1. Fiatalkora, családja:
Széchenyi István 1791-ben Bécsben született, udvarhű arisztokrata család gyermekeként. Anyja Festetich Julianna, apja pedig Széchényi Ferenc, aki kapcsolatba került a felvilágosodás eszmevilágával, s megalapította a Nemzeti Múzeumot. Birtokaik központja: Nagycenk.
Katonaként a napóleoni háborúk döbbentette rá, a „csúnyácska haza” állapotára. ( Később politikai nézeteik során bejárta Európát, majd utazásai, főleg a Wesselényi Miklóssal megtett angliai útja miatt Széchenyi és Wesselényi kapcsolata megromlott. Wesselényi radikálisabb társadalmi átalakulásoknak volt a híve, melyek megvalósulása érdekében a Habsburg birodalommal való
szembekerülést is elképzelhetőnek tartotta.)
1825-ben a rendi országgyűlés összehívásakor még nem érett meg a helyzet a valódi változtatásokra, de látható volt, hogy a nemesség előtt csak egyetlen út áll, ha rálép a reformok útjára, és önmagán próbál segíteni. Ez az országgyűlés adott alkalmat Széchenyi Istvánnak arra, hogy magyarországi politikai pályáját elkezdje. Ekkor ajánlotta fel a Magyar Tudományos Akadémia számára egyévi jövedelmét (60.000 Ft).
2. Politikai munkássága:
Széchenyi ezután a magyar politikai élet egyik meghatározó alakja lett. Megalakította a Nemzeti Kaszinót, ahol a nemesség különböző rétegeihez tartozók megvitathatták a társadalmi problémákat. Könyvet írt a lótenyésztésről, s a lóversenyt is meghonosította az országban.
Az 1830–ban kiadott Hitel című munkája alkalmasnak bizonyult a nemesség politikai aktivizálására. Ekkor már az európai politikai helyzet megváltozott, és a reformok a birodalomban is elképzelhetőnek látszottak. Az udvart és Metternichet lekötötték a birodalomban zajló események. Emiatt nem kívánták a helyzet kiéleződését a magyar rendekkel. Ez kedvezett a reformmozgalom elindulásának.
A nemesség polarizálódott. A viták színhelyei a vármegyeházak, illetve a vidéken is létrejött nemzeti kaszinók voltak. Terjedt a liberalizmus, amely erősen összefonódott a nemzeti kérdésekkel (nacionalizmus)
Széchenyi a megfontolt és eltervezett reform szükségességéről akarta meggyőzni olvasóit. A problémákat gazdasági oldalról közelítette meg. A Hitel arra keresett választ, hogy milyen lehetősége van a nemességnek a gazdasági dekonjunktúrából való kilábalásra. Széchenyi rámutatott arra, hogy a nemesség szegénysége az elavult feudális jogrendben keresendő. A gazdaságot csak akkor lehetne virágzóvá tenni, ha eltörölnék az ősiséget és a kincstár öröklési jogát a természetes örökös nélkül maradt birtokokra. A Hitel megindította a vitát arról, hogy előbbre juthat-e a nemesség akkor, ha önként lemond kiváltságairól.
A Hitelt Dessewffy József támadta meg, aki Taglalat című művében politikai állásfoglalásban túlment Széchenyi gondolatain. Felfedte, hogy a parasztság jogfosztott állapotában nem tud a nemességgel együtt a reformokért lelkesedni. Mindamellett kiállt a nemesség jogai és kiváltságai mellett, és ezeket veszélyeztetve látta a Hitelben. Széchenyi a Világ című művében válaszolt a Taglalat-ra. Ebben a Hitelben leírt gondolatait igyekszik közérthetőbbé tenni. Maga a cím is az „elmékben” való „világosság gyújtására” utal.
1833-ban jelent meg összefoglaló műve, a Stádium, amely politikai, gazdasági és társadalmi reformprogramját 12 pontban foglalta össze. Legfontosabb gondolatai az ősiség eltörlése, ami a birtokos hitelképességét fogja eredményezni, a közteherviselés, a jobbágykérdésben az önkéntes örökváltság álláspontját vallja, a törvény előtti egyenlőség, a közlekedés javítása a folyók szabályozásával, a céhek és árlimitációk eltörlése, a földek feudális tulajdonának megszüntetése, a nyilvánosság, vagyis az országgyűlések üléseinek szabad látogatása, a nem nemesek szabad földvásárlásának engedélyezése.
Széchenyi a reformok megvalósítását lassú tempóban képzelte el, kerülte a kormányzat érzékenységét sértő kijelentéseket, mivel bevonhatónak vélte a reformokba a kormányzatot, ugyanakkor féltette is a reformokat az udvar fellépésétől. A birodalmi kereteket nem kívánta megkérdőjelezni, egyrészt, mert tartott a kormányzattól, másrészt mert előnyt látott a birodalom gazdasági és politikai egységében pl. a cári birodalom terjeszkedésével szemben.
Ellenszenvvel viseltetett a hagyományos rendi politizálással és a műveletlennek, hangoskodónak tartott nemességgel szemben. A mágnásokat [arisztokratákat] tartotta alkalmasnak és méltónak a reformok irányítására.
Gyakorlati alkotásai:
Írásai mellett sokat tett Pest-Buda fővárossá fejlesztése érdekében. A dunai rakpart, az állandó híd, a Lánchíd (ahol a hídpénz megfizetése a nemeseknek is kötelező volt), a hengermalom, a hajógyár, a dunai gőzhajózás megindítása, az Al-Duna szabályozása, vasúttársaságok létrejötte az ő kezdeményezésére, közreműködésével valósult meg. A negyvenes években a Tisza szabályozásával
és hajózhatóvá tételével a gazdaság pozícióit kívánta javítani. A kulturális életben támogatta a Nemzeti Színház megépülését, birtokain megvalósította a selyemhernyó tenyésztést.
Kossuth-Széchenyi vitája:
Széchenyi legfőbb politikai ellenfele a kisnemesi származású Kossuth Lajos volt. Kossuth Széchenyivel ellentétben a reformok – köznemesség általi – gyors megvalósítása mellett állt ki, s nem feltétlenül tartotta szem előtt a Habsburgokkal való jó kapcsolat fenntartását sem. 1841-ben Széchenyi a Kelet népe című munkájában nyíltan bírálta Kossuthot, attól tartott ugyanis, hogy a Pesti Hírlap akkori főszerkesztője modorával és tetteivel forradalomra sarkallja a magyar közvéleményt. Válaszul Kossuth a Felelet c. munkájában (pontosabban: Felelet gróf Széchenyi Istvánnak Kossuth Lajostól), a vádaskodások helyett inkább Széchenyi támogatását, tanácsát, útmutatását kérte. Elismerte Széchenyi szerepét és fontosságát a reformkor kibontakoztatásában, ezért is nevezte őt „a legnagyobb magyarnak”.
Széchenyi utolsó évei:
Széchenyi az 1848-as forradalom idején a Batthyány-kormány közlekedési és közmunkaügyi minisztere volt.
A szabadságharc kirobbanásakor viszont súlyos lelki válságba került, mivel az események radikális irányba való elmozdulása miatt saját magát is hibáztatta.
Labilis idegállapota miatt a döblingi idegszanatóriumba került, ahol viszont továbbra is figyelemmel kísérte a magyar politikai élet – szabadságharc megtorlása, Bach-rendszer – eseményeit. 1860. áprilisában önkezével vetett véget életének.