az emberi természet empirikus mozzanataiból próbál következtetni). A szabadság az emberi létezés egy olyan dimenziójában jelenik meg nála, amit a természeti törvények nem tartanak az uralmuk alatt. Ha ebben a szférában vannak törvények, akkor azokat az ember önmaga számára szabja meg. Ezt úgy fejezi ki Kant, hogy az erkölcs szférájában az ember autonóm. (Az autonómia szó azt jelenti, hogy valaki önmagának ad törvényt.) Ha van erkölcsi törvény, akkor abból származnak, hogy az ember racionális lényként általános szabályok alá rendeli saját cselekedeteit.
A szabadság kifejeződés tehát az autonómia. Ebben fejeződik ki az ember, mint olyan lény, aki szabad működésre képes ésszel rendelkezik. Ez az autonómia azonban nem érvényesül, ha az ember hagyja magát a hajlamok által vezetni. Amikor az ember úgy használja a gyakorlati észt (úgy formál akaratot), hogy valamilyen vágyat vagy hajlamot akar kielégíteni vele, akkor egy bizonyos értelemben feladja az autonómiáját. Nem autonóm lesz, hanem heteronóm. Ebből érthető meg Kantnak az a furcsa állítása, hogy a hajlamot nem lehet tisztelni.
De mit tehet az ember, hogy cselekvése az autonómia kifejeződése legyen? Úgy kell használnia a gyakorlati észt, hogy az a jó akaratban fejeződjön ki, azaz fölülemelkedjen mindenféle vágyon és hajlamon. Ez jelenik meg akkor, ha a cselekvést a kötelesség, vagyis a törvény tisztelete vezérli. Éspedig éppen azért, mert az erkölcsi törvény nem idegen a jó akarattól: éppen ebből az akaratból származik. Ahogy Kant mondja: „ha autonóm az akarat, törvény önmaga számára.”
A különbség az autonómia és heteronómia között jól jellemezhető az alábbi megkülönböztetéssel. Amikor az ember heteronóm módon cselekszik, mindig azért tesz meg valamit, mert valami mást is akar. Például azért nem hazudik, mert fontos neki, hogy továbbra is becsületes embernek tartsák a többiek. Amikor viszont az ember autonóm módon cselekszik, akkor a cselekvésnek nincs ilyen külsődleges célja. Az autonóm ember azt mondja, „Nem szabad hazudnom, még akkor sem, ha nem lenne benne semmi szégyenletes.”
Lássuk most valamivel részletesebben, hogy hogyan cselekszik az, aki autonóm. Mint láttuk, az erkölcsi cselekvés területén az ember nincsen a természeti törvények alá vetve, de ez nem jelenti azt, hogy tetszőlegesen alakíthatja cselekvésének vezérelveit. Kant feltételezi, hogy az ember, mivel racionális lény, képes olyan törvényeket felismerni, amelyeket objektív érvénnyel alkalmazhat önmagára.
A kiindulópontot az képezi, hogy a racionális ember nem ötletszerűen, hanem elvek szerint cselekszik. Amit keresnünk kell, az az elvek meghatározásának helyes módja. Kant három alapvető kategóriával operál: a maximával, az imperatívusszal és a törvénnyel26 A törvényt, amiről itt szó van, különböző helyeken nevezi gyakorlati törvénynek és erkölcsi törvénynek is. A maxima szubjektív alaptétel, amelyet az ember életcéljaihoz vagy morális meggyőződéséhez mérten maga elé tűz (például „minden erőmet arra összpontosítom, hogy vagyonos és sikeres legyek”, „semmilyen sérelmet nem tűrök el bosszúállás nélkül”). Fontos, hogy minden cselekvésnek van maximája, pontosabban minden egyes cselekvést felfoghatunk úgy, mint ami egy maxima alkalmazása. (Ha például rendszeresen időt szakítok a sportolásra, ez lehet annak a maximának az alkalmazása, hogy „az egészségem megőrzése érdekében sportolnom kell.”)
Léteznek emellett olyan gyakorlati szabályok, amelyeknek objektív az érvénye, vagyis minden eszes lény felismerheti a bennük rejlő szükségszerűséget. Ezek imperatívuszok (parancsolatok). Az imperatívuszoknak két fajtája van. Az egyik a hipotetikus, amely objektív feltételeket tartalmaz, amelyek felismerése segít a maximák kiválasztásában. Például objektív érvényűnek érezzük azt a hipotetikus állítást, hogy „ha nem gondoskodom előre öreg napjaimról, akkor nyomorúságos végnapjaim lesznek,” mert ostobaságnak tűnne ezzel szemben ahhoz ragaszkodni, hogy „akkor élek öreg koromban anyagi biztonságban, ha fiatalon mindenemet elpazarlom.”
Jól látszik ebből, hogy a hipotetikus imperatívuszok a heteronóm gyakorlati okoskodás jellemzői. A hipotetikus imperatívusz ugyanis mindig tételez valamit, amit akarunk (például
Lásd Immanuel Kant: ‘A gyakorlati ész kritikája.’ In: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése,
nyugodt, harmonikus öregkor), és aminek az érdekében meg kell tennünk valamit (például tartózkodni az esztelen pazarlástól). Az autonóm erkölcsi cselekvő tehát nem a hipotetikus imperatívuszokat használja vezérfonalként. Számára az imperatívuszok másik fajtája meghatározó, a kategorikus imperatívusz. A kategorikus imperatívusz csak az akarat meghatározására van tekintettel, vagyis csak az autonómia szempontjaira. A kategorikus imperatívuszt nevezzük gyakorlati (máshol erkölcs) törvénynek. Efféle törvényből csak egy van, noha Kant többféleképpen is megfogalmazza. A legegyszerűbb, és számunkra talán legtanulságosabb megfogalmazás így szól: „cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen.”
A gyakorlati törvény — ebben a megfogalmazásban — egyfajta módszertani útmutatás, amelynek segítségével feltárhatjuk azokat a maximákat, amelyek összhangban állnak az autonómiával (és ezért helyesek). Arra hív fel, hogy a cselekvést eszünk próbájának vessük alá. Ez úgy néz ki, hogy ha valamilyen cselekedetre gondolunk, akkor ehhez hozzá kell rendelnünk azt a maximát, amelynek az alkalmazása lehet. Például ha el akarunk lopni valamit, akkor ez a maxima az lehet, hogy „szabadon ellophatod, amit akarsz,” vagy talán „szabadon ellophatod, amire szükséged van.” A következő lépésben aztán azt kell elgondolnunk, mi történne, ha ezt a maximát általános törvénnyé emelnénk, mindenki számára előírnánk. Mi lenne tehát, ha általános norma lenne, hogy „mindenki szabadon ellophatja, amit akar”? Akarhatnám, hogy egy ilyen szabály érvényesüljön? A lopás esetében a módszer alkalmazása arra a belátásra vezet, hogy egy ilyen törvény mellett megszűnne a tulajdon, és senkinek nem lenne módja rá, hogy szabadon rendelkezzen munkájának eredményével. Ezt pedig nyilvánvalóan nem akarhatom. Egyébként nyilvánvaló, hogy még a tolvaj sem ezt akarja, hiszen amit ellopott, azzal ő is biztonságban akar rendelkezni. Ha ilyen következményre vezet a gondolatkísérlet, akkor ennek Kant szerint meg kell győznie bennünket arról, hogy a kiindulópontot képező cselekvés helytelen, és kötelességünk az ellenkezőjét cselekedni — esetünkben tehát tartózkodni a lopástól.
Ebből talán világossá vált, hogy mit jelent Kant meggyőződése, hogy létezik tiszta gyakorlati ész, és hogy önmagában is elegendő az akarat meghatározásához, hajlamainktól és természetes vágyainktól függetlenül. Az is világossá válhatott, hogy a jó akarat akkor jelenik meg, amikor az akarat törvény saját maga számára, tehát amikor a kategorikus imperatívusz által meghatározott vezérfonalat követi az ember a cselekvésében. Ám az talán kevésbé világos, hogy Kant hogyan gondolkodott saját erkölcsfilozófiája lehetséges hatásairól. Az nyilvánvaló, hogy nem megjavítani akarta vele az embereket. Nem akarta megtanítani számunkra, mi a helyes és a helytelen. Még az sem tekinthető a koncepció igazi céljának, hogy szilárd alapra állítsuk az olyan erkölcsi parancsokat (mint például ‘ne lopj!’). Úgy tűnik, Kant inkább azt szerette volna tisztázni számunkra, hogy az erkölcsi törvény hogyan gyökerezik a szabad működésre képes emberi észben. Úgy vélte ugyanis, hogy ennek teljes tudatosítása arra indít majd bennünket, hogy ezt a törvényt követve cselekedjünk, mert rájövünk, hogy emberi mivoltunk (eszes lényünk) méltósága így jut a leginkább érvényre. Ezt érdekes módon támasztja alá Kantnak még egy érdekes gondolata. Kant azt gondolta, hogy annak, hogy az emberek eszes lényekként lettek megalkotva, nem lehet az az értelme, hogy az emberek alkalmassá váljanak a boldogságra. Ha a boldogság lett volna a cél, akkor ezt a természet sokkal könnyebben elérhette volna más eszközökkel: például a megfelelő ösztönök kialakításával. Ezért inkább azt kell gondolnunk, hogy az ember eszes mivoltának az az értelme, hogy az ember képes a jó akaratot megtestesíteni magában.
 
Lásd Immanuel Kant: ‘Az erkölcsök metafizikája.’ In: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése, A gyakorlati ész kritikája, Az erkölcsök metafizikája. (Ford.: Berényi G.) Budapest: Gondolat Kiadó, 1991, 319. o.
Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy Kant erkölcsfilozófiája úgy is felfogható, mint amely azt tárja fel, hogy melyek azok az elvek, amelyek alapján az ideálisan racionális cselekvő cselekedne. (Akihez aztán a nem ideális cselekvők mérhetik magukat.) Ennek a cselekvőnek a viselkedését nem úgy kell elképzelnünk, hogy semmi hatást nem gyakorolnak rá a természetes hajlamok (merthogy ő is a természeti világhoz tartozik). Inkább az a helyzet, hogy csak akkor követi őket, ha nem kerülnek ellentétbe a jó akarat elveivel. Kant nem tagadta, hogy a vágyainknak van pszichológiai ereje, de azt gondolta, hogy az ideálisan racionális cselekvő képes szinkronba hozni egymással a vágyait és a gyakorlati ész elveit. Ha így értelmezzük Kantot, akkor álláspontja egy kicsit talán pszichológiai szempontból is meggyőzőbbnek tűnik.