Shakespeare: Rómeó és Júlia
Nyomtatásban 1597-ben jelent meg.
A történet maga rég fel-fel bukkant az irodalomban. Ismerjük azt az olasz reneszánsz tragédiát, amely egy kései görög novella alapján a szerencsétlen szerelmeseket a klasszikus ókorba, királyi családba helyezte. Ezt a darabot Shakespeare nem ismerte. Hozzá az elbeszélő irodalom útján jutott el a mese.
Az ősnovella az 1420-1476 közt élt Masuccio Salernitano műve: A sienai szerelmesek. Itt a szerelmeseknek még más a neve: Mariotto Mignanelli és Gianozza Saraceni. A családok ellenségeskedéséről szó sincs; egy összetűzés alkalmával akaratlanul elkövetett gyilkosság választja el a házaspárt. A fiatal férjet száműzik, leánynak vélt feleségét máshoz akarják kényszeríteni. Következik a jól ismert álomital-motívum, egy megfizetett augustinus barát, s a szörnyű véletlen, mely a megoldást tragikussá teszi. A hazájába visszatért fiatalembert kivégzik, hitvese rövidesen meghal egy sienai kolostorban.
A következő feldolgozó, Luigi da Porto, már a Romeo e Giulietta nevet adja hőseinek; reá támaszkodik Matteo Bandello (1485-1560). Shakespeare közvetlenül Arthur Brooke Romeus and Juliet című elbeszélő költeményéből merít.
Shakespeare-nek a műfaj szempontjából nagy jelentőségű tette már az is, hogy ezt a polgári környezetben lejátszódó történetet a tragédia magaslatára emelte.
A Romeo és Júlia kettős tengelyű tragédia – de más módon az, mint a Julius Caesar vagy Antonius és Kleopatra vagy a Bánk bán. Caesar és Brutus, Antonius és Kleopatra egyenként is tragikus nagyságú egyéniségek. Romeo nem tragikus hős, Júlia nem tragikus hősnő: Romeo és Júlia tragikus pár. Nem ők maguk nagyok – bővérű, könnyen lobbanó siheder az egyik, házasságra gondoló, jól nevelt polgári leány a másik. A hirtelen támadt szenvedély a nagy, amely úgy rohan végig rajtuk, mint felhőszakadás okozta vízáradat egy szűk patakmedren. Nem tart, nem is tarthat soká, de rövid lefutása alatt elemi erővel tombol. Szenvedélyük első viharzásában semmi okuk elhinni józan környezetük szavát, hogy ennek jó vége nem lehet.
Shakespeare úgy megalapozta a tragikus véget, hogy nem vádolhatjuk túlságosan, amiért a katasztrófát nála is a véletlen hozta meg, mint a novellisztikus feldolgozásokban.
Az előkészítés pedig tökéletes: körülményekben is, jellemekben is. A két család ellenségeskedése – amiről az ősnovella még nem is tudott – döntő jelentőséget kap Shakespeare-nél. Az expozíció azzal a művészetével, ezt az ellenséges viszonyt mindjárt az első jelenetben a tudtunkra adja. Először a két ház szolgái csapnak össze, aztán a családok barátai, rokonai avatkoznak a harcba, majd az öreg, tehetetlen családfők akarnak egymásnak rontani , s az utcai botránynak a herceg szigorú fenyegetése vet véget. Gondoljunk a szülők akkori hatalmára gyermekeik fölött, s már ebből tudjuk, hogy nem lehet jó vége annak, hogy e két család sarjai egymásba szeretnek.
A kibékülés minden lehetőségét elveszi az, hogy Romeo – Mercutio megölését megbosszulva – leszúrja Tybaltot, Capuletné unokaöccsét.
Mindez azonban, öt szereplő halálával egyetemben, még csak szomorú történet lenne. Tragédiává a két gyermek szerelmének rajza emeli. Amit az ifjú pár gyenge válla együtt hordoz, az tragikuma első látásra kirobbanó.
Shakespeare három napra szorítja a novellák elég elhúzó meséjét; nem időt szerelmeseinek, hogy magukra eszméljenek. Romeo már tökéletesen elfelejtette előbbi(ugyancsak lángoló) szerelmét, amely még uralkodott rajta, amikor először megláttuk. A tapasztalatlan Júliában pedig fel sem támadhat az a gondolat, hogy a szerelemnek vége lehet valahol.
A fiatal szerelem örök énekévé csak úgy válhatott a darab, hogy a szerelem tragédiáját összekötötte a szerelmesek gyorsan lesújtó, tragikus végével. A puszta nagyságával tragikussá váló ifjú szenvedély ábrázolása tartja életben évszázadokon át – ez tette Shakespeare egyik legnépszerűbb alkotásává a veronai szerelmesek történetét.