Alasdair MacIntyre
Ha valamilyen átfogó történeti és filozófiai szempontból is átgondolt magyarázatot szeretnénk kapni erre a permanens válságra, keresve sem találhatunk jobb támpontot, mint azt az elemzést, amit Alasdair MacIntyre adott közre Az erény nyomában című művében. MacIntyre azt gondolja, hogy az újkor folyamán valami nagy jelentőségű és igen veszélyes fordulat állt be a nyugati világban az erkölcs területén. A gyakorlati filozófia válsága ennek a folyamatnak az egyik megnyilvánulása. A probléma gyökere tehát nem igazán a filozófiában rejlik, bár a filozófiai elemzés révén lehet a legpontosabban érzékelni a válság jellegét és jelentőségét.
MacIntyre szerint a válság nem elsősorban a gyakorlati filozófiát fenyegeti: az igazi károk, amelyek mindenkit sújtanak, inkább a gyakorlati diskurzusokban (az erkölcsi és politikai vitákban) jelentkeznek. MacIntyre szerint ez alapvetően kétféleképpen válik érzékelhetővé. (1) A gyakorlati viták (‘van-e igazságos háború?’, ‘megengedhető-e az abortusz?’, stb) eldönthetetlennek tűnnek. Ezekben a vitákban olyan álláspontok csapnak össze, amelyek komoly meggyőző erővel bírnak, sok embert képesek maguk mellé állítani, ám az ellentétes nézetek képviselőire semmilyen hatással nincsenek. Ezért aztán kilátástalanul folynak tovább, a megoldás minden reménye nélkül. (2) Fokozatosan szűkül az a fogalmi készlet, amelynek segítségével az erkölcsi problémákat meg tudjuk beszélni. Egyes erkölcsi fogalmak, amelyek korábban az erkölcsi diskurzus központi elemei voltak, kezdik elveszíteni a jelentésüket. MacIntyre szerint ilyen jelentésvesztésen megy át például a ‘becsület’ fogalma. Mindenki tud erről a fogalomról, azt azonban már senki sem tudja, hogy mi is a tartalma, mikor helyes rá hivatkozni. Talán még ennél is jellegzetesebb az ‘erény’ fogalmának funkcióvesztése. Valamikor az erény az egyik központi gyakorlati fogalom volt, ma igen kevesen használják erkölcsi álláspontjuk kifejezésére. (Az újkori erkölcsfilozófia például nem az erények, hanem az erkölcsi normák körül forog.) Az erkölcsi fogalomkészletnek ez a leszűkülése azért okoz problémát, mert annak a jele, hogy erkölcsi megkülönböztetéseink egyszerűbbek és pontatlanabbak lettek. Már nem érzékelünk egy sor fontos erkölcsi összefüggést, amit csak a korábbi, összetettebb fogalmi készlettel lehetett pontosan kifejezni.
De végül is mi történt? MacIntyre szerint az újkor előtti helyzethez képes nem az a változás, hogy megváltoztak az erkölcsi mércék, amelyek alapján az emberek erkölcsi ítéleteket alkotnak. Éppen ellenkezőleg, az újkorban hosszú ideig alig változtak maguk az erkölcsi mércék, mert a vallásos nevelés és hagyományos családszerkezetek fenntartották őket (a 20. században persze ezek a mércék is komoly változásokon mentek át). Ami változott, az inkább a kontextus, amelyben az erkölcsi mércék értelmet nyernek, és betöltik a funkciójukat, és igazolással láthatóak el. Az újkorban az erkölcsi mércék olyan kontextusba kerültek, amelyben már nem könnyű értelmet adni neki, és még nehezebb igazolni őket.
Az újkor előtt az erkölcsi mércék egy háromelemű szerkezetben nyerték el az értelmüket. Egyik oldalon állt a ‘pallérozatlan emberi természet,’ vagyis az ember, ahogy nyers hajlamai meghatározzák. A másik oldalon állt az ember telosza (célja): az, amilyenné az embernek válnia kell, ha megvalósítja azt, amire rendeltetett. Az erkölcsi mércék (normák, erények) e két pólushoz viszonyítva voltak megragadhatóak. Az volt a funkciójuk, hogy vezérfonalat adjanak a pallérozatlan természetet alakításához, kiműveléséhez, ami elengedhetetlen volt az emberi élethez rendelt cél megvalósításához. Az újkorban voltaképpen az történik, hogy a háromelemű szerkezet kételeművé egyszerűsödik: eltűnik a szerkezet egyik eleme, a telosz. Nem gondoljuk többé, hogy van egy bizonyos emberi cél vagy ideál, amelyet valamilyen módon minden embernek meg kel testesítenie, hogy erkölcsösnek mondhassuk. Marad tehát egy olyan szerkezet, amelyben egyik oldalon a pallérozatlan emberi természet, a másik oldalon pedig az erkölcsi mércék rendszere található. Ebben a kételemű szerkezetben azonban nehézségekbe ütközik az erkölcsi normák értelmének megragadása. Az erkölcsi mércék ugyanis feszültségben állnak az emberi természettel. Ezen nincs okunk meglepődni, hiszen az erkölcsi mércéket eredetileg éppen arra szánták, hogy formálják az emberi természetet: gyomláljanak ki bizonyos hajlamokat (hatalomvágyat, önzést, stb.), és műveljenek ki bizonyos képességeket.
Hogyan reagálnak a kihívásra az újkori erkölcsfilozófusok? MacIntyre szerint alapvetően három kísérletet tettek rá, hogy a kételemű szerkezet keretei között adjanak értelmet az erkölcsi mércéknek, és hogy rámutassanak, miben rejlik az erkölcsi mércékhez igazodó emberi cselekvés racionalitása. Bár mindegyiket megfogalmazták többen is, megvannak a legfontosabb reprezentánsaik: az elsőnek Hume, a másodiknak Kant, a harmadiknak Kierkegaard.
Hume annak a megközelítésmódnak a legjelentősebb képviselője, amely abból indul ki, hogy az emberi természetben benne rejlik valamiféle erkölcsi érzék, és az erkölcsi ítéletek azokat az érzéseket fejezik ki, amelyeket ez az erkölcsi érzék hív életre az emberben. Ez ígéretes megoldásnak tűnik, hiszen a kételemű szerkezet egyik mozzanatában, az emberi természetben találja meg az erkölcsi mércék alapját. Ugyanakkor ennek a megközelítésnek van egy nyilvánvalónak látszó gyengesége. Még ha el is fogadjuk, hogy az erkölcsi mércék a természetünkben vannak megalapozva, nem könnyű belátni, hogy miért lenne racionális hallgatni rájuk. Elvégre az erkölcsi mércék kifejezetten célba vesznek bizonyos hajlamokat (önzést, bizonyos indulatokat, stb.), amelyek éppen úgy benne rejlenek az emberi természetben, mint az erkölcsi érzék. Ennek a koncepciónak a fényében az emberi természetet ellentétes ösztönzések feszültsége jellemzi, és nem könnyű megmondani, hogy az ellentétes ösztönzések közül az ember miért éppen az erkölcsi érzéket tekintse mértékadónak. Az önzés éppoly természetes, mint az együttérzés. Nem biztos, hogy erre a problémára nem lehet válaszolni Hume elméletének keretei között, de az ellenvetés érthetővé teszi, ha sokak számára nem tűnik meggyőzőnek az erkölcsi mércéknek ez a megalapozási módja.
Az egyik filozófus, aki reménytelennek tartotta Hume kísérletét, Kant volt. Ő tagadta, hogy az erkölcs alapja lehetne valamilyen természetes érzék vagy vágy. Valami másra kell voksolnunk: az észre. Ekkor nem az egyik természetes hajlamot kell a másikkal szembeállítanunk, hanem az észt az összes természetes hajlammal. Elsőre ez is ígéretes megoldásnak tűnhet, hiszen az ész is az emberi természetben rejlik (az ember eszes lény), viszont könnyedén leválasztható azokról a természetes vágyakról és hajlamokról, amelyeket a hagyományos erkölcsi normák is célba vesznek. Ám ez a javaslat is kiszolgáltatott egy nagyon hasonló ellenvetéssel szemben. Vitatható feltevés, hogy az észhasználatnak elsőbbséget kell élveznie a vágyakból eredő ösztönzéssel szemben: mind a kettő konstitutív része az emberi természetnek. Miért az észre kell hallgatnunk a hajlamokkal szemben, miért nem a természetes hajlamokra az ésszel szemben? Megint le kell szögeznünk, hogy Kant gyakorlati filozófiája túl összetett ahhoz, hogy egy ilyen egyszerű érvvel meg lehessen cáfolni, de azért ez az egyszerű érv is jelzi, hogy lehetnek kételyeink Kant (és vele együtt minden etikai racionalista) vállalkozásával szemben.
A harmadik megalapozási kísérlet lényegesen kevésbé befolyásos, mint az előző kettő, azért érdemes röviden felvillantani. Sören Kierkegaard (1813-1855) abból indult ki, hogy az ember élhet az erkölcsi követelmények szerint, de úgy is, hogy a vágyai uralma alá helyezi magát. (Életformája lehet erkölcsi, de esztétikai is. Az etikai életforma példaszerű megjelenítője a jó családapa, az esztétikai életformáé Don Juan.) Nincs mód rá, hogy az egyiket eleve értéktelenebbnek láttassuk a másiknál. Az ember tehát választhatja mindkét utat. Ám arra érdemes felfigyelni, hogy a két életforma közötti választásnak milyen óriási egzisztenciális súlya van. Az ember értékek egy egész világa mellett kötelezi el magát a választással, és kívül helyezi magát értékek egy másik világán. A választás akkor lesz adekvát, ha az ember tudatában van a döntés egzisztenciális súlyának. A döntés tehát egyfajta komolyságot parancsol az emberre. Ám ez a komolyság jobban illik az erikai életformához, mint az esztétikaihoz. A döntés egzisztenciális súlyának átélése az embert mintegy elsodorja az etikai életforma választása felé. Úgy tűnik, az esztétikai életformát csak könnyű szívvel, meggondolatlanul lehet választani. Kierkegaard megoldása igen eredeti, ám adós marad a legfontosabb kérdés megválaszolásával: mi teszi az etikai életforma melletti döntést igazolhatóvá, vagyis mi teszi az erkölcsi mércék követését racionálissá.
A három megoldási kísérlet tehát nem tűnik igazán sikeresnek. Ezért aztán nincs okunk meglepődni azon, hogy megjelent az az álláspont a filozófiában, amely kinyilvánította az erkölcsi mércék racionális megalapozásának lehetetlenségét. Ennek az álláspontnak az egyik első, és kétségtelenül leghatásosabb megnyilvánulása Friedrich Wilhelm Nietzsche (1844-1900) felfogása az erkölcsről. O a maga módján végiggondolta a lehetőségeket, és arra jutott, hogy a hagyományos erkölcsi mércéket nem lehet filozófiai úton megalapozni. A kérdés csak az, hogy mi következik ebből. Nos, elsősorban az, hogy újra kell gondolnunk azt a tényt, hogy az erkölcsi mércék feszültségben állnak az emberi természettel. Azt kell róluk mondanunk, hogy eleve arra szánták őket, hogy emberi természetet (az emberi életet) elnyomják, hogy megakadályozzák az emberi természet kibontakozását. Mivel nincsen bennük semmi racionális, valójában azok érdekeit szolgálják, akik hasznot húznak az emberi természet elnyomásából. Az erkölcs hátterében a hatalom (irracionális) akarása húzódik meg. Mivel a hagyományos erkölcs károsak az emberi természetre nézve, meg kell szabadulni tőle. Az erkölcs útján kialakított életellenes gyakorlatnak természetesen a filozófia is a részét képezi. Az, hogy a gyakorlati filozófusok kétségbeesetten bizonygatják az erkölcsi mércék magalapozhatóságát, csak az egyik megnyilvánulása annak, hogy a filozófia már az ókori görög kezdetek óta az élet ellen dolgozik. Olyan filozófiára van tehát szükségünk, amely visszahelyezi a (testi) életet abba a helyzetbe, ami természettől fogva kijár neki. A gondolkodás célja az, hogy önmagunk akarását szolgálja.
Aligha meglepő, hogy Nietzsche következtetéseit sokan ijesztőnek találják. Ám álláspontja olyan filozófiai kihívást jelent, amely azóta is alapvetően befolyásolja a gyakorlati filozófia tevékenységét.