Filozófia érettségi

Immanuel Kant

Pietizmus: a lutheránus hit megújulására törekvő mozgalom, amely a bensőségességre, a lelkiismeret tisztaságára, az akaraterő megszilárdítására, a vallásos érzület kialakítására helyezte a hangsúlyt.

Filozófiai fejlődésére két ember volt rendkívüli hatással: Hume (a tapasztalatból semmiféle általános és szükségszerű ismeret nem szerezhető) és Rousseau (ahol a tudományos megismerés csak rideg tényeket tár föl, ott a lelkiismeret követelményeinek kell átvenniük a szerepet). Kant az általuk fölvetett kérdésekre egységes, ésszerű rendszerben kísérel meg választ adni.

Fő műve: A tiszta ész kritikája (“kritika előtti” és kritika utáni” korszakra osztja a munkásságát)(ismeretelmélet, metafizika kérdéseket vizsgál).
További művei: A gyakorlati ész kritikája (morálfilozófiai fejtegetéseket tartalmaz), Az ítélőerő kritikája (esztétikai, művészetfilozófiai nézeteinek kifejtése).

7.1 A filozófia alapvető kérdései


A filozófiai hagyományban az ókor óta a szubjektum alatt az érzéki benyomásoknak az észlelésnek alárendelő tárgyát értjük. A passzívan befogadó, észlelő szubjektummal szemben az objektum áll, mint aktív dolog. Kantnál viszont a szubjektum nem csak az észlelés, hanem magának a felismerésnek az aktív hordozójává válik, amely az objektumra hatást gyakorol.

Kant szerint a filozófia kérdései a következők: Mit lehet tudnom? Mit kell tennem? Mit szabad remélnem? Az első a metafizikához, a második az erkölcstanhoz, a harmadik a valláshoz tartozik. Van egy negyedik is: Mi az ember? Az antropológiához tartozik, de ez a kérdések kérdése.
Kant úgy próbál meg ezekre válaszolni, hogy kritika (elemzés, vizsgálat) tárgyává teszi az emberi lélek három nagy képességét az elméleti megismerő-képességet, a gyakorlati észt és az ítélőerő képességét. Csak az első kettővel foglalkozunk. 

7.2 Tiszta ész kritikája


A “tiszta ész” Kant szóhasználatában az érzékelő tapasztalatot megelőző észt jelenti. A tiszta ész kritikája, így ennek az érzékelő tapasztattól független észnek a kritikus vizsgálata. Igaz-e, kérdezi Kant, hogy az értelemben csakugyan nincs semmi egyéb, mint ami az érzetekből került oda utólag? Nem előzik-e meg a tapasztalatot azok a formák, amelyekben érzékelünk?
Sosem tapasztaltunk sem időt, sem teret, mégis térben és időben érzékeljük a dolgokat. Ezek szerint ezek tapasztalatunknak eleve adott szemléleti formái, mint az okság és a törvényszerűség is.
A tárgyakat a mi tudatunk rendezőtevékenysége alkotja: nem pusztán ismereteink alkalmazkodnak a dolgokhoz, hanem a dolgok is “alkalmazkodnak” ismereteinkhez. Az érzékelés tehát aktív tevékenység.

Kant azt látta át, hogy nem lehet teljesen igaza se az empirizmusnak (ha igaza lenne, lehetetlen lenne a pillanatnyi benyomásokon túlmenő megismerés), se a racionalizmusnak (“velünk született eszmék” tényleg nincsenek). Egyesíteni akarta ezt a két irányzatot: minden megismerés a tapasztalattal kezdődik ugyan, s minden konkrét ismeretünk a tapasztalatból ered, viszont a tapasztalat formái, az a mód, ahogyan tapasztalunk, mégis megelőzi magát a tapasztalatot.

(Metafizika két részre osztható: metaphysica generalis és metaphysica specialis)

Kant szerint az emberi ész története a dogmatizmus stádiumával veszi kezdetét. Saját bevallása szerint David Hume ébresztette őt föl “dogmatikus szendergéséből”, a skót gondolkodóval az emberi ész eljutott a szkepticizmus stádiumába. Saját munkásságát úgy értékeli, mint az emberi ész utolsó stádiumához, a kriticizmushoz vezető út mérföldkövét. A “kritika” szó itt megítélést jelent.

Ismereteinket és kijelentéseinket Kant a következőképpen jellemzi. Bizonyos állításainkban támaszkodhatunk a “tapasztalat próbakövére”. Ezeket “a posteriori” állításoknak (empirikus ismeretek) nevezi. Vannak azonban “a priori” (próbaköve az állítások egy csoportjában a logika (+ellentmondás)), a tapasztalattól független ismereteink is (matematikai és metafizikai igazságok). Két jellegzetessége ezeknek: szükségszerűség és általánosság

Analitikus ítéletek: olyasmit mondanak ki az alanyról állítmányként, ami annak fogalmában benne rejlik – az alanyból elemzéssel eljuthatunk az állítmányhoz. (Új ismeretekhez nem juttatnak, csak segítenek tisztázni ismereteinket.)(Minden analitikus ítélet a priori.)
Szintetikus ítéletek: az állítmány hozzátesz valamit az alany fogalmához, egy másik tulajdonsággal is felruházzuk, ami már további megfigyelést tesz szükségessé. (Minden a posteriori ítélet szintetikus.)

A posteriori analitikus ítélet nem létezik, a priori szintetikus ítéletek pedig a tapasztalattól függetlenek, mégis ismeretbővítő hatásúak, ezek pedig pont a metafizikai állítások. (Az első kritika épp ezt a kérdést hivatott tisztázni, vagyis hogy lehetségesek-e értelmes, azaz megbízható és tartalmas kijelentések.)


7.2.1 A tudat transzcendentális vizsgálata:
“Gondolatok tartalom nélkül üresek, szemléletek fogalom nélkül vakok.”
Az elméleti megismerőképességet három szinten vizsgálja: érzékelés-transzcendentális esztétika; értelem (Verstand)-transzcendentális analitika; ész (Vernunft)-transzcendentális dialektika.
Transzcendentális: nem egyes-konkrét észleléseket vizsgáljuk, hanem az észlelés – valóságban izoláltan sohasem előforduló -, tiszta formái iránt, az iránt  ami az észlelést egyáltalán lehetővé teszi.
“Transzcendentálisnak nevezek minden olyan megismerést, mely nem annyira a tárgyakkal foglalkozik, mint inkább azzal a móddal, ahogyan mi tárgyakat megismerünk, amennyiben ez a megismerés a priori lehetséges.” Kant a saját filozófiáját kritikai vagy transzcendentális idealizmusnak nevezi.

(Transzcendentális esztétika)
A szemlélés tana. Érzékelésünk zavaros anyagát két a priori forma a tér és az idő szabályozza. (+”magánvaló dolog” és “numenonok“)

(Transzcendentális analitika)
A térbelileg és időbelileg kezdetlegesen rendezett jelenségeket az értelem 12 kategóriája tovább rendezi és egységesíti. A kategóriák nem a valóság jellemzői, hanem csupán a tudat (a priori) rendező, egységesítő (szintetizáló) fogalmai. (+Arisztotelész ítéletkategóriái)
Az ismeretek végső elemeinek összekapcsolásával kapcsolatban az öntudat funkciója emelendő ki.

A transzcendentális analitika egyik következménye, hogy az ember mindig csak jelenségeket (fenoméneket) ismerhet meg, mert a megismeréstől függetlenül fennálló valóság (noumenon: az önmagában fennálló dolog) rejtve marad számára. A transzcendentális analitika másik eredménye, hogy magyarázatot ad az általános és szükségszerű tudományos tételek eredetére és alapjára.

Azt az általánosító ént, amely különbözik az empirikus éntől, Kant transzcendentális énnek nevezi.
Képzelőerő: létezik a gondolkodásnak olyan instanciája, amely összeköti a gondolkodási kategóriákat az észleléssel. Ez az, aminek segítségével észleléseinket leegyszerűsített sémákra redukálhatjuk, amelyekről azután már kategorikus ítéleteket alkothatunk.

(Transzcendentális dialektika)
Az érzékileg és értelmileg rendezett jelenségeket az ész a transzcendentális ideák alá sorolja. Az ész három átfogó ideája vagy eszméje: a lélek (én), a világ (kozmosz) és isten eszméje.
(“számunkravaló” (amit mi megismerünk) és “magábanvaló” (a megismerésünk előtti és azon kívüli) világ)
A matematika a priori szintetikus kijelentéseket tartalmaz. A matematikai állítások próbaköve a fogalmak konstrukciója (a geometriai ábrának mindig csak azokat a tulajdonságait használjuk ki, amelyeket a mértani alakzatok megszerkesztésének szabályai rögzítettek).

Továbblépésként megállapítható, hogy a nem tapasztalati megalapozottságú kijelentések a tapasztalati természettudományokban is szerepet játszanak. Plusz a metafizikában is gyökeresen új megközelítéssel próbálkozik Kant. (+”lehetséges tapasztalat”)
Okság elve: mindennek, ami történik, oka van. 

7.3 A gyakorlati ész kritikája


A “tiszta” ész elemzése tehát azzal zárult, hogy az elméleti, tudományos megismerésnek határai vannak, melyeken túl a hit birodalma kezdődik.
(Kategorikus imperatívusz: föltétlen fölszólítás/parancs (van feltételes parancs is))
A gyakorlati ész nem más, mint a tiszta ész, amennyiben ez az akarati meghatározás elégséges okát tartalmazza.

Fel kell tételeznünk, hogy a cselekedet erkölcsi értékét nem a tárgya, azaz nem anyaga, hanem (cselekvő alanyból eredő) formája határozza meg. A cselekedet erkölcsös voltának alapja a kötelesség. Pusztán kötelességérzetből cselekedni annyi, mint az erkölcsi törvény iránti tiszteletből cselekedni. Az erkölcsi törvény jellemzője az objektivitás és az egyetemesség. Ezért az erkölcsi törvény nem azonos a szubjektív cselekvési elvvel (a maximával).  Kant szerint ez utóbbi erkölcsileg nem helyes.
“Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája egyúttal mindenkor egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson!”
“…hogy az emberséget mind magadban, mind mindenki más személyében mindenkor mint célt is, sohasem mint pusztán eszközt használd.” (Kant az erkölcsi törvény alapelvéről)
“Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.”

A kategorikus imperatívusz feltétlensége azt jelenti, hogy az akarat (az akaratot meghatározó gyakorlati ész) autonóm, vagyis önmagának hoz törvényt. (Heteronóm: az akarat idegen törvényű, például hajlam vagy jutalom várása.)

Kant szerint az erkölcs és az erkölcsi törvény magyarázatához posztulálnunk (tételeznünk, követelnünk) kell az akarat szabadságát, a lélek halhatatlanságát és Isten létét. Ezeket a posztulátumokat “az elméleti ész nem képes sem bizonyítani, sem cáfolni.”

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük