Előzmények (1945-1949)
A Magyar Királyság vesztesen került ki a II. világháborúból (1939-1945). Az ország a Vörös Hadsereg megszállása alá került, a kormányzat tevékenységét pedig a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) felügyelte, amelynek célja a szovjet mintájú kommunista diktatúra és az új társadalmi-gazdasági rendszer kialakítása volt.
Az 1945-ben megtartott nemzetgyűlési választásokat a Független Kisgazdapárt (FKgP) abszolút többséggel nyerte meg. A SZEB nyomására mégis koalíciós kormány alakult a Magyar Kommunista Párt (MKP) bevonásával, kezdetét vette a koalíciós kormányzás időszaka (1945-1948).
A kommunista diktatúra kiépítésére 1947 és 1949 között került sor. Az 1947-es „kékcédulás választások” hatására az MKP még nagyobb politikai befolyást szerzett. 1948-ban a „fordulat évében” pedig egyesült a Szociáldemokrata Párt és az MKP, létrehozva a Magyar Dolgozók Pártját (MDP), amelynek elnöke Szakasits Árpád, főtitkára pedig Rákosi Mátyás lett.
A Rákosi-rendszer működése (1949-1953)
Az 1949-ben megtartott választásokon már csak a kommunisták jelöltjeire lehetett szavazni (egypárti választás), akik így 96%-os eredményt értek el. Ezzel hazánkban megszűnt a többpárti parlamentáris demokrácia. Magyarország szovjetizálását az új alkotmány elfogadása tetőzte be, amely tartalmazta az emberi és állampolgári jogokat, ezek azonban a valóságban nem érvényesültek. Az államforma népköztársaság lett, új államcímer került bevezetésre (Rákosi-címer). Kimondták, hogy hazánk szocialista állam, és rögzítették az állampárt (Magyar Dolgozók Pártja) vezető szerepét, megalapozva ezzel pártállami diktatúrát.
Megszűnt a köztársasági elnöki tisztség, helyette Elnöki Tanács jött létre, amely törvényerejű rendeleteket bocsájthatott ki, ezzel a parlament szerepe formálissá vált. 1950-ben felszámolták az önkormányzatokat, és bevezették a tanácsrendszert, amely központi irányítás alá vonta a városokat és településeket.
A diktatúra legfontosabb fenntartója a terror volt. A kontroll nélkül működő, szovjet érdekeket kiszolgáló pártvezetés támogatóinak köre egyre szűkült. A hatalom a sztálini példát követve a megfélemlítésre alapozta uralmát. A politikai rendőrség a szovjet megszállásnak köszönhetően rögtön a kommunisták ellenőrzése alá került. 1946-től Péter Gábor vezetésével működött a belügyminisztériumhoz tartozó Államvédelmi Osztály (ÁVO), 1948-ban függetlenítették és az állampárt közvetlen irányítása alá került, ekkor vette fel az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) elnevezést. Az ÁVH lecsapott a volt demokratikus pártok tagjaira, az egyházak képviselőire, a kulákokra, és az értelmiségiekre. A diktatúra teljes azonosulást követelt: részt kellett venni a párt, vagy valamelyik társadalmi szervezet munkájában, túl kellett teljesíteni a terveket. Megszűnt a magánélet biztonsága, az ÁVH besúgói mindenhová beépültek, és erőszakkal sokakat rá tudtak venni az együttműködésre.
A politikai ellenfeleket vagy internálták (Kistarcsa), büntetőtáborokba zárták (Recsk), vagy kitelepítették (leggyakrabban a Hortobágyra). Szovjet mintára megindultak a koncepciós perek, amelyek egy idő után a pártvezetés hatalmi harcainak eszközeivé váltak. Ennek esett áldozatul 1949-ben Rajk László korábbi belügyminiszter, a diktatúra egyik kiépítője is.
A kommunisták számára gyűlölt ideológiai ellenfélnek számított az egyház, amely az utolsó szervezett erőt jelentette vele szemben, ellenőrzésükre létrehozták az Állami Egyházügyi Hivatalt (1951). A hatalommal szemben ellenálló egyházi vezetők ugyancsak üldöztetést szenvedtek, vagy börtönbe zárták őket. Mindszenty József esztergomi érsek átlátta a kommunisták céljait és nem volt hajlandó megalkudni, engedményeket tenni. Koholt vádak alapján perbe fogták, majd életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték (1949). A katolikus egyházhoz hasonlóan a református, az evangélikus, valamint az izraelita egyházakat is visszaszorították. A felekezeti iskolákat államosították (1948), a tanári karokat lecserélték. Néhány kivétellel a szerzetesrendeket is feloszlatták (1950), vagyonukat elkobozták.
A gazdaság átalakítása
A gazdaság átalakítása még a diktatúra kiépítése előtt megkezdődött. 1945-ben nagyszabású földosztásra került sor, megszűnt a világi- és egyházi nagybirtokrendszer. A kommunisták a földosztást kezdettől fogva csak politikai propagandaeszköznek tekintették, így hatalomra jutásuk után rögtön megindították a kollektivizálást. Ennek hatására is csak a parasztság harmadát sikerült belekényszeríteni a téeszekbe.
Azokat a parasztokat, akik 25 holdnál nagyobb földdel, traktorral, és/vagy nagyszámú haszonállattal rendelkeztek, és vonakodtak ezeket a „közösbe adni” kulákoknak bélyegezték. A Rákosi-rendszer koncepciós perekkel, rendőri, ÁVH-s zaklatással, internálással, megfélemlítéssel mindent elkövetett a „kulákság” felszámolására. A kormányzat növelte a parasztság adóit és a kötelező beszolgáltatás mértékét, valamint szándékosan betarthatatlan rendeletekkel nyomorgatták őket. Adóelmaradás címén még a vetőmagot is elvették (padláslesöprés). Azok, akik börtönbe kerültek a legsúlyosabb kínzásokat kellett, hogy kiállják, miközben gyakorlatilag kisemmizték őket saját vagyonukból.
1946-ban megindultak az államosítások (szénbányák), majd 1947-ben a bankok, 1948-ban a 100 dolgozónál többet foglalkoztató üzemek, 1949-ben a 10 dolgozónál többet foglalkoztató üzemek, illetve a mozik és színházak kerültek sorra.
A kitűzött célok („Magyarország a vas és acél országa lesz”) sem hazánk természeti adottságait, sem fejlettségét nem vették figyelembe. A harmadik világháborúra készülve a cél az önellátás és a nehézipar fejlesztése volt. Óriási áldozatok árán korszerűtlen, alacsony hatékonyságú ipart hoztak létre. Kizárólag belső forrásokra építettek, Szovjet mintára tervgazdálkodást vezettek be, központilag meghatározták, hogy a vállalatoknak miből mennyit kell gyártaniuk. A tervet, a normát teljesíteni kellett, különben felelősségre vonás következett. Bevezették a munkaversenyeket (Sztahanov-mozgalom), a propaganda ezerszázalékos túlteljesítésekről tudósított, a valóságban selejtes termékek tömege keletkezett. Létrejött az Országos Tervhivatal, amely három- majd ötéves terveket dolgozott ki. A fő cél a nehézipar fejlesztése volt, annak hadiipari jelentősége miatt. Új iparvárosokat építettek (Sztálinváros, ma Dunaújváros). A tőkét a mezőgazdaság, az infrastruktúra és az életszínvonal rovására csoportosították át a nehéziparba. Az életszínvonal még az 1930-as évekhez képest is csökkent, hiányos és szegényes volt az élelmiszer- és ruhaellátás.
A személyi kultusz
Sztálinhoz hasonlóan Rákosi esetében is személyi kultusz bontakozott ki. Ő lett „Sztálin legjobb magyar tanítványa”. Az ország minden részén (hivatalos helyiségekben, osztálytermekben, közlekedési eszközökön) megjelentek a képeik és szobraik, a kultúrában és a tudományban is rájuk hivatkoztak. A szobrászok, festők (Pór Bertalan) és művészek kénytelenek voltak a két vezért istenítő alkotásokat készíteni. Az elvtelen dicsőítés Rákosi 60. születésnapján érte el a tetőpontját (1952), ekkor hatalmas állami ünnepség zajlott. Révai József a kulturális élet irányítója volt, aki az osztályharcos szemléletet és a sematizmust képviselte. A kultúra minden területén a párt által az élre állított kutatók és művészek hajtották végre a váltást, s aki nem volt hajlandó erre, azt kiszorították a tudományos és művészeti életből.
Rákosi leváltása
Az ésszerűtlen célok és a hozzá nem értő irányítás következtében 1953-ra visszaesett a termelés, vele párhuzamosan csökkent az életszínvonal, nőttek a közterhek, a megfélemlítettség, és állandósult az élelmiszerhiány. 1953 tavaszán meghalt Sztálin, és az új szovjet vezetés (Hruscsov) Moszkvába rendelte a magyar vezetőket (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Nagy Imre). A szovjetek súlyos kritikával illették az MDP politikáját, valamint Rákosi tevékenységét. A hibák kijavítására utasították őket (személyi kultusz, kuláklisták, erőltetett iparosítás). Ezzel párhuzamosan személycseréről is döntöttek, Rákosinak le kellett mondania minisztertanácsi elnökségéről és átengednie azt Nagy Imrének (1953-1955). Rákosi egészen az 1956-os forradalom és szabadságharcig megőrizte pártvezetői tisztségét, majd a Szovjetunióba ment, ahonnan soha többé nem térhetett haza.