A Jordán folyó és a Holt-tenger vonalától a Földközi-tengerig húzódó hegyes vidék Palesztina. Korábbi lakói Kánaánnak nevezték. A Kr. e. 13. században e területen lépett szövetségre a 12 (héber) törzs. Feltehetőleg 2 népcsoport, egy keletről már korábban, és egy nyugatról éppen érkező vándorláshullám egybeolvadásával alakult meg. Palesztina történetének legfontosabb forrása az Ótestamentum, mely Ábrahám és Mózes történetét egységbe fogva megőrizte a palesztinai zsidóság kettős eredetét. A betelepülő zsidó törzsek több évszázados küzdelemben legyőzték Kánaán őslakóit, majd a filiszteusokat(tengeri népek egyike, nevükből származik a későbbi Palesztina elnevezés). Dávid vezetésével a zsidók győzedelmeskedtek, s a Kr. e. 10. századra kialakult a zsidó állam, Jeruzsálem székhellyel. Dávid halála után a stafétát Salamon vette át, aki kiépítette despotikus hatalmát, és felépítette a mai napig csodálatot keltő jeruzsálemi templomot. Azonban Salamon halála az egységet megtörte, Palesztina 2 részre szakadt: az északi Izraelre, és a déli Júdeára. A romló életkörülmények lehetőséget adtak a látnokok, jósok felemelkedésére, akik magukat „prófétának” nevezték. Isten büntetését jövendölték az idegen istenek tisztelete miatt. S valóban, megpróbáltatások sora vette kezdetét:
Kr. e. 8. század: Asszír Birodalom elfoglalta Izrael fővárosát
deportálások, Júdea teljes meghódítása
Kr. e. 587: Nabukodonozor (újbabiloni uralkodó) kifosztotta Jeruzsálemet és lerombolta a jeruzsálemi templomot
a vezető téteget Mezopotámiába telepítette, legyőzte Júdeát
Megkezdődik a „babiloni fogság”, melynek Kürosz, perzsa uralkodó vet véget, s engedi haza a zsidókat
A fogság ideje alatt a zsidóságban kialakult a megváltáshit, az az a Messiás eljövetelének várása. A várakozás Isten és a kiválasztott nép közötti szövetség újrakötését jelentette, ezért nevezik Jézus tanításait Újtestamentumnak. Jelentős személlyé válik Keresztelő Szent János, aki Jézus ténykedései előtt a Jordán folyó vizében keresztelt, és a Messiás eljövetelét hirdette.
A keresztény vallás tanításai
Jézus alakjának történeti valódiságát támasztják alá a különböző római történetírók munkájában fellelhető utalások (Tacitus, Seutonius). Valószínűleg időszámítás előtt 4-6 körül született, élete során sokak által elismert tanítóként működött Galileában és Júdeában, majd időszámításunk után 30 körül halt kereszthalált Jeruzsálemben. Bár ő maga elutasította a politikai vezetést, a korabeli zsidó vezetők (farizeusok) istentagadóként tekintettek rá. A keresztények hite szerint Jézus a Megváltó képében érkezett a földre, aki kereszthalálával és feltámadásával nemcsak a zsidókat, hanem az egész emberiséget megváltotta, feloldozta az eredendő bűn alól. A zsidó vallás azonban elvetette ezt a gondolatot, így az egész Újszövetséget is. A zsidóság (a próféciákból és a római elnyomásból kiindulva) egy világi értelemben vett felszabadításban, Messiásban reménykedett. Ezek az ellentétek a zsidóság és a kereszténység kettészakadását eredményezték. A kereszténység nagyban épített az Ótestamentumra: a messiásvárásra (pl: Izaiás próféta könyve), a tízparancsolatra, amit Mózes kapott Istentől az első szövetségkötés alkalmával. Jézus azonban a maga idejében a radikális és humánus elveket hirdette: Isten és az ember kölcsönös szeretetét, a megbocsájtást, a szegények és az elesettek felkarolását, a bűnök bocsánatát, melynek során többször ellentmondott az ószövetségi tanításnak. (pl: Talio-elv)
Az egyházszervezet kialakulása
Jézus tanítványai palesztin zsidók voltak, ám az apostolok és más próféták térítő munkájának köszönhetően a vallás gyorsan terjedt, átlépve Palesztina határait. A Jézus korát megelőző misztériumvallások (Ízisz-kultusz, Orpheusz-kultusz..) érzelmileg átható élményt adtak az embereknek, ezekre épített a korai keresztény hit is. A misztériumvallások gyorsan terjedtek a hanyatlófélben levő görög-római vallással szemben, ez magyarázz azt, hogy a kereszténység éppenséggel miért ezeken a területeken tudott gyökeret verni. A keresztény tanok eljutottak Damaszkuszba és Antiokhiába, és Szent Pál (eredeti név: Saul, aki a damaszkuszi úton tért meg) térítő útjai nyomán Kis-Ázsiába, Ciprusra is.
Az első, Kr. u. 50 körül összehívott zsinat (egyházi gyűlés) témája az új területekről érkező, ún. pogány keresztények kérdése volt. Úgy határoztak, hogy a pogány keresztények a mózesi törvények megtartása a zsidó hitre való áttérés nélkül tagjaivá válhatnak a keresztény egyháznak. Az adakozás, az elesettek segítése nyomán megnyílt a vallás a tehetősebb rétegek számára is. A 2. századra az egyes közösségek már a felügyelők, görögül episzkoposzok irányítása alatt álltak, a kisegítő munkát pedig a diakonoszok (ma: diakónusok) végezték. Ekkor ment végbe az újszövetségi szövetségek összeállítása (kanonizálása) is.
A római császárok (Nero és Diocletianus) ellenszenvvel vagy közömbösen fordultak a vallás felé, ám egyes feljegyzések szerint a kereszt jegyében csatát nyert Constantinus (306-337) már hithű keresztényként uralkodott. Milánóban 313-ban a vallásszabadságról szóló ediktumot adott ki, uralkodása során került sor a niceai egyetemes zsinatra (325), ahol kihirdették Jézus isteni természetét, s eretnekké nyilvánították az ezt tagadó ariánusokat. Ezt követően a 381-es konstantinápolyi zsinaton megfogalmazták a szentháromság dogmáját. 391-ben Nagy Theodosius államvallássá tette a kereszténységet, majd 395-ben bekövetkezett a kettéosztás (Nyugat- Kelet Római Birodalom)
A niceai zsinat után állandósult a vezető egyházi szerepe annak az öt nagyvárosnak (metropolisznak), ahol a patriarchák (püspökök) székeltek (Róma, Jeruzsálem, Antiochia, Alexandria és Konstantinápoly). A Nyugat-Római Birodalom 476-os bukása után Konstantinápoly vált a hit középpontjává. A keleti kereszténység területén több patriarchátus is kialakult, ám a központi székhelyet Konstantinápoly 1453-as bukása után Moszkva vette át (és maradt a mai napig).
A pápai állam határai már a 8. századra körvonalazódtak, ám véglegessé csak a longobárdok ellen Kis Pippin segítségét kérő II. István pápa idejében váltak, aki a Pápai Állam létrehozásakor (751) szükséges Róma környéki földekért cserébe királlyá koronázta a frank uralkodót. Nagy Károly (Kis Pippin fia) 800. december 25-i császárrá koronázásával a pápaság végleg nyugat felé fordult, s így nemcsak a liturgiában, de a világi hatalomhoz való viszonyban is jól elkülönült a cezaropapizmus (egyházi hatalom a világi uralkodóké) gyakorlatát követően a keleti egyháztól. A 395 óta külön utakon fejlődő keleti és nyugati keresztény állam az 1054-es szkizma alkalmával végül hivatalosan is kettészakadt.
A pápaság intézménye sosem látott mélységekbe süllyedt, amelyből a 10. században a Német-Római Császárságot megalapozó szász dinasztia segítségével próbált kilábalni. Ennél azonban többet használt a belső megújulás, a megtisztulás folyamata (cölibátus, szimónia), amely a 10. században a Cluny-bencés kolostorból indult.
