- A város külső képe, szerkezete
- A város jogi helyzete, irányítás
- A lakosság társadalmi helyzete, foglalkozása
- A mindennapi élet jellemzői
A városok kialakulása
A város egy nem (csak) mezőgazdaságból élő népesség tömörülése – az érett középkorban a városok kialakulását a mezőgazdasági árutermelés kibontakozása, a kereskedelem fellendülése tette lehetővé. A városok létrejöhettek egykori római kori települések helyén, várak és egyházi centrumok közelében, utak találkozásánál, folyami átkelőknél és általában közel a távolsági kereskedelem útvonalaihoz, a városnak a feudális államban különleges helyzete volt , kiváltságokkal rendelkezett. A városi jog elemei: · önkormányzat joga: általában a városlakók közössége, a kommuna harcolta ki a város birtokosával szemben · bíráskodási jog: szabad bíróválasztás és bíráskodás a város területén és a város lakói felett · gazdasági jellegű jogok: piactartás, adók egyösszegű fizetésének joga · birtokjog: a városnak lehettek falvai, jobbágyai · kegyúri jog: szabad plébános választás – a városok a X-XIII. század között Észak-Itáliában, Franciaországban, Angliában, Flandriában és a Baltikumban jöttek létre nagy számban – az átlagos város 4-5 ezer fő között mozgott, a nagyvárosokban 10-15 ezer fő élt) A városok típusai – három fő típust különböztetünk meg:
Agrárvárosok
Magyarországon ezeket mezővárosnak nevezzük: lakói többnyire mezőgazdasággal foglalkoztak, nagy részük a földesurak fennhatósága alatt maradt és csak a bíráskodási jogot vívták ki
– ipari és kereskedővárosok: termékeiket a város környékén érvényesítették, általában kivívták a teljes önkormányzatot és csak a földesúrnak adóztak
– távolsági kereskedelemre berendezkedett városok: ezek voltak a legnagyobb városok a korban, szintén az uralkodó fennhatósága alatt
A városi társadalom
A kereskedők eleinte átmeneti szálláshelyként használták a városokat, majd tömegesen telepedtek le – a falusi kézművesek eleinte csak a szükséges anyagokért mentek a kereskedelmi központokba, majd állandó lakhelyükké váltak, így egész iparágak (pl. posztókészítés) a városokba költöztek. A városlakó szabad ember volt, minden megkötöttség nélkül rendelkezhetett tulajdonával – a városban töltött 1év és 1 nap után a jobbágy is megszabadulhatott kötöttségeitől – mindenkinek kellett vagyonának arányában adót fizetni.
- a városba lakók kisebbik részének volt polgárjoga, és polgárjogot általában csak ingatlantulajdonosok szerezhettek · elsősorban iparűző mesterek, kereskedők, háztulajdonosok · a város irányítása a leggazdagabb polgárcsaládok (patríciusok) kezében volt, ők alkották a városi vezető testületet (szenátus, városi tanács)és közülük került ki a polgármester · a városlakók nagy része polgárjog nélküli szegény volt (plebejusok) akik alkalmi munkából, földművelésből éltek.
- egy-egy iparág kézművesei a XII. századtól megkezdték monopolizálni a városok zárt piackörzetét az idegen árukkal szemben és a minőség védelmében céhekbe tömörültek
- céhek kiváltságait a városi tanács is elismerte – elérték, hogy a városi piacon csak a városi céhekbe tartozók értékesítették termékeiket, így lehetetlenné tette a céhen kívüli kézművesek tevékenykedését
- a XIII. században megkezdődött a céhek hierarchiájának kialakulása (céhmester, legények, inasok – a városokban sokféle kézműves foglalkozást űztek à pl. takács, szőnyegszövő, textilfestő, cipész stb.)
A város felépítése: a városokat általában fallal vették körül – igen szűk utcák (sikátorok) voltak, amelyek nem voltak kikövezve, nem volt közvilágítás sem – nem volt csatornázásà a szennyvíz az utcán folyt + szemét és ürülék – a zsúfoltság és a kedvezőtlen higiéniai viszonyok kedveztek a járványok kialakulásának – a piactér volt általában a központ, itt állt a városháza és a templom – a házak általában kőből épültek,de északon a faépületek túlsúlya jellemző és ez tűzveszélyes – a földszintes épülettől a több emeletes lakótoronyig sokféle háztípus létezett
Középkori városok kinézete
A középkori városok külső képe más volt, mint a mai városoké. Rendszerint magas fal-, gyakrabban kőtornyokkal és erős kapukkal ellátott kőfalak vette körül őket, s a falak előtt mély árkok húzódtak. Így védekeztek a feudális urak és más ellenséges támadások ellen. A középkori várost övező falak, azonban az idők folyamán olyan szűkké váltak, s nem tudták befogadni az összes városi építményt. Ezért a falakon kívül lassanként létrejöttek az alsóvárosok, amelyekben elsősorban iparosok laktak, mégpedig gyakran úgy, hogy egy szakma művelői egy utcába tömörültek. Így jöttek létre a kovácsok, a fegyverkovácsok, az ácsok, a takácsok, stb. utcái. Az alsóvárosokat aztán újabb falakkal, erődítményekkel vették körül.
Mivel a falak akadályozták a város terjeszkedését, az utcák rendkívül szűkek voltak, s mert a házak emeleteit gyakran lépcsőzetesen előreugróra építették, az utca két oldalán épült házak tetőzete majdnem összeért. A szűk és görbe utcák mélyére alig hatolt be a napsugár. A kisebb állatok, kecskék, juhok, disznók a városon belül legeltek. A disznók kitűnő táplálékra találtak az utcákra kidobott szemétben, ételmaradékban. Az egészségtelen körülmények között gyorsan terjedt a városokban a járvány, pusztított a tűzvész.
A városok lakossága nem volt egységes. Egyvalami azonban összekötötte őket: a közös városi szabadság. „Stadtluft macht frei!”- azaz a „Városi levegő szabaddá tesz!” S ez valóban igaz volt, ugyanis egyévi és egy napi ott tartózkodás városi lakossá tette a betelepülőt. A polgárság legelőkelőbb, leggazdagabb rétegét a kereskedők (patríciusok) alkották. Közülük kerültek ki a város vezetői, a szenátus tagjai. A polgárság zöme kézműves, iparos volt. Képviselőik a városi nagytanácsban foglaltak helyet. A lakosság nagy része a polgárjoggal nem rendelkező iparos legényekből, napszámosokból tevődött össze. Ezek a plebejusok is megszabadultak a jobbágyi kötöttségektől, de jó ideig kapcsolódtak még a földhöz. A gazdag polgárok közül ugyanis sokan a város határában maguk is birtokoltak földet, és ezen szőlőt vagy gabonát termesztettek. A műveléshez a városi plebejusok közül fogadtak napszámosokat.
A polgárság különböző vagyoni helyzetű rétegei között gyakori volt a politikai küzdelem. A kézművesek szemben álltak a vezetést kisajátító patríciusokkal, de a plebejusok mozgalmai sokszor egy táborba kényszerítették őket.
A középkori város termelési alapját a kézművesség szolgáltatta. A kézműves – akár a jobbágy – kistermelő. Munkaeszközeivel saját munkáján alapuló gazdálkodást folytatott, célja az életfenntartáshoz szükséges javak megszerzése volt. A XI-XII. században az ugyanazon iparral foglalkozó kézművesek érdekeik védelmében céhekbe tömörültek. A szervezet megvédte tagjait a céhen kívüliek, az ún. kontárok versenyétől. Igyekeztek a belső versenyt is megakadályozni, ezért pontosan szabályozták a termelés egész folyamatát, a nyersanyag beszerzésétől a termék értékesítéséig. Szigorúan tiltották a másik portékájának ócsárlását és a reklámot. A szakmai tudást vándorúton, más városokban, országokban kellett tökéletesíteni. A vizsga a „mesterremek” elkészítéséből állott. Ha megfelelt önálló műhelyt is nyithatott a mester. A céhek lényeges szerepet játszottak a város védelmében is. Veszély esetén a céhtagoknak (inas, legény) a városfal meghatározott pontjain katonai szolgálatot kellett teljesíteniük.
(A városfejlődésre legnagyobb hatással nem a luxusigények növekedése, hanem a tömegtermelés megjelenése volt.)
Az ipar fejlődése Európa egyes területein különösen magas színvonalat ért el. Flandriában az Angliából behozott gyapjúból jó minőségű posztót készítettek.
Dél-Németországban a bányászat és a fémfeldolgozás volt kiemelkedő.
Észak-Itália városaiban a posztógyártás mellett a selyemszövés vált jelentőssé.
Középkori városok gazdasága
Az árutermelés növekedésével a piaci kapcsolatok is bővültek. Az egyes országok bel-és külkereskedelmében komoly szerepet játszottak a vásárok, ahol nagymennyiségben cserélt gazdát agyapjú, a bőr, a posztó, a lenszövet, a különböző fémtárgyak és a gabona. A XII-XIII.sz. legnagyobb vására a franciaországi Champagne grófságban volt.
A meggazdagodás igazi forrása, a távolsági kereskedelem messzi vidékek eltérő termelési adottságain alapult. A legnagyobb jelentőségű a Földközi-tenger keleti medencéjének kereskedelme, az ún. levantei kereskedelem volt. Ezt az észak-Itáliai városok – Velence, Genova, Pisa – kereskedői bonyolították le. A levantei kereskedelem Közel-Keletet kötötte össze Európával.
Az északi-és balti-tengeri kereskedelem a XII.sz.-tól az észak-német városok monopóliuma lett.
Lübeck és Hamburg kereskedői 1161-ben szövetségbe tömörültek. Több kereskedő város csatlakozása után ebből a szövetségből nőtt ki a Hanza-szövetség, amely Novgorodtól Londonig, vagy a flandriai városokig szállította Európa északi felének áruit.
Természetes, hogy a kereskedők is szakmai egyesületbe, guildébe (gilde) tömörültek. Akárcsak a céheknek, a guildéknek is voltak sajátos alapszabályaik, amelyek elsősorban a jogokat rögzítették. (a pénzösszegek egy részét uzsorakölcsönökbe fektették – az egyház ugyan tiltotta).
Ha szeretnél egy rövidebb összefoglaló tételt, nézd át a Középkori városok tételt is