11.1 Életfilozófiák
Ez a filozófiai irányzat is döntően a hegeli, kanti filozófiával folytatott polémiából ered. A klasszikus német idealizmus fogalmi csomópontjaival történő leszámolás, a rendszerfilozófia lehetetlenségének kimutatása, illetve a totalitás helyett az egyes ember – a szubjektum mint létező egzisztencia – vizsgálata a legmarkánsabb szervezőelve az egzisztencia- és életfilozófiáknak.
Soren Kierkegaard A halálos betegség című művében így fogalmaz: „Egy gondolkodó felépít egy irdatlan nagy épületet, egy rendszert, amely az egész létezést és az egész világtörténelmet magában foglalja, de ha megnézzük az ő személyes életét, akkor legnagyobb csodálkozásunkra azt a borzasztó és nevetséges dolgot fedezzük fel, hogy az illető maga nem ebben a borzasztó nagy, magasba ívelő palotában lakik, hanem a mellette lévő fészerben vagy kutyaólban, vagy maximum a portáslakásban. Ha vennénk a bátorságot, hogy akár csak egyetlen szóval is felhívjuk a figyelmét erre az ellentmondásra, meg lenne sértve.” Másutt pedig Kierkegaard kritikáját így összegzi: „Éppen azért, mert az elvont gondolkodás sub specie aeterni létezik (az örökkévalóság nézőpontját érvényesíti), eltekint a konkréttól, az időbeliségtől, a lét keletkezésétől, a létezők bajaitól…”
Az egzisztencia (létezés) előtérbe kerülése és az esszencia (lényeg) vizsgálatának háttérbe szorulása egy több évszázados filozófiai tradíció átalakulását jelenti. Míg az esszencia a fogalmi, intelligíbilis világban van, addig az egzisztencia inkább a materiális, anyagi világhoz köthető. Skolasztikus megközelítésben az egzisztencia alacsonyabb fokozatát jelenti a lényegnek.
Az egzisztenciafilozófiák középpontja az ember, az egyes, egyedi konkrét ember, ahol az a fontos, hogy hogyan tudja önmagát megvalósítani.
11.1.1 Arthur Schopenhauer:
Hegel és Kant filozófiáját bírálja, azonban Kanttal néhány pontban egyetért.
Szerinte is a tudat határozza meg a jelenséget: „A világ az én képzetem.” Magáról úgy gondolta, hogy felfedezte a végső realitást: az akaratot. Az akarat a természetben erőként, az élőtermészetben életakarásként, az emberben pedig ösztönként (pl. szexuális ösztön) uralkodik.
„Az élet feladat, munka, melyet el kell végezni, és ezért rendszerint folytonos küzdés a szükség ellen. Ezért mindenki azon van, hogy túlhaladjon és átevezzen rajta, amint lehet: úgy végez az élettel, mint rabszolgamunkával, mellyel tartozott. De vajon ki csinálta az adósságot? Nemzője, a kéj élvezetében. Tehát azért, mert az egyik ezt élvezte, a másiknak élnie kell, szenvedni és meghalni.”
Az akarat velejárója a vágy, amely állandó kielégítetlenség-érzettel jár együtt. Az élet állandó szenvedés. De ha sikerül tartós kielégüléshez jutni, megjelenik az unalom.
Schopenhauer tanítása szerint az élet szükségképpen rossz, amelyből a kilépés nem bűn.
11.1.2 Sören Aabye Kierkegaard:
Életét elsősorban a hegeli filozófiával és a dán államegyházzal folytatott küzdelem jellemzi. Több művet írt álnéven, amelyek általában irónikus módon kereszthivatkozásokat tartalmaznak más, általa szintén álnéven írt művekre.
„Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, ezt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz vagy nem, mindkettőt megbánod.” (Regina Olsen járt a gondolataiban, akivel felbontotta az eljegyzését.)
Kierkegaard számára csak az egyén szabadsága bizonyos.
Három, a lét egyre magasabb rendű szféráját alkotó stádiumot különböztet meg: az esztétikait, etikait és a vallásit. „Az esztétikai szféra a közvetlenségé, az etikai a követelésé (és ez a követelés oly végtelen, hogy az egyedülálló ember szüntelen kudarcot vall), a vallási szféra pedig a beteljesülésé…”
Az ember három lehetséges szakaszon halad keresztül evilági élete során. Ezek között a szakaszok között az egzisztenciális ugrás segítségével van lehetőség a váltásra (minőségi különbség van köztük).
Esztétikai stádium a romantika életszemléletét mutatja, klasszikus példája ennek Don Juan, aki egyetlen szeretőjével sem képes átélni a szerelmet. „…mert abszolúte csak önmagamat választhatom, és önmagam ezen abszolút választásában áll a szabadságom és csak amennyiben abszolúte önmagamat választottam, tételezem abszolút különbséget, ti. a jó és a rossz között.”
Etikai stádium: Ezen a szinten az ember az általánossal találkozik, az erkölcs feltétlen parancsával.
Vallási stádium: Ábrahám és Izsák története által világítja meg. Ábrahám hite feltétlen és megingathatatlan, az Úr kérése azonban kétségbeesésbe taszítja őt, ami Kierkegaard számára az egyik leglényegesebb formája az egzisztálásnak, hiszen ez teszi lehetővé azt, hogy az ember szabadon döntsön, ezzel önmagát választva.
További műve: A szorongás fogalma (megmutatja, mit jelent, ha elvesztünk minden filozófiai, teológiai vagy politikai bizonyosságot)
11.1.3 Friedrich Nietzsche:
Első és egyetlen befejezett műve: A tragédia születése a zene szelleméből
(Richard Wagner zeneszerzővel barátság, majd ennek megromlása Wagner keresztény misztérium operája, a Parsifal miatt.)
A görögség eredeti erői, két ellentétes alapelve az apollói (mértékletesen ésszerű) és a dionüszoszi (tomboló mámor) olvad össze harmonikus szintézissé az antik tragédiában.
Euripidészből „egy egészen újszülött démon beszél, akit Szókratésznek neveznek.”
Statikus lét: az, ami állandóan változik.
Életellenes erkölcs: célja, hogy kioltson minden életet a tiszta léten túl.
Moralizálni annyit jelent, mint az élet ellenében élni. Ez kiválóan alkalmas arra, hogy az embereket megfossza önálló értékteremtő képességüktől, és a csordaszellemnek vesse alá őket.
„A cselekvő részvét minden rosszul sikerült és gyönge iránt – a kereszténység.”
Híressé vált mondata: „Isten halott. Isten meghalt. És mi öltük meg!”
„Nem kell-e magunknak is istenekké lennünk, hogy hozzáillőnek találtassunk?”
Nietzsche a kereszténység értékeinek pusztulásától várja az ember felemelkedését, az emberfeletti ember megjelenését. „Isten halála” azonban egyben minden szokványos ontológia és az etika végét is jelenti, azaz a nihilizmushoz („Az érték, az értelem és a kívánhatóság radikális tagadása.”) vezet.
Utolsó ember: akit csak a kényelmes önfenntartás vágya vezérel.
„Föltaláltuk a boldogságot, mondják az utolsó emberek és hunyorgatnak.”
Imigyen szóla Zaratheuszra című művében a platonikus-kanti-keresztényi értékrendszerrel szemben fogalmazódik meg legmarkánsabban Nietzsche álláspontja. Filozófiájának központi fogalma az élet, amelyet naturalista módon, testi életként értelmez. A test elsődlegességét állítja az értelemmel szemben, amikor azt mondja: „Gondolataid és érzelmeid mögött, én vérem, áll egy hatalmas uralkodó, egy ismeretlen bölcs – kinek neve magad. Testedben lakik, maga a tested.”
Az élet naturalista értelmezésével összefügg annak evolucionalista szemlélete. Nietzsche szerint az élet nem más mint a hatalom akarása. Az „Antikrisztus” második aforizmájában ez a következő kérdésként jelenik meg: „Mi a jó? – Minden, ami a hatalom érzetét, a hatalom akarását, magát a hatalmat növeli az emberben. Mi a rossz? – Minden, ami gyöngeségből ered…”
A kivezető út a felsőbbrendű ember kategóriája, az emberfölötti emberé (Übermensch)(föld, dionüszoszi gyönyör és mámor, hatalom értékei). „Ő a hagyományos értékekkel szembeni tökéletes szabadságával tűnik ki. Cselekvése földi méretekhez igazodik: erőre, vitalitásra és hatalomra törekszik. Vele szemben állnak a csordaemberek, akik még egy (elgondolt) Istendiktátuma előtt hajlonganak és a részvét és a gyengeség erkölcsének hódolnak.”
A hatalom akarása minden emberi cselekedet mozgatórugója. (Nietzsche úgy gondolta, hogy onnan folytatja, ahol Szókratész és keresztény követői tévútra jutottak.) Szerinte a világ időbelisége nem lineáris, hanem a görög időfelfogáshoz hasonlóan körkörös. Az örök visszatérésből nem lehet kilépni, ez a hatalom akarásának örök körforgása.
11.1.4 Wilhelm Dilthey:
A filozófiatörténészek Dilthey-t tekintik a szellemtudományok atyjának.
Dilthey a természettudományt szembeállítja a szellemtudománnyal: előbbit az elemző-megokoló, míg utóbbit a leíró-megértő módszer jellemzi. (A természetet magyarázzuk, a történelmet megértjük.)
A szellemtudományok olyan megértésre (Verstehen) törekednek, amely kifejezi az életnek az átélt tapasztalatban adott alapvető struktúráit. A szellemtudományok tárgyai az élet jelenségei, eseményei. A szellemtudományokra jellemző speciális módszer a hermeneutika (az emberi világnak, mint a természeti világtól különbözőnek a feltárására irányul).
Dilthey három visszatérő világnézeti típust különböztet meg a szellemtudományokban: a naturalista (pl. Hume), a szabadság idealizmusát (pl. Kant) és az objektív idealizmust (pl. Hegel). Ezzel párhuzamosan beszél az értelem, az akarat és az érzelem emberéről.
Értelem embere: naturalista vagy pozitivista világnézetet alkot. Ez az embert mint biológiai, ösztönkiélésre determinált lényt fogja fel, amely létezése materiális feltételeknek van alávetve.
Voluntarista: szabadságot vallja, mint Platón és Kant. Világnézete a szabadság idealizmusa.
Érzelmi: panteista, mint a német idealizmus. Világnézete az objektív idealizmus, amely az individuum és a világegész közötti kiegyezésre törekszik.
‘Az igazság tiszta fénye számunkra csak különbözőképpen megtört sugárban pillantható meg.’
Dilthey érdeme még a tudásszociológia előkészítése, amit Max Scheler fejlesztett tovább.
11.2 Egzisztencialista filozófia
Az exisztencializmus a latin existentia (lét, létezés) szóról kapta nevét. Csak az ember lehet exisztencia, amennyiben szabad döntésekben valósítja önmagát. Az exisztencia a latin ex-sistere (kiállni valamiből és valami felé) szóból eredően az eszményi önmagunkhoz és a lét teljességéhez való dinamikus viszonyunkat jelölő kifejezés.
11.2.1 Martin Heidegger:
Heidegger nyelvezete nehéz, még a filozófusokat is nehéz feladat elé állítja. (Pl.: „A jelenvaló lét egésze mint gond azt jelenti: a már-(egy világban)-önmagát-előző-benne-lét mint a (világon belüli utunkba kerülő létező)-höz kötött lét.”)
Főbb művei: Lét és idő; Mi a metafizika?; Levél a humanizmusról
A, A lét megismerésének problémája
Heidegger különbséget tesz a létező és a lét között. Ezt a különbséget ontológiai különbségnek nevezi. Az ontológiai különbség azt jelenti, hogy különbség van a létező és annak alapja, azaz a lét között. Létező mindaz, ami különbözik a semmitől: „Létező mindaz, amiről beszélünk, amit gondolunk, amihez valahogyan viszonyulunk, létező az is, ami és ahogyan mi magunk vagyunk.” A lét (Sein) a létező alapja. „A létező léte maga nem valamilyen létező.” „A lét teljességgel transzcendens.” Egyszerre tudunk és nem tudunk a létről: „Nem tudjuk, a „lét” mit jelent. De ha megkérdezzük: „mi a lét?”, már benne tartjuk magunkat a „van” megértésében anélkül, hogy fogalmilag képesek lennénk rögzíteni, mit jelent.” „Ez az átlagos és homályos létmegértés – faktum.”
Heidegger szerint korunk nihilizmusának az az oka, hogy a hagyományos metafizika már Platóntól kezdődően megfeledkezett az ontológiai különbségről, s létezőként kezelte a létet. Elfelejtettük mi a lét, de elfeledkeztünk erről a felejtésről is. Fel kell számolni az előítéleteket, mely szerint:
1, A lét a legáltalánosabb fogalom. Ez nem igaz, a lét a leghomályosabb fogalom. A létezők és a lét különbségét Heidegger „ontológiai különbség„-nek nevezi.
2, A lét fogalma definiálhatatlan.
3, A lét magától értetődő fogalom, amellyel kapcsolatban nincs is szükség semmilyen további magyarázkodásra. Létmegértésben élünk. Ez a megértés azonban nem fogalmilag megragadható, vagy leírható létmegértés. A filozófia feladata ezt a fogalmiságot biztosítani a lét kérdésének feltételéhez.
Újra fel kell vetni a létre vonatkozó kérdést: „Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi? Ez a kérdés… Mindenkit megérint egyszer, … „Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi?”… Miért? Ez azt jelenti, hogy mi az alap. Milyen alapból ered a létező? Milyen alaphoz tér meg a létező? Nem ezzel vagy azzal a kérdéssel fordulunk a létezőhöz, nem azzal, hogy éppen itt és most micsoda az, hogy milyen minőségű és mivel változtatható meg, mire használható és így tovább. A kérdezés alapot keres a létezőnek, amennyiben létező. Az alapot keresni azt jelenti: a mélyére hatolni.”
Heidegger az emberi létet ittlétnek vagy jelenvalólétnek (Da-sein) nevezi.
Fundamentálontológia: a létről szóló tan csak mint az ember ittlétének alapjairól szóló tan alkotható meg. A létezőnek különböző tartományai vannak (történelem, nyelv, természet), amelyeket más tudományok vizsgálnak, azonban ezeket meg kell alapozni a fundamentálontológiával.
(Kézhezállók és kéznéllevők. Előbbihez tartoznak a dolgoknak vagy eszközöknek nevezett létezők, utóbbihoz pedig az együttlét.)
Másként fogalmazva: Heidegger ontológiája nem más, mint az exisztenciából kiinduló létanalitika.
„az ekszisztencia tartalmilag annyit jelent, mint a lét igazságába való kiállás”
Az ekszisztencia nem más, mint „nyitottan álló benneállás a lét elrejtetlenségében.”
B, A jelenvalólét és jellemzői
Az ember jelenvalólét, akiben „magánál van” a lét. A jelenvalólét jellemzőit az arisztotelészi kategóriáktól megkülönböztetvén Heidegger exisztenciálék-nak nevezi.
a, A jelenvalólét eleve és mindig világban-benne-lét. A világban-benne-lenni azt jelenti, hogy otthonosnak lenni, lakozni a világban. A világban benne-lét a gondoskodás (Besorgen) létmódját ölti, valahányszor nem jelenvalólétre irányul, s a gondozás (Fürsorge) létmódját, ha az amire irányul, maga is jelenvalólét. A világ jelenvalólét-szerű területe az együttlét (Mit-sein) másokkal. A világban-benne-lét és az együttlét elsődleges alanya az „akárki„; „az ember”, vagyis az ember mint általános (das Man).
„Akárkinek lenni annyi, mint az önállótlanság és a nem-tulajdonképpeniség módjában lenni.”
b, A világban levő jelenvalólétet feltárultság (Erschlossenheit) jellemzi. Azt mondja Heidegger: „az igazság lényege a szabadság”, mert a szabadság lényege a „létező lennihagyása„.
A feltárult léthez mint alapvető exisztenciáléhoz három további exisztenciálé tartozik: a diszpozíció vagy hangolt lét, a megértés és a beszéd. Ezek a feltárult lét konstitutív létmódjai és egyben megnyilvánulásai.
1, a diszpozíció vagy hangoltság olyan alapvető létmód, amely átjárja az ekszisztencia teljes mezejét. Az alaphangulat Heidegger szerint a szorongás, amelyben az ember magával a „semmivel” kerül szembe.
2, Megértés. „Bánni tudni valamivel”, „képesnek lenni valamire”, „megbirkózni tudni valamivel”. Heidegger szerint az előzetes megértés minden értelmezés alapja.
3, Beszéd. A beszédben az ember „kimondja”, kifejezi magát.
c, A jelenvalólét gond (Sorg). A gondot a szorongás tárja föl. A szorongás mint a jelenvalólét egyik kitüntetett feltárultsága különbözik a félelemtől.
d, A jelenvalólét halálhoz viszonyuló lét. Az ekszisztenciális értelemben vett halál egy állandóan fennálló lehetőséget jelent. („halálhoz való előrefutás” kifejezés)
e, A jelenvalólét bűnös lét. Exisztenciális értelemben bűnösnek lenni annyi, mint „alap-oka lenni egy olyan létnek, melyet valamilyen Nem határoz meg – azaz valamilyen semmisség alap-okának lenni.”
„mindenkor az egyik vagy a másik lehetőségben van, állandóan elmulaszt egy másik lehetőséget, lemond róla a maga exisztens kivetülésében”
Lelkiismeret: „a jelenvalólét értésére adja, hogy neki… az akárkiben való beleveszettségből vissza kell vinnie magát önmagához, azaz bűnös (adós).” Azt a létmódot, amelyben a jelenvalólét enged a lelkiismeret hívásának, és amelyet a lelkiismerettel-bírni-akarás jellemez, Heidegger eltökéltségnek, elhatározottságnak nevezi.
f, A jelenvalólét időbeli lét. („már mindenkor volt„)
„a voltság bizonyos értelemben a jövőből származik”
Az időbeliség alapozza meg a jelenvalólét történetiségét.
C, Az idő horizontjában megnyilvánuló lét
„nem az ember a lényeges, hanem a lét.”
Jóllehet a lét és az ember egybetartozik, s bizonyos értelemben azonos, a lét különbözik is az embertől s általában a létezőtől. A lét „nem az ember produktuma„. A lét jelenlétként van az ember számára.
a, A lét phüszisz és jelenlét. A létet nem dologként kell elgondolni, hanem ajándékként (Gabe), önmagát ajándékozó jelenlétként (Anwesen): „a lét a jelenlét felfedezéseként adományozódik”. Az ember a „lét pásztora„.
b, A lét feltárultság és rejtőzködés. Három exisztenciálé szerint taglaljuk:
1, A lét a semmi fátyla mögötti valóság. („teljességgel más valamennyi létezőhöz viszonyítva”)
2, A lét az értelmezés apriori horizontja.
3, A lét logosz, vagy más szempontból szépség. Heidegger szerint „a nyelv a lét lakóháza„. Az ember lényegi gondolkodása „a maga mondásában csak a lét kimondatlan szavát juttatja szóhoz„.
c, A lét az otthonosság alapja.
d, A lét a „halálban” megmutatkozó alap. („A halál a semmi tartójaként a lét hegysége.”)
e, A lét a „szent” szférája.
f, A lét az időnek alárendelődő valóság. A „lét a létezőhöz való átmenet módján lényeget”. „A lét – legalábbis az ember oldaláról tekintve – mint a gondolkodás sorsa van. A sors azonban önmagában történeti”. Heidegger léttörténésről beszél.
„A nyelv a lét háza, amelyben lakva az ember ek-szisztál, amennyiben őrzi a lét igazságát és ahhoz tartozik.”
11.2.2 Jean-Paul Sartre:
(Nobel díjas, de nem veszi át. „az ember először létezik, találkozik önmagával, feltűnik a világban és (aztán) meghatározza önmagát.”)
Az undor című regényével vált ismertté, melynek témája a polgári és kispolgári lét értelmetlenségétől való undor.
(Edmund Husserl a fenomenológia megalapítója. Fenomenológia programja: „Vissza magukhoz a dolgokhoz!”
Fenomén (jelenség): megmutatja önmagát
Eidetikus: lényegi (összefüggések))
Husserl fenomenológiájával megismerkedik, ez az irányzat magát a tudatot nem absztraktként és formálisként, hanem mindig a dolgok tudataként fogja fel, s figyelmét a tudat közvetlen tartalmainak az elemzésére fordítja.
Husserl szerint a tudat egyik legfontosabb jellemzője az intencionalitás, a tudatnak azon tulajdonsága, hogy mindig irányul valamire, csak önmagában nem létezhet. A fenomenológia az előfeltevésektől való lehető legteljesebb szabadságot hirdette meg a fenomenológiai redukció útján.: „A fenomenológiai redukció minden pszichikai élménynek megfeleltet… egy tiszta fenomént, amely a pszichikai élmény tiszta lényegét (elszigetelten) abszolút adottságában emeli ki. Minden ‘nem immanens valóságnak’ minden fenoménban benn rejlő, bár beleértett és egyben a második értelemben nem adott valóságnak a tételezését kikapcsoltuk, azaz felfüggesztettük.”
Sartre radikális individualista álláspontja szerint: a létező tudat, ami mindig magába foglalja a saját világát is. A létező tudat (az ego) egy transzendentáló ego, amely túlmegy a puszta jelenségeken és megteremti magának saját világát, saját objektumait s velük együtt a szilárd fogalmakat is – azt, ami látszólag a dolgok lényege.
A, Lét és semmi
Sartre művének ez a címe. Sartre-ot, ellentétben Heideggerrel, elsősorban nem az önmagában vett lét érdekli, hanem az, hogy az emberi létezés önmagát tervezi meg. Önmagunkat megtervezni azonban azt jelenti, hogy nemet mondunk arra, ami egyszerűen magánvaló, nemet mondunk a múltra, hogy jövőt alkossunk, nemet mondunk bizonyos lehetőségeinkre, amelyeket a jelen tartogat. A semmit – amiről Heidegger is beszél – a Néant-tal helyettesíti. Innen jön a könyv címe is: L’Étre et le Néant, vagyis a lét és az a szabadság, hogy ezt a létet megváltoztassuk és újrateremtsük.
Művében két létformát ír le: az önmagában-létezőt (magánvaló lét)(teljesen megegyezik önmagával, ez a fajta lét a dologra jellemző) és az önmagáért-létezőt (magáértvaló lét)(az ember, akinek létformája tudatos).
A tudat meghatározó jegye az intencionalitás, a tudat mindig valamire irányul, mindig van valamilyen tárgya. Léthiány, azaz a Semmi megjelenése.
„Az emberi valóság állandó meghaladás, az önmagával való sohasem adott megegyezés felé.”
Az egzisztencia megelőzi a lényeget. (+Ugrás, Kierkegaard fogalma alapján.)
Sartre-nél központi szerepet játszik a „másokért való lét„. Az emberek közötti alapvető viszony a tekintet, amely a másikat dologgá változtatja, eltárgyiasítja. „Mások azok, akiknek szeme előtt a saját magát és az egész világot kialakító létező én megint csak objektum lesz.„
Másik: akivel kapcsolatot alakítok ki. A Másik számára én egy objektum vagyok, akár egy pad.
„A pokol azok mások, mert az ő ítéletüktől függök én” (Zárt tárgyalás című darab, Jasper)
A tudat célja azonban nemcsak a másik elnyelése, önmagába olvasztása, hanem az is, hogy önmagával eggyéváljon. Dolog és tudat kíván egyszerre lenni, így önnön tekintetében önmagát láthatná viszont. Ez a törekvés a távolság megszüntetésére irányul, amit a vallások istennek neveznek. Ez belső ellentmondás, Isten nem létezhet. „Így az ember passiója fordítottja a krisztusinak, mert az ember elveszti magát mint embert azért, hogy az Isten megszülessék. De az Isten eszméje ellentmondásos és hiába veszítjük el magunkat; az ember hiábavaló passió.”
B, A dialektikus ész kritikája
A dialektikus ész kritikájában Sartre megpróbálta egyesíteni a marxizmus kollektivista álláspontját a saját individualista nézőpontjával, s megteremteni egyfajta egzisztencialista marxizmust.
Az ember hiánylény is, vagyis a szűkösség „jelenléte” meghatározó, az egész emberi kaland e szűkösség elleni harccá válik.
Sartre ragaszkodott ahhoz a gondolathoz, hogy minden egyén életterve fontos szerepet játszik. Az egyént egyaránt meghatározza a társadalmi lét és a saját magát szabadon szervező egzisztencia.
11.2.3 Albert Camus:
Regénye: A közöny (Nobel-díjat kapott, de ő sem vette át, ahogy Sartre sem)
Regényeiben az ember egzisztenciális magárahagyatottsága a téma, az ahogyan az egyes ember küzd a világ abszurd terében, a világgal: „Az abszurd a kérdező ember és az oktalanul hallgató világ szembenállásából keletkezik.”
„Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt.„
„A lázadó ember” című esszégyűjteményében a nemet mondó embert magasztalja, aki képes a létezés abszurditása ellenére alkotni, valami maradandót létrehozni.
„A nemezisz éber, ő a mérték és nem a bosszú istennője. Mindenkit, aki a határokat átlépi, kérlelhetetlenül megbüntet.”
11.2.4 Hans Jonas:
Fő műve: Das Prinzip Verantwortung (felelősségetika kidolgozásának kísérlete). Később megjelenik angolul: ‘The Imperative of Responsibility: In Search of an Ethics for the Technological Age’ címmel.
A baconi frázisra utalva kifejti, hogy mára „a modern technika formáját felöltő techné előrenyomuló hajsza lett, amelynek legfontosabb célja az állandó, önmagát felülmúló, az emberek hivatása által diktált egyre nagyobb dolgok felé való törekvés, és amely abban látja sorsa beteljesedését, hogy minden dolog felett teljes ellenőrzésre tegyen szert.”
Jonas úgy véli, van olyan, amit muszáj értékesnek tételeznünk: ez az élet.
A természetben célszerűség uralkodik: „a természetben benne rejlik egy általános cél, (…) az élet teremtése.”
Jonas egyik fő célkitűzése: fenntartható fejlődés.
A felelősségetika imperatívusza kimondja: „Cselekedj úgy, hogy cselekvésed határai mindenkor összeegyeztethetőek legyenek az emberi élet fennmaradásával a Földön”, vagy negatívan megfogalmazva: „cselekedj úgy, hogy tetteid hatásai ne veszélyeztessék az élet jövőbeli fennmaradását.”