A szentségek Krisztus keresztjéből fakadnak. Három csoportba osztjuk őket: a keresztény beavatás szentségei (keresztség, bérmálás, Eucharisztia) ; gyógyulás szentségei (bűnbocsánat, betegek kenete) ; és a közösség és a küldetés szolgálatának szentségei (házasság, egyházi rend). A szentségek a keresztény élet jelentős pillanatit érintik. A szentségek mind az Eucharisztiára, „sajátos céljukra” vannak rendelve (Aquinói Szent Tamás).
A keresztény beavatás a keresztény élet alapjait jelentő szentséfek által történik: a hívőket, akik újjászülettek a keresztségben, megerősíti a bérmálás és táplálja az Eucharisztia.
A keresztség szentsége
Különböző elnevezései vannak, ebből a legfontosabb: baptismus (fürdő) – baptisare = vízben alámeríteni. Újjászületés és a Szentlélekben való megújulás fürdője. Vannak előképei az Ószövetségben: pl.: Noé bárkája, átkelés a Vörös-tengeren. Az újszövetségben találkozhatunk a kereszteléssel Keresztelő Szent Jánosnál. Lényegi különbség van a jánosi és a jézusi keresztség között. János esetében a keresztség a bűnbánat jele volt, s vízzel keresztelt. Jézus tűzzel és Szentlélekkel keresztel, valamint ez a keresztség megadja a bűnök bocsánatát. Jézus erősíti meg ezeket az előképeket: kereszteléskor, oldalából vér és víz folyt ki. Ő alapítja feltámadása után ezekkel a szavakkal: „Menjetek és tegyetek tanítványommá minden népet, és kereszteljétek meg őket az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek nevében” (Mt. 28,19)
Az egyház pünkösd napjától keresztel: mindenkit, aki hisz Jézusban és még nincs megkeresztelve. Lényegi szertartása a vízben való alámerítés vagy víz fejre öntése kereszt alakban, + az Atya a Fiú és a Szentlélek segítségül hívása. Gyermekkeresztelés esetén azért van szükség a keresztségre, mert az eredeti bűn miatt szükségük van a Gonosztól való szabadulásra, hogy átkerülhessenek Isten fiai szabadságának országába. Ilyenkor nem neki kell megvallania a hitét, hanem szüleinek. Családja és keresztszülei vállalják, hogy segíti a hit kibontakozásában.
Felszentelt püspök vagy pap – latin rítusban diakónus -, szükség esetén bárki keresztelhet. A keresztelő vizet önt a keresztelendő fejére és mondja: „Én megkeresztellek téged az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében:” Szükség esetén bárki keresztelhet, ha az egyház szándékai szerint cselekszik.
A keresztség szükséges az üdvösséghez. Vannak azonban kivételes esetek. Hitért hal meg (vérkeresztség), akik őszintén keresték Istent, de nem ismerkedtek meg Jézus tanításával (vágykeresztség). Keresztség nélkül meghalt kisgyermekeket az egyház liturgiájában Isten irgalmára bízza.
A keresztség megbocsájtja az eredeti bűnt és az összes személyes bűnt, valamint a bűnért járó büntetéseket is eltörli. A megszentelő kegyelem által részesít a szentháromságos isteni életben; a megigazulás kegyelmével Krisztus és az egyház tagjává tesz; megadja a teológia erényeket és a Szentlélek ajándékait. A megkeresztelt örökre Krisztushoz tartozik: meg van jelölve Krisztus eltörölhetetlen pecsétjével (karakter).
A bérmálás szentsége
Az Ószövetségben a prófétál megjövendölték, hogy az Úr közölni fogja a Lelket a várt Messiással és az egész Messiási néppel. Jézus élete és küldetése teljes közösségben folyt a Szentlélekkel. Az apostolok pünkösdkor megkapták a Szentlelket és hirdetni kezdték „Isten nagy műveit”, a megkereszteltekkel kézrátétel által közölték a Lélek ajándékait (bölcsesség, értelem, jótanács, lelki erősség, tudomány, jámborság, istenfélelem). Az egyház a Szentlélekből él és közli Őt gyermekeivel.
A keresztségi kegyelmet megerősítő és megszilárdító hatása miatt nevezzük bérmálásnak vagy konfirmációnak. A bérmálás szláv eredetű (bermovaly), jelentése: megerősít. A konfirmáció latin eredetű (confirmatio), jelentése: megerősítés. Keleti egyházakban krizmálás – megkenés – mert szent müronnal kenik meg a bérmálandót.
Fölveheti, vagyis fel kell vennie minden megkereszteltnek, de csak egy alkalommal. Ahhoz, hogy hatékony legyen a bérmálkozónak a kegyelem állapotában kell lennie. Rendes kiszolgáltatója a püspök, rendkívüli esetben pap (keleti egyházakban általános). A püspök a megbérmált és az egyház kapcsolatának apostoli természetét jelképezi. A pap a püspökkel és az egyházzal való kapcsolatot, mint a püspök munkatársa és a püspök által konszekrált krizma fejezi ki.
A szertartás lényege a krizmával való megkenés (püspök által konszekrált balzsamos olaj), kézrátétel e szavakkal: „N. vedd a Szentlélek ajándékának jelét!” Nyugaton a megkenés a homlokon, keleten a test más helyein is történik. (keleten: „A Szentlélek ajándékának pecsétje”)
Hatása a pünkösdhöz hasonlóan a Szentlélek különleges kiáradása. Ez a kiáradás a lélekbe eltörölhetetlen karaktert pecsétel, és a keresztségi kegyelem növekedését eredményezi: mélyebbre gyökereztet az istengyermekségben; szorosabban egyesíti Krisztussal és az Ő egyházával; föléleszti a lélekben a Szentlélek ajándékait; különleges erőt ad a keresztény hit melletti tanúságtételre.
Az Eucharisztia szentsége
Az Eucharisztia az Úr Jézus Testének és Vérének áldozata, melyet azért alapított, hogy jelenvalóvá tegye az időben, egészen az Ő eljöveteléig a Kereszt áldozatát és ezzel Egyházára bízta halálának és föltámadásának emlékezetét. Az egység jele, a szeret köteléke; a húsvéti lakoma, melyben Krisztust vesszük, a lélek betelik kegyelemmel és megkapjuk az örök élet zálogát.
Jézus alapította nagycsütörtökön („azon az éjszakán, melyen elárultatott”), miközben apostolaival ünnepelte az Utolsó Vacsorát. Összegyűjtötte apostolait a Cönákulumba, kezébe vette a kenyeret, megtörte és odaadta, mondván: „Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek adatik”. Azután kezébe vette a borral telt kelyhet és mondta nekik: „Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, mely értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”
Legismertebb nevei: Eucharisztia, szentmise, Oltáriszentség, az Úr vacsorája, kenyértörés, szentáldozás.
Az Eucharisztia a keresztény élet csúcsa és forrása. Magában foglalja az Egyház minden lelki javát. Kifejezi Isten népének egységét. Ünneplésével már most egyesülünk az égi liturgiával és elővételezzük az örök életet.
Ószövetségi előképe az évenként megült húsvéti vacsora, a kovásztalan kenyér ünnepe, a zsidóság Egyiptomból való szabadulásának emlékére. Jézus tanításában előre beszélt az eucharisztiáról, nagycsütörtökön alapította. Az egyház hűségesen az Úr parancsához mindig ünnepelte az Eucharisztiát, elsősorban vasárnaponként, Jézus föltámadásának napján.
Az Eucharisztia ünneplésének két nagy része van, melyek egyetlen istentiszteleti cselekményt alkotnak: az igeliturgia és az eucharisztikus liturgia. Ünnepléséhez szükséges anyag a búzakenyér és a szőlőbor. Átváltoztathatja ezeket Krisztus testévé és vérévé fölszentelt pap vagy püspök, akik Krisztusnak, a főnek személyében és az Egyház nevében cselekszenek. Az Eucharisztia emlékezet abban az értelemben, hogy jelenvalóvá és aktuálissá teszi azt az áldozatot, melyet Krisztus a kereszten egyszer s mindenkorra ajánlott föl az Atyának az emberiség javára. Áldozati jellege az alapító szavakban nyilvánul meg. A keresztáldozat és az Eucharisztia áldozata egy és ugyanaz az áldozat: azonos az áldozat tárgya és felajánlója, a különbség csak a föláldozás módjában van: véres áldozat a kereszten, és vérontás nélküli az Eucharisztiában. Az Egyház részesedik az eucharisztikus áldozatban, mivel Krisztus áldozata teste tagjainak áldozatává is válik.
Jézus egészen egyedülálló módon van jelen az Eucharisztiában. Ugyanis igazán, valóságosan és lényegileg van jelen: testével és vérével, lelkével és istenségével, egészen és osztatlanul mindkét szín alatt.
Transzszubsztanciáció azt jelenti, hogy a kenyér egész szubsztanciája Krisztus testének szubsztanciájává, és a bor egész szubsztanciája Krisztus vérének szubsztanciájává változik. Ez az átváltozás az eucharisztikus imádságban (a szentmise kánonjában) történik meg Krisztus hatékony szavára és a Szentlélek tevékenység révén. Mindazonáltal a kenyér és a bor érzékelhető sajátosságai, azaz „az eucharisztikus színek” változatlanok maradnak. A kenyértörés nem osztja meg Krisztust, teljesen és épségben van jelen mindkét szín alatt.
Az egyház ajánlja híveinek, akik részt vesznek a szentmisén, kellően fölkészülten áldozzanak is. Kötelezően írja elő a szentáldozást legalább húsvétkor. A szentáldozás feltétele a teljes közösség a katolikus egyházzal és a kegyelem állapota, azaz a halálos bűntől való mentesség tudata. Aki tudja, hogy súlyos bűnt követett el, annak meg kell gyónnia mielőtt szentáldozáshoz járul. Fontos továbbá a megfelelő ruházat és viselkedés a Krisztus iránti tisztelet kifejezésére. A szentáldozás erősíti egységünket Krisztussal és az Ő egyházával, megújítja és megőrzi a kegyelmet és gyarapít a felebaráti szeretetben, eltörli a bocsánatos bűnöket és megőriz a halálos bűnöktől. Katolikus áldoztató megengedetten áldoztathatja a keleti egyházak tagjait, ha önként kérik és fel vannak készülve. A többi egyház tagját akkor szabad megáldoztatni, ha azok súlyos szükséghelyzetben önként kérik, fül vannak készülve és kifejezik az e szentségre vonatkozó katolikus hitet.
Az Eucharisztia a jövendő élet záloga, mert elhalmoz bennünket az ég minden kegyelmével és áldásával, megerősít a jelen élet zarándokútjára, s fölébreszti bennünk az örök élet vágyát azáltal, hogy már most egyesít bennünket az Atya jobbjára fölment Krisztussal, a mennyei egyházzal, a Boldogságos Szűzzel és az összes többi szentekkel.