Simon Márton a mai magyar költészet egyik legnépszerűbb alakja. 1984-ben született Kalocsán, japán szakon tanult, fordítóként dolgozik. Eddig három verseskötete jelent meg, amelyek közül a második hozta meg számára az ismertséget, és a magyar posztmodernség jeles képviselőjévé tette.
A posztmodern a 20. század végének, 21. század elejének uralkodó művészeti irányzata. Neve „későmodernet” vagy „modern utánit” jelent; míg a modernség középpontjában az ÉN állt, a posztmodern fő témája a MŰ. Indulását sokan 1968-ra teszik, amikor Európában egyszerre zajlott a párizsi diáklázadás és a prágai felkelés, két ellentétes politikai célért. Ekkortól figyelhető meg, hogy a művészet látványosan szakít a közéletiséggel, és az irónia, a szerepjátszás, a paródia álarca mögé bújik; a műben nem a szerző beszél, hanem a nyelv. Jellemző vonás, hogy a szövegek „rájátszanak” más szövegekre, utalásokkal élnek, játékba vonva az olvasót. A korszak alapélménye, hogy már mindent megírtak, így csak a művek újraírása lehetséges – ezt parafrázisnak nevezzük. A művészet határa kitágul („anything goes”), ezt követően belefér a dalszöveg, a rap, a slam is. Simon Márton maga is népszerű slammer volt már (vagyis verseit élőben adta elő a színpadon), amikor 2013-ban kiadta Polaroidok című kötetét. A szokatlan formájú versekben egy 21. századi, nagyvárosi, fiatal felnőtt férfi szorongásai szólalnak meg, egyszerre érzékeny és önironikus hangon. A kötet címe egy fényképészeti eljárásra utal, az azonnali előhívásra, melynek során a gépből egyenesenpapírra lehet nyomtatni. A cím metaforikusan jellemzi az alkotó technikáját: a vékony kötet versei is pillanatnyi ötleteket rögzítenek, látszólag mindenféle „retusálás”, javítás, szerkesztés nélkül. A kötet 533 verset tartalmaz, cím nélkül, 001-től 533-ig számozva, véletlenszerű sorrendben, csak az 1. és az 533. darabot hagyva meg az eredeti helyén. A többi vers elhelyezésében látszólag semmilyen rendszer nincs, kivéve, hogy az egy oldalon található versek száma mindig prímszám. A versek legszembetűnőbb vonása a kirívó rövidség: a leghosszabb 58 szótagos, a legrövidebb mindössze négy karakter („ttél”). Ha műfajba kellene sorolni őket, akkor epigrammák, vagyis rövid, tömör, csattanós gondolati költemények – csak éppen szabadvers formában. Hatott rájuk az avantgárd szellemisége, amely a hagyományos versformákkal való szakításban nyilvánul meg. Bár a versek újszerűek, vannak előzményeik: Weöres Sándor egyszavas versei („Tojáséj.”), Pilinszky János kései költészete („Az ágy közös. A párna nem.”), Tandori Dezső sakkversei („Hc3”), Parti Nagy Lajos Szódalovaglás című kötete nemcsak hasonlóak, de Simon Márton tiszteleg is előttük. Külön ki kell emelni a haiku hatását: ezt a 17. századi japán versformát szigorú szabályok kötik, mindig három sorból és 17 szótagból áll, 5-7-5 szótagos bontásban (ezzel ironizál a kötet legelső verse, amely egy elrontott haiku). Az ezt követő versek tartalmuk szerint négy csoportba sorolhatók. Az első csoport tagjai Örkény egyperceseihez hasonlóan egy történetet sűrítenek 2-3 mondatba, mintha egy filmfelvételből vágnánk ki egy képkockát, pl. „071. És akkor a szobamérlegre leülve zokogni kezdett. Megmérhettem volna a sírás súlyát, mielőtt eljöttem.” Ezeket a szövegeket épp az teszi talányossá, hogy hiányzik mellőlük a szövegkörnyezet, amelyet az olvasónak kell kiegészítenie. A második csoport tagjai objektív leíró versek, amelyek egy látványt adnak vissza, mindenféle kommentár nélkül pl.: „158. Esőcseppek műbőr bicikliülésen.” A kép sokszor szimbolikus értelmezést követel, (pl.: „444. Körtefa ágába belenőtt lombfűrész.”), esetleg a megfogalmazás is azt sugallja, hogy a konkrét sík a képi síkra tevődött át, pl.: „390. Mint egy háromhetes sarkköri hajnal.”
A harmadik csoport versei nem a külső, hanem a belső valóságot „fotózzák”, vagyis pillanatnyi hangulatokat, gondolatokat örökítenek meg, pl. „313. Van egy medúzafaj, ami konkrétan halhatatlan. Ez kicsit igazságtalan, nem?” A megfogalmazás egyszerre idézi az aforizmákat (tömör, csattanós bölcsességeket), a graffitiket (falfirkákat) és a szöveges internetes mémeket, és az is előfordult már, hogy a mondatok ezek valamelyikévé váltak, pl. „181. Ami 2 mondatnál hosszabb, az hazugság.” A posztmodernség legjobb példái azok a versek, amelyek más művekre utalnak szó szerinti idézettel, átírással („425. Az ember végül bólogat.”), akár egy Youtube-linkkel, vagy magára a nyelvre vonatkoznak, pl. szavak alkotásával („416. Semmiköz.”) illetve eltorzításával („405. Mgehalok.”). A nyelvi játékok, rájátszások értelme néha csak többszöri olvasásra „esik le”, értelmezésük pedig ezután is nyitott marad, mindenki mást érthet (vagy magyarázhat) beléjük, mindig képesek újat mondani. A könyv megjelenésekor szenzációnak számított, a kritika egyszerre minősítette forradalmian újszerűnek és blöffnek. Legnagyobb erénye, hogy megszólította azokat a fiatalokat, akikhez a kortárs költészet nem jut el, és Facebook-idézetek, pólófeliratok útján sikerült beépülnie a köztudatba.