A francia szimbolisták
A XIX. század végének világnézeti válsága és az új stílusirányzatok.
Az európai kultúrtörténetben a realizmus (XIX. század) volt az utolsó egységes korstílus. Ennek végén a világnézeti és művészeti egység teljesen megbomlott. Az emberek előtte hittek abban, hogy a világ megismerhető, hogy az emberi ész hatása végtelen. A század végén azonban az ember egyre bizonytalanabbá vált.
A városiasodás hatására felbomlottak az addigi kis közösségek, az ember egyre idegenebbül érezte magát. A kapitalizációval, a gépek térhódításával az ember kezdte fölöslegesnek érezni magát. A XIX. század végén hirtelen magasra ugrott az öngyilkosságok száma is.
Új stílusirányzatok jelentek meg: a naturalizmus, szimbolizmus, szecesszió és az impresszionizmus. Ezek a stílusirányzatok nem egymást követték, hanem egymás mellett éltek, sok költő egyetlen versen belül is vegyíthette ezeket az irányzatokat.
A naturalizmus
Stílusirányzat a XX. században, Franciaországból, Emile Zola (Nana) regényei alapján.
A natura – természet szóból származik, mindent a maga természetes valójában akar bemutatni, szépítés nélkül. Abszolút érzelemmentesség, témaválasztásában különbözik a realizmustól, (prostitúció, szegénység, testi szükségletek) ezt mind a legaprólékosabban jeleníti meg.
A szimbolizmus
A szimbolizmus irodalmi szempontból a legfontosabb stílusirányzat a XIX. század végén.
A szimbolizmus szó töve a szimbólum. Az irányzat elnevezését az indokolja, hogy a költők műveinek középpontjában egy szimbólum áll, ez a szimbólum szervezi egésszé a verset.
A szimbólum egy olyan költői kép, amelynek a jelentését nem tudjuk pontosan megmagyarázni, legfeljebb sejthetjük az összefüggést. A szimbolizmus költői számára a lényeg éppen ez volt: a látható világ dolgai mögött feltárni a titkos összefüggéseket.
A szimbolizmus kezdetét az 1854-ben megjelent A Romlás Virágai című kötet megjelenésétől számítjuk (Baudelaire).
A szimbolista költők számára nem létezett erkölcs, sőt egyenesen elutasították a kispolgári erkölcsöt és értékrendet. Alapélményük az volt, hogy a világban minden pusztul, hanyatlik, romlik (dekadencia); ezzel szemben csak egyetlen értéket állítottak fel: a tökéletes szépséget. Ezért van az, hogy a szimbolisták műveiben olyan gyakran szerepel együtt a szépség és a romlás (Baudelaire: Egy dög).
A francia szimbolisták életútja, a költői szerep átalakulása
A szimbolisták megvetették a kispolgári erkölcsöket, elutasították a józan ész szerinti életvitelt. Végletesen eltávolodtak a hétköznapi élettől és emberektől: különc életet éltek, ami csak nekik, a „zseniknek” járt ki.
Botrányos életmódjukkal meghökkenést keltettek, de szívesen látott vendégek voltak a szalonok unalmas életében. Szerették a különlegességeket öltözködésben, ételben, italban (abszint), nőkben – mégsem a habzsolás, hanem az életuntság (spleen) jellemzi őket.
Divat volt köztük a beteges érzékenység, a neurózis, a fáradtság.
A legismertebb három költő Charles Baudelaire, Paul Verlaine és Arthur Rimbaud.
Baudelaire alkoholizmusával, néger és prostituált szeretőivel hívta fel magára a figyelmet, Verlaine családját és gyermekét hagyta el a 16 éves zseni, Rimbaud miatt és évekig együtt éltek homoszexuális kapcsolatban. Rimbaud 18 éves korában abbahagyta az írást és Afrikába került rabszolgakereskedőnek.
Ez a bohém életmód szinte példa értékű lett a későbbi művészvilág számára. A francia szimbolisták előtt a költő példakép volt és erkölcsös ember, hiszen ezzel kellett hitelessé tennie mondanivalóját. A francia szimbolisták elutasították ezt a szemléletet, az életet és a költészetet élesen elválasztották egymástól.
A francia szimbolisták művei
Baudelaire: Egy dög
A vers meghökkentő, mivel szerelmi témájú, és egy oszladozó állatit tetem leírása alkotja a vers nagyobb részét. A leírás naturális, a szerző részletesen írja le a dög testéből áradó bűzt, az undorító látványt. A célja a megbotránkoztatás.
A vers végén szerelmi vallomást tesz, a szerelmi költészet hagyományos eszközeivel. a nőt felmagasztalja, sőt, kijelenti, hogy a szerelem örök, a romló test ellenére is.
Ebben a versben együtt van a szépség és a romlás, ahogy azt a francia szimbolisták szerették párosítani.
Verlaine: Őszi chanson című költeményét inkább impresszionista versnek szokták nevezni, hiszen tárgy megfoghatatlan, benyomásokon alapul, és tisztán hangulatvers. De olyan elemeket tartalmaz, amelyek általában jellemzők a szimbolista költészetre is: pl. a bravúrosan megszerkesztett versforma, a tökéletes rímtechnika és az egész verset átható dekadencia. A szimbolisták szerint a vers jelentéséhez nagyban hozzájárul a hangzás is: ez a költemény a „zenei vers” tipikus példája.
Rimbaud: Magánhangzók szonettje című költeménye már tisztán szimbolista vers: a magánhangzók és a színek szimbolikus összefüggésén alapul. A színekhez és a hangokhoz még emberi érzéseket is társít, és az egészet valami természetfölötti jelentéssel tölti meg: az első betű az A, az utolsó az O, így az alfától az omegáig, a kezdettől a végig az egész világ szimbóluma lesz a francia magánhangzó-rendszer.
A francia szimbolisták teljesen újszerű költői nyelvet teremtettek. Megszabadították a költészetet az előítéletektől, de úgy, hogy megtartották a művészi mesterség alapjait (versformák, rímek bravúros használata). Magyar vonatkozásuk rendkívül fontos, hiszen a Nyugat első nemzedékének ők jelentették az irodalmi példát. Különösen meghatározóan hatott a francia szimbolista líra Ady, Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád költészetére, de még a fiatal József Attila költeményeiben is felismerhető ez az élmény.