Harmadik világ:
Az I. Világháború után megkezdődött a gyarmati területek függetlenné válása, és ez a II. Világháború után is folytatódott. A volt gyarmati országokat harmdadik világnak nevezték,bár ma leginkábba fejlődő orszégoknak nevezzü őket (az első világ a nyugati országok, a második világ a kommunista országokat jelenti). A II. Világháboró után az USA és a CCCP támogatta a függetlenné válást, de mindketten megpróbálták saját befolyásuk alá vonni az új államokat: a hidegháború korában a legtöbb konfliktus/háború a harmadik világban volt.
dekolonizáció: a gyarmati rendszer felbomlása
Dekolonizáció:
Az európai haralmak gyarmati uralma már az I. Világháborúban megrendült, mivel a világégésben a gyarmattartók meggyengültek, a gyarmattartók pedig megerősödtek. Ez hatványozottan igaz volt a második világháború után, kiegészülve azzal, hogy több gyarmaton komoly helyi fegyveres erő jött létre (a japánok elleni küzdelem miatt).
Az alapvető változás azonban a hatalmi struktúra eltolódásából adódott: a két szuperhatalom (USA, CCCP) nem támogatta a gyarmati rendszer helyreállítását, sőt befolyásuk növelésének érdekében segítették a felszámolását.
A CCCP ideológiája tagadta a gyarmati rendszert és támogatta az azt felborító mozgalmakat. Ez lehetőséget teremtett a szovjet befolyás növelésére, akár a kommunista rendszer megvalósításásra.
Az amerikai felfogás is tagadta a gyarmati függést. Az USA a gyarmatok felszabadulásával növelni akarta a ezekben az országokban a gazdasági és politikai befolyását.
India
Az I. világháború után a britek nem gátolták a gyarmatok gazdasági megerősödését, ezért megindult a polgárosodás és a nemzeti burzsoázia kialkulása. Indiában az ój polgárság átvette az angol értékrendet és azonosulni akartak az angol életmóddal, de a bitek nem fogadták be őket, de mivel India kiszolgáltatottsága sem csökkent, szembefordultak a brit gyarmatosítással.
Az indiai függetlenségi mozgalomnak az Angliában diplomázott, értelmiségi Ghandi lett és megteremtette az erőszakmentes mozgalmat. Nem csak a gyarmatosítók ellen lépett fel, hanem a kasztrendszer ellen is, illetve próbálta enyhíteni az egyre kiéleződő muzulmán-hindu konfliktust.
Ghandi kompromisszumot akart a birtekkel, ezért meg akarta fékezni a Nemzeti Kongresszus Párt által meghirdetett függetlenségi törekvéseket.
Eközben a Brit Birodalom átalakult és a westminsteri statútum alapján 1931-ben létrejött a Brit Nemzetközösség (Commonwealth), Írország, Kanada, Dél-Afrika, Ausztrális éa Új-Zéland elnyerte a domíniumi rangot, amit Indiától megtagadtak.
domínium: Állami önállóságát elnyert, teljes körű önkormányzattal rendelkező volt angol gyarmat.
Az indiai szubkontinensnek már a II. Világháború előtt alkotmányt ígértek a britek. A háború alatt a britek további engedményekkel akarták távoltartani az indiaiakat a japánoktól, miközben a gyarmat gazdsága és így a polgárosodó vezető rétege egyre erősödött. Az angolok nem akarták betartani az ígéreteiket, de amikor a helyzet robbanásig feszült, 1947-ben beleegyeztek abba, hogy a Nemzeti Kongresszus jelöltje, Nehru alakítson kormányt.
Az angolok visszavonulás felszínre hozta a szubkontinens belső ellentéteit. A több tucat nép és számos vallás híve között a hinduk és a muzulmánok ellentéte vezetett zavargásokhoz. Mivel a két vallás hívei részben keverten éltek, állandósultaka véres összetűzések.
Amikor 1947-ben kikiáltották India függetlenségét, a szubkontinens háromországra esett szét:
- India – hindu
- Pakisztán – iszlám
- Ceylon (ma Sri Lanka) – buddhista
Milliók hagyták el a lakhelyüket, hogy a vallásuknak megfelelő országban élhessenek. Az indulatok hevességét jelzi, hogy a brutálisan meggyilkotak száma meghaladja a milliót, egy fanatikus hindu azért lőtte le Ghandit, mert szót emelt a felekezetek közötti békéért.
A hindu Indiai Köztársaság és a mohamedán Pakisztán azonnal szembekerült egymással, és Kasmír birtoklásáért több háborút is vívtak (1947, 1965).
A független India jó kapcsolatokra törekedett a CCCP-vel, de nem számolták fel a magántulajdont és egy demokratikus állam kiépítésére törekedtek.
Kína:
1921-ben Moszkva támogatásával megalakult a Kínai Kommunista Párt. A Szun Jat-szen vezette nemzeti párt, a Kuomintang a kommunisták támogatásával akart úrrá lenni a japán terjeszkedésen. A KKP befolyása rohamosan nőtt, ezért az 1920-as években a Kuomintang élére kerülő Csang Kaj-sek felakarta szémioolni a kommunista pártot, de ez nem sikerült, mert északon szovjet támogatással, Mao Ce-tung vezetésével újraszerveződött a párt. A kínai lakosság 98%-a paraszt volt, ezért Mao Ce-tung rájuk alapozta a politikáját és földet ígért nekik.
A japán támadás után a KKP és a Kuomintang fegyverszünetet kötött, viszont a japánok elleni a harcnál fontosabbnak tekintették a másik fél leszámolására való felkészülést.
Miután 1945-ben a Vörös Hadsereg elfoglalta Mandzsúriát, a Kuomintang egyre jobban visszaszorult, viszont amíg a két szuperhatalom között fennállt a baráti viszony, addig tárgyalások szakították meg az ellenségeskedést.
Miután a KKP felkarolta a foldosztás programját, a nemzeti oldal helyzete megpecsételődött. Csang Kaj-sek vezette nemzeti erők Tajvanra szorultak, és Mao Ce-tung 1949 október 1-jén kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot.
A világ legnépesebb országa a kommunista tömbhöz csatlakozott, Mao sztálinista rendszert hozott létre.
1958-ban meghírdette a „Nagy Ugrás”-t, ami azt jelentette, hogy a mezőgazdasági országból pár év alatt egy fejlett ipari országot akart csinálni. Ennek érdeképen parasztok tömegeit telepítette át a városokba és fogták őket munkra. Mao a látványos kudarcok ellenére sem hagyott fel ezzel az átalakítással.
Közel-Kelet:
Az első világháború végén, az Oszmán Birodalom felbomlása után a térség francia és angol gyarmati befolyás alá került (mandátumok)
mandátumterület: Az I. Világháborót követően, a Népszövetség megbízása alapján a győztes hatalmak igazgatása alá került egykori német gyarmatok és az Oszmán Birodalom arabok lakte területei.
Már a két világháború között is több ország függetlenné vált, viszont a gyarmattartók befolyása megmaradt, végül 1948-ra megszűnt a gyarmati hatalom a térségben. Viszont a béke nem valósult meg, mert felerősödött az arab-izraeli konfliktus.
A zsidó bevándorás már a háboró előtt is elégedetlenséget okozott az araboknak, ezért a britek korlátozták a zsidó betelepülést, viszont a holokauszt után a menekültek tömegesen áramlottak a térségbe. Az angolok ezt a kérdést nem tudták megoldani, ezért a problémát az ENSZ kezébe adták és az a határozat, amit végül kiadtak, két részre osztotta Palesztinát: egy arab és egy zsidó államra. Ben Gurion 1948-ban kinyílvánította Izrael állam megalakulását és elkezdte a demokratikus rendszer kiépítését. A környező arab országok támadást indítottak, és ugyan az arab csapatok túlerőben voltak, de túl megosztottak és gyengén felfegyverkezettek voltak. A fegyverszünetben Izrael a korábbinál nagyobb területet tudott szerezni.
A fegyverszünet ellenére a konfliktus fokozódott, és a két szuperhatalom szembenállásának a színterévé vált. Az arab országoat a Szovjetunió támogatta, hogy növelje a térségben való befolyását.
Izrael 1956 októberében a Szuezi-csatorna ellenőrzését megtartani kívánó angolokkal és franciákkal szövetkezve támadást indított Egyiptom ellen. AZ USA azonban az európai nagyhatalmak törekvéseit nem támogatta, a CCCP pedig követelte, hogy az angolok és franciák vonuljanak ki a térségből. Mindezek miatt Izrael és a szövetségesei visszavonultak, annak ellenére, hogy megnyerték a háborút.
A konfliktus után végül az USA Izrael oldalára állt és jelentős katonai segítséget nyújtott, egyrészt a szovjetek ellesólyozása miatt, másrészt az amerikai zsidóság miatt.
Vietnam:
Indokína a második világháboró elptt francia gyarmat volt, a háboróban pedig megszállták a japánok. A japánok elleni fegyveres mozgalmat a kommunisták szervezték meg, és miután japán összeomlott, az indokínaiak a szovjetek segítségével 1946-ban támadást indítottak a franciák ellen. 1954-ben döntő vereséget mértek a franciákra Dien Bien Phunál és a genfi békekonferencián a franciák visszaadták teljes Indokínát (Vietnam, Laosz, Kambodzsa) függetlenségét, illetve kettéosztották Vietnamot, hogy megállítsák a kommunizmus terjedését. Észak-Vietnam lett a szovjetbarát, Dél-Vietnam lett a nyugatbarát állam. A két állam egyesüléséről népszavazáson kellett volna dönteni, de erre nem került sor, ehelyett a hatvanak években egy újabb háboró bontakozott ki, a II. Indokínai háború, vagy ismertebb nevén a vietnami háború.
Az USA Dél-Vietnam oldalára állt, mert félt hogy a kommunizmus tovább terjeszkedik, és ha Bietnam kommunista lesz, akkor magával rántja Indiát és Japánt.
Ngo Dinh Diem, Dél-Vietnam miniszterelnöke elkezdte üldözni a kommunistákat, nacionalistákat és a buddhistákat (Diem keresztény volt), közben az északiak gerillaharcba kezdtek a Dél-vietnami és amerikai csapatok ellen. Diem egyre több kivégzést, tüntetéséken tömegbe lövetést rendelt el, szóval kezdett az amerikaiaknak kínos lenni Diem támogatása. 1963-ban az amerikaiak enyhe beavatkozásával puccsot hajtanak ellene végre és kivégzik. Innentől kezdve Dél-Vietnam az USA bábja. Az amerikaiak félmillió katonát vezényeltek Vietnamba és a harc itt már nem észak és dél között volt, hanem az USA és a CCCP között. Mivel az amerikai közvélemény ellenezte a háborút 1973-ban az USA elismerte Vietnam függetlenségét és kivonult.
A megmaradt franciák, illetve USA-hoz hű Dél-vietnámi csapatok még elszórtan harcoltak, de igazából az amerikaiak nélkül nem tudták megállítani az északiakat. 1975-ben az észak-vietnamiak Saigont. 1976-ban egyesítették újra az országot és átnevezték Vietnámi Szocialista Köztársaságra. Saigont pedig átnevezték Ho Chi Minh Cityre Észak-Vietnam vezetője után.
Korea:
Sztálin azt mondta, hogy küszöbön álla a harmadik világháború, ami először a koreai háborúval összefüggésben vált valós veszéllyé.
Miután 1945-ben kiűzték a japánokat a Koreai-félszigetről, az szovjet és amerikai megszállás alá került. Az Egyesült Államok által felügyelt Dél-Koreában választásokat tartottak, míg északon kommunista diktatúra jött lére. Mindkét fél azzal számolt, hogy egyesül a két ország, de az északiak egy kommunista, a déliek pedig egy kapitalista rendszerben képzelték ezt el.
1949-re mind a szovjetek, mind az amerikaiak visszavonultak Koreából, míg azonban északon egy jól felszerelt és erős hadsereget hagyott maga után a Szovjetunió, addig a déliek egy gyenge és létszámában is alacsony katonasággal rendelkeztek. Az amerikaiak azért sem erőltették a déli hadsereg megerősítését, mert nem akarták ösztönözni őket az északiak megtámadására.
1950-ben azonban Sztálin és Mao Ce-tung jóváhagyásával az északiak váratlanul megtámadták a délieket és majdnem a félsziget teljes terülteét elfoglalták. Az USA és szövetségesei az ENSZ felhatalmazásával beszálltak a harcba és visszaszorították az északiakat, 1950 végére mér teljesen északon, a kínai hataárnál folytak a harcok. Sztálin kérésére a kínaiak is beszálltak a háborúba és visszaszorították az ENSZ erőit a demaarkrkációs vonalig.
1953-ban fegyverszünetet kötöttek, Észak-Korea nem volt hajlandó békét aláírni, tehát gyakorlatilag a háború még tart.
2013. január 14-én Észak-Korea bejelentette, hogy békét szeretne kötni Dél-Koreával, mégis két hónappal később felmondta a tűzszüneti megállapodást, egyúttal a forródrót-kapcsolatot is megszakította.
2018-ban Kim Dzsongun észak-koreai vezető és Mun Dzsein dél-koreai államfő a déli oldalon találkozott (Donald Trump közbenjárásával), az esemény célja a Koreai-félsziget nukleáris leszerelésének és a koreai háború formális lezárásának megbeszélése volt. A találkozó eredményeképp aláírták az április 27-i Korea-közi egyezményt.
