Madách Imre 1823. januárjában született Alsósztregován, birokos nemesi családban. Anyja, Majthényi Anna művelt asszony volt. A gimnázium után Pestre ment, a bölcsész karon és a jogi karon tanult. 1840-ben megjelenik első verseskötete, Lantvirágok címmel. Ezek a versek a kor más költőinek hatásával íródtak, főleg Petőfi népies életképeihez hasonlítanak. Találhatunk köztük bibliai tárgyú verseket is.
A színház felkelti érdeklődését, színműírással próbálkozik. Korai darabjai: Férj és Nő (1843) – Szophoklész átdolgozás a Trachisi nőkből; Mária királynő, Csák végnapjai (1843, átdolgozva: 1861) – a magyarság önvédelme; Commodus, Nápolyi Endre (1843). 1845-ben elveszi Fráter Erzsébetet.
1848-49-ben betegsége miatt nem vesz részt a fegyveres harcban. Öccse, Pál, aki részt vesz a szabadságharcban, meghal. Mária, a nővére, akinek a férje átállt császári tiszt volt, román parasztok ölték meg családjával együtt. 1851-ben egy évre börtönbe zárják, mert birtokán rejtegette Kossuth volt titkárát, Krakoveczet. Mikor hazatér, a két asszony, a felesége és anyja között háborúskodást talál. Ez a két nő személyiségének alapvető különbözősége miatt fordulhatott elő. 1854-ben elvált feleségétől, gyermekeiket ő nevelte.
1859. február 17-től 1860. március 26-ig írja legjelentősebb művét, Az ember tragédiáját. Madáchot Arany János segítette a mű megírásában. A mű 1861-ben jelent meg könyv alakban. A tragédia sikerét azonban Madách már nem érhette meg, csak 1883-ban mutatták be.
Szerepet kap a 60-as évek politikai életében, része lesz az irodalmi közéletnek, feladja zárkózottságát. A Kisfaludy Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia tagja lesz. 1859-ben megírja egyfelvonásos vígjátékát, A civilizátort. Ebben a komédiában a Bach-rendszert gúnyolja ki, de egyben a magyarság hibáit is kifigurázza. 1861-ben országgyűlési képviselő lesz. 1861-62-ben megírja Mózes című drámai költeményét. Ez a darab az elnyomás korának történelmi parabolája.
Madách Imre 1864. októberében halt meg szívbaja miatt.
Éva alakja Madách Imre: Az ember tragédiája című művében
“Szerelem, költészet s ifiúság” –
”Méregből s mézből összeszűrve”
Az ember tragédiájának három főszereplője van. Ádám- az örök férfi, az ember megtestesítője; Lucifer- bukott angyal, bűnös és gonosz, az örök tagadás szelleme; Éva- a Nő.
Az ember tragédiája: a férfi tragédiája: a férfi idealizmusa áll szemben és vív örök harcot Lucifer realizmusával. Mit keres ebben a küzdelemben a harmadik? Mi Éva szerepe? A nő valóban csak arra született, hogy “virág legyen, drága csecsbecs, / Haszontalan, de szép”?
A művön belüli alakváltozás a női lélek szerepbeli összetettségét mutatja. Éva szerepének jelentősége abban rejlik, hogy a különböző történelmi színekben puszta jelenléte túlmutat szavain, nem egyszer előrelendíti a már-már holtpontra jutott vitát a két eszme között. Ádám és Lucifer szó- és eszmepárbajai mellett Éva szövegei sokszor nemegyszer gyengének hatnak. Ezek többnyire úgy ellensúlyozódnak, hogy a párbaj nem egy gondolata utal az Éva által megszólaltatott valós problémákra. Ez mind a 15 színen végig figyelemmel kísérhető. Éva sajátos keveréke a mérhetetlen akaraterőnek és a tipikus női lágy vonásoknak.
Ádám első, kettejük viszonyát meghatározó utalása: “Mi volnék én, ha mint visszhang s virágban / Benned szebb létre nem feselne létem?” E szavak Éva londoni szavaival együtt a diadalmas végre utalnak: ehhez a véghez nélkülözhetetlen Éva szerepe.
Éva első, paradicsombeli megjelenését Madách szinte berobbanásszerűen írja le: ”Ah, élni, élni mily édes, mi szép!” E szavak bemutatják Éva egyik alapvető jellemvonását: az életörömet.
Éva természeti ember: ezért fogja meg hiúságánál Lucifer, és ezért teszi fel az első kérdést: “Miért szebb e két fa, mint más?” Ez az első lépés a tiltott gyümölcs leszakításához. Kezdeményező, ugyanakkor harmóniateremtő törekvésével ő támasztja a kételyt a luciferi eszme igazában: tehát itt is tapasztalható egyenrangúsága a többi szereplővel. Éva kérdései ébresztik fel Ádám intellektuális igényét, építik a későbbi elhatározást: “Legyünk tudók, mint Isten!” Éva már itt összetettebb szereplő a többinél. Erre szükség van, mert az eszmék vitája később bontakozik ki, neki viszont már az indításkor magában kell hordoznia az összes ellenérvet, mely a győzelemhez vezet.
A paradicsomon kívüli színekben Éva alaptulajdonságai annyival bővülnek, hogy életszimbólummá válik: a kiűzetés után nem roppan össze, mint Ádám; érzelmileg kötődik a paradicsomhoz, lugost csinál. “Nekem meg büszkeségem csupán, /Hogy a világnak anyja én leszek.”
Miután felkeltette Ádámban a tudásvágyat, már saját történelmi jövője érdekli, tipikus nőiességgel szólal meg: “Nem lankad-é, nem veszít-e bájam!”
Az egyiptomi színben Éva férjéért még (a férfinek való) fizikai megpróbáltatást is képes elviselni: ezt diktálja ősi ösztöne. “Mért nem hívsz engemet, /Ki testemmel fogok fel/ minden csapást?” A helyzete Ádámnak pont a cselekedni akarását köti gúzsba; minden “mint kénytelen adó jő”. Ádám nem lehet ura tetteinek tkp. ő a rabszolga. Éva megjelenik, ismét felébreszti Ádám tudatát. A legtöbbet éri el az eszméihez makacsul ragaszkodó férfinél: Ádám képes eszméi ellenére tenni: elhagyni trónját.
Az athéni Éva is felnyitja Miltiadés-Ádám szemeit: a népfelség elvének veszélyeire hívja fel figyelmét: “Van a léleknek egy erős szava /A nagyvágy. /Ez költ életre minden szépet és nagyot,/ De ha túl erős, anyjára tör…”
Éva a lelki élet megtestesítője is itt egyben. Igazi édesanyaként mesél fiának apja igazságáról, jóságáról, megvédi férjét a nép előtt:
Az a nőnek a joga,
Hogy férjét védje, még ha bűnös is,
Hát még ha olyan tiszta, mint uram!
Éva durva örömök prédája lesz a római színben. Ádám szeretőjeként jelenik meg, szeret, és visszaemlékezik az Édenre. Szomorúan gondolkodik:
Legédesebb percünkbe is vegyül
Egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak:
Talán sejtjük, hogy az ily perc-virág
S így hervatag.
Helena is keresi az élet értelmét, érzi, hogy a hedonizmus nem a helyes életvitel; torzultságában is kibontakozik a paradicsomi asszonyság igazi jelentése: “Él bennem is mindez, mint tünde álom, /Mely tán az égből kísért e világra.”
A római szín gyökeres ellentéte a bizánci. Itt Éva az Égi Jegyes elérhetetlen jegyese, a megtestesült erény, akit a hite és az apja iránti tisztelete és engedelmessége vezetett a szerzetesi életre, felmagasztosult nőideál, maga a tiszta szeretet. A két eszme vitája rendkívül erőteljes, ezért különösen sokkoló az, hogy Évának nincs lehetősége akcióhoz kötődni, egyéniségéhez méltatlanul passzivitásra van ítélve, ám az igazság akarata itt is felszínre tud törni, és folytatni tudja a küzdelmet.
A két prágai s a közbeölelt párizsi színben Éva rendkívül sok arcát mutatja be. Mint Kepler felesége: romlott, férjét megcsaló, ám megölni nem akaró asszony; mint márkinő: tisztaságában vonzó hősnő; mint pórnő: visszataszító, elállatiasodott. Kepler feleségét csak a csillogás, hiúságok érdeklik, a tudománytól irtózik:
“Nem szenvedhetem
E fajt, mely oly epés, bús felfogással
Megirigyelte ezt a csillogó
Nyugodt világot tőlünk s újat eszmél.”
A magasztos női ideál bábbá üresedett, jelentéktelen, tettre nem, hanem inkább szellemi árulásra buzdító. Intrika eszköze, aki mégis felmentést nyer, mert “bűne a koré, mely szülte őt.”
A párizsi pórnő kitart bátyja mellett, hősiességével, kitartásával megrendíti a forradalmár Ádámot. A pórnő erkölcstelensége és züllöttsége – “Tölts velem egy éjszakát, nagy férfiú!”- is megdöbbenti Dantont: e két véglet egy: Éva, a nő. “Azt nem bírhattam, védte glóriája,/ Ettől pokolnak bűze undorít el.”
A londoni Éva, a szépségéből kisszerű hitványsággal jövőt kovácsoló polgárlány, a “szerelem, költészet s ifiúság nemtője” lesz. A szerelmet adás-vétellé változtató, az akasztással közösséget vállaló lányka lelki torzulására egyetlen mentség ismét a kor, ezért emelkedhet fölé a haláltánc sírgödrének:
“Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy mélyed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
Szerelem, költészet ifiúság
Nemtője tár utat örök honomba;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.”
E szavak a későbbi győzelem előképei. Éva felemelkedése Ádám számára a világot jelenti, mert ez a záloga mindig megújuló, örök hitének.
A falanszter Évája maga az érzelem, az anya, a hideg-rideg világ egyetlen melegsége, az Éden késő sugara. A természet és az emberi szív törvényeivel nem számoló falanszter tervszerűen irt mindent, ami az egyéniségnek kedvez, ám elbukik a családépítő szerelem és az anyaság érzésén. Madách itta végtelenségig fokozta az egyéniség számára elfogadhatatlan alaphelyzetet, a szerelem elnyomorításának ábrázolását, így kap nagyobb hangsúlyt a feloldást képviselő természeti szféra, Éva szerepe, akinek győzelme idézi elő a jelenetzáró összefoglalást:
”Mienk
Ez az őrülés; mi józanságtokat
Nem irigyeljük. Hisz, mi a világon
Nagy és nemes volt, mind ily őrülés…”
A paradicsomi szín ellentétjeként ábrázolt űrjelenetben Éva nem jelenik meg. Ádám látszólag egyedül marad, ám a Földszellem szavait akár az örök nő is mondhatná:
“És minden érzés mely benned feszül, csak
Kisúgárzása e csoport anyagnak
Mit földednek hívsz, s mely ha más leendne,
Nem létezhetnénk többé, véled együtt.”
Ez igazolja legszembetűnőbben a szerepbeli kettősség végső egybeesését mely Ádám egyik első, már említett gondolatsorára felel: “Mi volnék én…?” A Földszellem, mint szimbólum, határozottabban irányíthatja a küzdelemvállalást és a földre való visszatérés lehetőségét, mintha Éva jelenne meg.
Mivel a hit és a kétely küzdelme a hit és a természet győzelmével oldódik fel, az Éva képviselte eszmeiség itta kétely igazi kritikájává és egyenlő hatóerejű partnerévé válik, hisz megjelenésének az Édenhez hasonló szerepe van: a természet, az élet, az asszonyiság képviselője megmenti a földet.
Az Űr után következő jégvilágban Éva ezer arca egyetlen torz maszkká merevedik. Ez a minden emberi értésből és öntudatból kivetkőzött pária készteti Ádámot arra, hogy kérje Lucifert: vessen véget az álomnak.
Az igazi nő, az igazi Éva a zárószínben jelenik meg. Nem érti: érzi az Ádám lelkében dúló vihart. A nagy távlatokat megélő és elbukó férfit ő. a gyengébb tartja vissza az öngyilkosságtól; ő az a biztos pont, ahová a jószándékú törekvéseiben csalódott férfi mindig visszatérhet. Női ösztönössége diadalmasabb a férfi tudatosságánál.
Éva megjósolja Jézust, Lucifer szavaira -”Fiad Édenben is bűnnel fogamzott, /Az hoz földedre minden bűnt s nyomort.”- győztesen felelve:
“Ha akarja Isten, majd fogamzik
Más a nyomorban, aki eltörűli,
Testvériséget hozván a világra.”
Éva zárószínbeli fellépése rendkívül összetett: anyasága biztosítéka a megújulásnak. Feloldja Ádám kétségbeesését, ezzel válaszol Lucifer vele kapcsolatos kérdésére is: “Hát azt kívánod-é, /Hogy a természet rendje felbomoljon?” Győzelme megoldja az eszmei vitát, mely “szívérén keresztül /Költészetté fog s dallá szűrődni.”
Az Úr Évát jelöli ki, hogy meghallja a nagyság és erény felé vivő belső szózatot.
Éva az érzelmek embere. Ezért nem győzhet felette Lucifer! (P. B. Shelley: Leláncolt Prométheusz:
“Mit kéne mondanom, hogy tekints erre a keringő világra?
Mit, ha szóra bírnád a Sorsot, az Időt, az Alkalmat, a Véletlent és a Változást? MINDEN DOLOG ALÁ VAN VETVE EZEKNEK, KIVÉVE AZ ÖRÖK SZERETETET.”
Ádám a világos, építő öntudat, aki célratör, s ha ez nem sikerül: összeomlik. Éva: homályos, ősi ösztön, a természet szava, a csupán élni akaró ember, aki a szellem minden erejével dacol. Éván keresztül érthető meg az Úr szava, mert Éva az akarat, Ádám az illúzió. Az illúzió összeomlik, az akarat “KÜZD ÉS BÍZVA BÍZIK”.