Arisztotelész a tudományokat három nagy területre osztotta: teoretikus (elméleti (matematika, természettan, teológia)), praktikus (gyakorlati (etika, politika, közgazdaságtan)), poiétikus (alkotó (építészet, szobrászat, retorika)) tudományokra.
3.1 Arisztotelész metafizikája
Metafizika: tudomány, mely azt vizsgálja, hogy mi van a természet mögött.
Arisztotelész a „metafizikában” elválik Platóntól: „(Az ideák) nem segítenek sem a dolgok, sem a létük megismerésében, mivel az ideák nincsenek benne a belőlük részesedő dolgokban.”
A 4 legfontosabb kritikai érv a platóni filozófiát illetően:
1, Platón valójában egyetlen idea létét sem tudja bizonyítani.
2, Az ideákkal feleslegesen kettőzte meg a világot, mert az ideák nem okai az érzéki dolgok létének, mozgásuknak vagy megismerésüknek.
3, a részesedés (méthexisz) pusztán üres szólás és költői metafora.
4, „Továbbá lehetetlennek látszik, hogy külön legyen egymástól a lényeg, meg az aminek az a lényege. Hogyan lehetnének tehát külön az ideák, ha egyszer ezek a dolgok lényegei.”
Arisztotelész tehát meghaladta az ideák és a reális tárgyak közötti platóni kétvilág elméletet, s azt állítja, hogy a dolgok lényege önmagukban rejlik. Azonban Arisztotelész felfogása, tana is egyfajta dualizmust fejt ki: anyag (hülé) és forma (eidosz).
Ma leginkább konceptualistának tartják Arisztotelész felfogását, amely szerint a formák a dolgok közös általános vagy lényegi sajátossága, amely sajátosságokat a tudatunkban keletkező fogalmak fejezik ki… Az anyagban a lényeg csak lehetőség szerint (dünamisz/potentia) létezik. Aktualitást/valóságot (enérgeia) csak a forma által nyer. A lényeg ezen kibontakozását Arisztotelész entelecheiának nevezi.
Biológiai analógia: Arisztotelész különös figyelmet szentelt a biológiának.
1, A genetikai információ az egyedben (organizmusban) van.
2, Az egyed megvalósulása a bennük levő genetikai információ realizálódásának, azaz egy célszerű folyamat eredménye.
3, Az egyedek között erős hasonlóság van, s ezen az alapon az egyedek csoportosíthatók (pl.: család, nemzetiség, típus, faj).
4, Az egy „osztályba”, típusba tartozó egyedek genetikai információjának a tartalma lényegében megegyezik.
Ha a genetikai információ helyett a forma és egyed helyett a dolog fogalmát használjuk, akkor közel jutunk Arisztotelész világképéhez.
Arisztotelész a fejlődésnek négy okát jelöli meg:
-anyagi ok (causa materialis), amiből a létező felépül: a háznál ilyenek a téglák, a kövek.
-formai ok (causa formalis), aminek mintájára a létezőt megalkotják: a ház a tervrajza szerint.
-ható-ok (causa efficiens), ami közvetlenül kiváltja a dolog létrejöttét: a ház esetében a kőműves munkája.
-cél-ok (causa finalis), amire a létező irányul: ház esetében a tulajdonosok céljai.
A fejlődés gondolatából következik az arisztotelészi rendszerben a világ réteges felépítése is, amely a legalsó határtól, a tiszta anyagtól a legfelsőbb határig, a tiszta formához emelkedik fel és így keresztülhúzódik az arisztotelészi fizikán. Eszerint a legmagasabbnak, az istenségnek a tiszta formának kell lennie.
Léteznie kell az első mozgatónak, aki önmaga mozdulatlan. Ez a mozdulatlan mozgató Arisztotelész istene.
A létezők hierarchiáját Arisztotelész a formák különbsége alapján állapította meg: (1) élettelen anyag; (2) növény; (3) állat; (4) ember. Természet fejlődése az emberben, s azon belül a férfiban csúcsosodik ki.
A szellem befogadó (receptív) és tevékeny (alkotó) szellemre osztható fel, amikor is az első az anyagot (a potencialitást), míg az utóbbi a formát (az aktualitást) képviseli. Így a befogadó szellem – amely a második lélekrész érzékeléséhez kapcsolódik – a gondolkodás tárgyait forma szerint fogja fel, míg a tevékeny szellem a szellemi lélek aktivitásának mindent mozgató elve általában. Ellentétben a többi lélekrésszel, a tevékeny szellem nem a testhez kötött és így halhatatlan. Mivel a gondolkodás azonban csak az érzékeléssel való összekapcsolásból keletkezik, így a szellem a halál után többé nem individuális szellem (ellentétben Platónnál).
3.2 Arisztotelész ismeretelmélete
3.3 Arisztotelész logikája
Arisztotelész az első, aki a gondolkodás rendjét nemcsak tartalmi szempontból, hanem formailag is vizsgálja (formális logika). A 20. századig lényegében az arisztotelészi logika uralkodik, a megújulás Gottlob Frege által következik be. Az arisztotelészi logika három nagy egysége: a fogalom, az ítélet és a következtetés tana.
Arisztotelész a fogalmakat kategóriánként jellemzi: „Minden összekapcsolás nélkül kimondott szó vagy szubsztanciát (jelentése: minden egyedi létező), vagy minőséget, vagy mennyiséget, vagy viszonyt, vagy helyet, vagy időt, vagy helyzetet, vagy birtoklást, vagy cselekvést, vagy szenvedést fejez ki.” Arisztotelész kategóriának nevez mindent, ami által valami közelebbről meghatározható.
A szavak általában mondatokká kapcsolódnak össze, amelyeket ítéleteknek neveznek, amennyiben ezek igaz vagy hamis kijelentéseket alkotnak. Az ítélet három eleme: az alany (S), az ítélet állítmánya (P) és az összekötő kapocs.
Arisztotelész szerint az ítéletek meghatározott szabály szerint következtetésekké kapcsolhatók össze. A következtetésnek két fajtája a dedukció és az indukció. A dedukció az általános tételből kiindulva jut el az egyedihez. Ideális formája a szillogizmus, amely két ítélet összekapcsolódását egy harmadikká alakítja.
A következtetések láncolata a bizonyíték, amely a deduktív módszerre épül. Arisztotelész szerint megismeréshez vezet az indukció útja is, amely a korábbi ismeretek és az érzéki tapasztalat összekapcsolásával válik lehetségessé.
Következtetéseinket és az egész gondolkodásunkat axiomatikus jellegű alapelvek irányítják. Formai szempontból a legfontosabb alapelv az ellentmondás elve: „Lehetetlen, hogy egy és ugyanaz az állítmány egy és ugyanazon alanyhoz egyszerre és ugyanazon vonatkozásban hozzá is tartozzék, meg ne is.” Egy másik ilyen alapelv a harmadik kizárásának az elve: „Lehetetlen, hogy valamihez ugyanaz ugyanabban a vonatkozásban hozzá is tartozhassék, meg nem is.”
3.4 Arisztotelész etikája
Az arisztotelészi etika tárgya az emberi gyakorlat mint a döntésen nyugvó cselekvés területe.
Eudaimonia: boldogság.
Annak érdekében, hogy közelebbről meghatározza a lélek sajátos jóságát, Arisztotelész megkülönbözteti a dianoetikus és az etikai erényeket. A dianoetikus erények magának az észnek a tiszta gyakorlásában rejlenek, amelyet Arisztotelész elméleti és gyakorlati észre oszt fel. Ezek között az okosság (frónezisz) az egyedüli döntő tényező az etikai cselekvés szempontjából. Az erkölcsi erényeket az ember már készen találja. Tartalmilag az erkölcsi erény a rossz szélsőségek középarányaként (mezotész) határozható meg, tehát például: bátorság (gyávaság-vakmerőség); mértékletesség (gyönyör-érzéketlenség); nagyvonalúság (fösvénység-tékozlás). Az igazságosság a legkimagaslóbb erény, illetve a barátság is lényeges erény.
Erény etika: Arisztotelész etikai felfogása.
3.5 Arisztotelész államelmélete
A „politika” Arisztotelésznél az emberrel foglalkozó tudományok közül a legfontosabb. Nála a polisz, a városállam az az átfogó, „legfelsőbb rendű” közösség, amely valamennyi többi közösségnek megszabja rangját, anélkül azonban, hogy uralkodna fölöttük.
„Az ember természeténél fogva államalkotó lény.” Az állam egyre nagyobbodó közösségek sorából formálódik ki (két személy (férfi-nő, apa-gyermek, úr-szolga) -> házközösség -> falu -> polisz). Csak a polisz garantálja a közösség autarkiáját (az önmagának elégségességet, függetlenséget és önfenntartást). A polisz formaelve az alkotmány: „Az állam egy meghatározott alkotmány polgárainak közössége.” Arisztotelész az állam feladatát a polgárok erkölcsi tökéletesítésében látja. Az állam a boldog és a jó élet érdekében áll fenn. Csupán benne fejlődhet ki tökéletesen az egyén erénye. Jónak az az államforma számít, amely a közösség jólétét, eltorzultnak pedig az, amely csak a mindenkor uralmon lévők érdekeit szolgálja. Három helyes, illetve három eltorzultra osztja fel, átmenetek vannak: királyság -> zsarnokság -> arisztokrácia -> oligarchia -> népuralom (politeia) -> demokrácia. A három helyes államforma közül egyiket sem részesíti előnyben, de a leginkább megvalósítható szerinte a mérsékelt népuralom („Az az állami közösség a legjobb, amely a középen állók bázisán nyugszik… ennek ad döntő súlyt és így megakadályozza valamely szélsőség túlsúlyát.”) Szerinte a mindenkori legjobb államforma az, amely az ország és a polgár szükségleteihez a legjobban illeszkedik.
Az állam belső rendjéhez a család is éppúgy hozzátartozik, mint a magántulajdon. A család alapvetőbb, mint a falu, ami pedig mint az állam, ezért a családot mint a társadalom természetes rendjét előnyben kell részesíteni, akkor is, ha az állam lényeges mértékben felelős a fiatalság neveléséért.
Népesedést is vizsgálja. Szerinte az ideális állam olyan méretű, hogy egyetlen pillantással át lehessen tekinteni. Úgy vélte, hogy a teljes jogú polgárok (+család) száma nem haladhatja meg a magántulajdonú földparcellák számának a felét. (Népesedés szabályozása: házasulandók kora, gyerekek száma, sérült gyerekek magára hagyása által.)
Tulajdonra vonatkozóan:
1, a földbirtok magántulajdona, a termények használata közös (EZT PREFERÁLJA!)
2, közös tulajdon, magánhasználat
3, közös tulajdon, közös használat
Arisztotelész a társadalom belső struktúrájához tartozónak tekinti a rabszolgaságot, általában az egyenlőtlenséget (pl. férfi és a nő közöttit). Szabad férfiak között azonban egyenlőség érvényesül.
Arisztotelész szerinti tökéletes állam 3 rétege:
1, Harcosok, akik később politikai vezetők, majd papok lesznek, s egész életükben jómódúak.
2, Földművesek.
3, Kézművesek.
A kereskedelmet, mint szabad emberhez méltatlan foglalkozást az idegenekre bízta. Meggyőződése volt, hogy a széles középréteg nélkül jó közösség nem boldogulhat.
3.6 Arisztotelész gazdaságbölcselete
A Politikában a gazdálkodásnak (a vagyonszerzésnek) két alaptípusáról ír: Megkülönbözteti a „természetes” és a „természetellenes” gazdálkodást (vagyonszerzést). Az előbbi célja az élethez szükséges természeti javak birtoklása, míg az utóbbié a vagyonszerzés.
Arisztotelész társadalom- és gazdaságfilozófiájának kulcsszavai: a közösség, az önellátás és az igazságosság. Felfogása szerint mindaz természetes és lényege szerint helyes, ami a közösség önfenntartásához szükséges.
A gazdálkodás két formája:
Természetes gazdálkodás: CÉL: közösség (család, városállam) megőrzése, fenntartása; SAJÁTOSSÁG: használati értékek megszerzése, előállítása; JELLEMZŐ JÓSZÁGOK: létszükségleti cikkek (gabona, olaj, bor); VAGYONSZERZÉS FORMÁJA: korlátozott vagyonszerzés; GAZDAGSÁG FORMÁJA: természetes gazdagság; MEGHATÁROZÁS: ‘a közösség önfenntartását célzó használati értékekből áll’; EZZEL FOGLALKOZIK: a háztartás művészete vagy tudománya (ökonomika); EZEK AZ EMBEREK: a „helyes élet elvét” követik.
Természetellenes gazdálkodás: CÉL: vagyonszerzés, vagyonfelhalmozás; SAJÁTOSSÁG: pénz felhalmozására irányul; JELLEMZŐ JÓSZÁGOK: bármi; VAGYONSZERZÉS FORMÁJA: korlátlan vagyonszerzés=pénzkeresés; GAZDAGSÁG FORMÁJA: természetellenes gazdagság; MEGHATÁROZÁS: ‘a pénzben (csereértékben) tárgyiasult gazdagság’; EZZEL FOGLALKOZIK: a vagyonszerzés művészete vagy tudománya (chrematistica); EZEK AZ EMBEREK: nem a „helyes élet”-re törekszenek.
Csere: A csere elemzésénél abból indul ki, hogy megkülönbözteti a termékek kétféle használati módját: a használati értéket és a csereértéket. Mint írja: „Minden vagyontárgynak kétféle használati módja van, s mindkettő magával az illető tárggyal áll vonatkozásban, de nem ugyanazon értelemben, hanem az egyik annak sajátos lényegén alapul, a másik azon kívül esik; például a lábbelit lehet használni és el lehet cserélni.” A csere kezdetben a többlet és a hiány kiegyenlítését célozta.
Természetes csere: A csere addig természetes, amíg az önellátás követeli meg. (Kétféle lehet ez is: életszükségleti cikket cserélnek hasonlókra (pl. lábbelit élelmiszerre, vagy bort búzáért); életszükségleti cikket cserélnek el pénzért (pl. házat pénzért, pénzért pedig lábbelit vesznek))
Természetellenes csere: Az a kereskedelem, amelynek célja a pénzkeresés, a minél nagyobb nyereség, a vagyon növelése, az természetellenes és káros jelenség.
Kétfajta ár: A szabott (vagy igazságos) ár biztosítja, hogy a cserében egyenlő értékek adás-vétele történjék meg. Ez olyan értékarányos ár, amely nyereséget nem realizál. A kialkudott ár, a természetellenes cserében, a kereskedelemben jellemző. A kialkudott árról azt feltételezi, hogy nyereséget hoz az egyik félnek a másik rovására, és így ahelyett, hogy megerősítené, alááshatja a közösség koherenciáját.
Érték: A görögök között Arisztotelész elsőként vizsgálja a termék értékét. Úgy véli, a csere akkor igazságos, ha egyenértékek cserélnek gazdát. („Sem a közösség nem jöhetne létre, ha nem volna csere, sem a csere, ha nem volna egyenlőség, sem az egyenlőség, ha nem volna összemérés.”)(+munka értékelmélet)
Pénzelmélete: A pénz keletkezését a cserekereskedelemben, jelesül a távolsági kereskedelem igényeiből vezeti le. Erről is ír a Politikában… (36. oldalon (41.)) A pénz eredeti rendeltetése tehát a csere közvetítése eladó és vevő között. („a pénz mint mértékegység egyenlőséget teremt azáltal, hogy mindent összemérhetővé tesz…”)
Pénzelméletét is kettősség jellemzi: egyfelől a pénz áru, másfelől a pénz jel. A pénz utóbbi felfogásával Arisztotelész a nominalist-legalista pénzelmélet előfutára lett.
Kamat és uzsora: Az a gazdálkodó, aki pénzét kölcsönadja azért, hogy bizonyos idő múltán több pénzhez jusson, – az uzsorás. Az ilyen módon szerzett nyereség pedig maga az uzsora (kamat). Amikor a pénzt kölcsönadják uzsorára, a pénzt nem eredeti rendeltetésének megfelelően használják.
3.7 Arisztotelész poetikája
A gyakorlati filozófia egyik ága a költészettan. A drámaírókat egészen különleges, a filozófusokhoz közelálló „mesterembereknek” tartotta.
Lényegi fogalmai:
utánzás (mimézisz): a művészetnek a valóságot kell tükröznie, de nem másolnia (ellentétben a történelemmel)
a cselekvés, az idő és a hely egysége: a cselekvésnek egységesnek, következetesnek és lezártnak kell lennie, az időtartamot kb. egy napra kell korlátozni
katarzis („megtisztulás”): a művészetnek meg kell tisztítania a nézőt, amennyiben az önmagát az ábrázolttal azonosítja és ezáltal saját indulatait más szinten levezeti.