A társadalom rétegződése
Torlódott társadalmi struktúra volt megfigyelhető. A nagybirtokosok szerepe változatlan maradt. Hatalmas tömeget képviselt az agrárproletariátus, megerősödött a módosabb parasztság.
A polgárság létszáma növekedett, alacsony volt a középpolgárság és magas a kispolgárság aránya. A munkásság létszáma is nőtt, összetétele is megváltozott. Csökkent a szakmunkások és nőtt a betanított munkások, és segédmunkások aránya, ami a női munkaerő arányának növekedésével járt. Az alacsonyabb bérezésűek arányának emelkedése miatt átlagosan romlottak a munkások életkörülményei.
Az erősödő középréteg volt az „úri középosztály”, ami követni szerette volna a dzsentri életeszményt. A nemesi származás rendkívül tagolt volt. Ide tartozott az önálló háztartást fenntartó, cselédet is alkalmazó értelmiségitől a középbirtokosig bezárólag mindenki az „úriemberek” világából. Az államhatalom fokozott mértékben kívánt e társadalmi csoportra támaszkodni, de helyzete bizonytalanabbá vált. Megmaradt az úri és a paraszti világ közötti hierarchikus különbség.
Csökk. a parasztság, de még sokan vannak. A nagybirtokosok vannak a legkevesebben, de nekik van a legtöbb földjük. A birtok szerkezet alig változott. Uralkodik a nagybirtok. Nő a parasztgazdaság, a törpebirtokok száma. Úri középosztály a dualizmusban alakul ki, de különbözik a nyugati országokétól. Ott fontos a jövedelem és a képzettség, míg Mo-on a származás is.
A dzsentrik nemesek, se földjük, se pénzük nincs, csak a nevükből éltek régen. Most a név és a hivatal is fontos. A kasztosodás lazul, de fontos még a megszólítás. Kend, tekintetes stb. A rangkórság még megvan.
Középréteg: középbirtokosok, dzsentri, köztisztviselők, Horthy Miklós
Középosztály: értelmiség, katonatisztek, származás, értékrend, életideál kapcs. össze. Az iparos kereskedő nem tartozott ide.
Középtőkések iparral foglalkoztak.
A kispolgárság volt a legnépesebb polgári réteg: kisiparos, kistőkés, kiskereskedő, fuvarosok, vendéglősök. Fegyveres testületek altisztjei, hivatalsegédek, házmesterek, bérlő, fizetésből élők. A kispolgárság a kormányzatot támogatta.
A felső csop. a maga kúriáján és a maga földjén élő földbirtokos, egyenes utódai az ősöknek. A 2. réteg a hatósági dzsentri, már eltávolodott az ősök létalapjától, ők hivatalnokok. A 3. csop. a kihullottak, nevük van, így kapnak állást, de hatalom és kormányzás nélkül. Ők a humán értelmiségiek. A csúcson a nagybirtokosok és nagy tőkések voltak. Akik 1000 hold feletti birtokkal rendelkeztek, arisztokrata tulajdonosok voltak: Esterházy, Zichy, Festetics, Pallavicini. Nagybankok, ipari nagyvállalatok elnöksége, igazgatósága adta jövedelmük nagy részét.
A középosztályban sznobok voltak, a felsőbb társ. réteget utánozták. Fontos volt az álromantika, pletykák, hírek, színházi lapok, divat követése. Az úri középosztály nem fogadta be egyenlőként a zsidó középtőkéseket, a parasztság elkülönült.
A nagytőkések, finánctőkések, a legnagyobb bankok és iparvállalatok tulajai zsidó családok voltak. (Chorin, Goldberger, Perényi, Vida) Befolyásuk erős, közéleti szerepük csekély volt. Sokan közülük asszimilálódtak.
Új, falusi kispolgárság alakult ki. A falura kerülő altisztek és kisebb rangú nyugdíjasok elzárkóznak és gőgösek. Megerősödött a polgári és tisztségviselői réteg.
Az alkalmazottak, tisztviselők száma nőtt, a hatalom részesének tekintették magukat. Azok presztízse, akik jövedelmüket iparból, kereskedelemből vagy fizikai munkával szerezték, elmaradt a tisztviselőkétől. Mivel sok volt a zsidó, súlyos politikai és társadalompolitikai probléma adódott.
A parasztság: bérmunkát vállaltak, a földreform javította az életviszonyaikat,
Az ipari munkások és városi munkások sokan voltak, műhelyben, kisiparban dolgoztak.
Zárt osztály volt az arisztokrácia, viszont nehéz volt megmaradni kis- vagy törpebirtokosnak. A paraszttá válás deklasszálódás volt, csak a nincstelenek örültek neki.
A nők helyzete
Kiterjesztették a nőkre is a választójogot. A női szerep megváltozása, a munkába állás, az önálló egzisztencia megteremtésének a lehetőse a felső rétegeket, és az alkalmazotti és munkásrétegeket jellemezte. A női munkaerő az adminisztrációs munkakörökben és a könnyűiparban vált tömegessé, de jelentős szerepet töltött be az oktatásba és az értelmiségi pályán is. Nők: szakmunka, textil, élelmiszeripar, vegyipar, nyomda, ruha.
A női szerep átalakulását segítette elő a népesedési folyamatok megváltozása. Az ország a demográfiai fejlődés újabb szakaszába lépett. A halálozásoknál gyorsabban csökkent a születések száma, így lassult a népességnövekedés üteme.
Életmódváltás
Betegágyi segély, távpénz, betegbiztosítás, fizetett szabadság. Ezeket csak a munkások kapják meg. Fejlődött a technika. Megjelent az autó, rádió, mozi, angolvécé. Divattá vált a nyaralás, a sport. A középrétegek, a kispolgárság és a szakmunkások számára nyílt meg egyre több lehetőség. A mozi és az újságolvasás általánosság vált, de a telefon vagy a balatoni nyaralás még elérhetetlen volt.
Az agrárvilágot kevésbé érintették a változások. A falu és a város között a távolság alig csökkent, sőt egyes térségek lemaradása növekedett. Érzékelhető volt a különbség a fejlettebb Nyugat-Mo. és az elmaradottabb keleti területek között.
Különbözött az öltözködés is. Volt népviselet, ünnepkor, de a szokások határozták meg az öltözködést. Falun a fejkendő volt, a nagyvárosban az úrinők csipkekesztyűt, kalapot és retikült hordtak. A férfiak öltönyt, nyakkendőt, kalapot viseltek. A munkások csak ünnepekkor viselték ezeket.
A szórakozás a mozi, színház, vursli volt, a vendéglők és táncos-zenés kabarék. A sport is kül. volt. Úri sport a lovaglás, golf, tenisz, míg a munkásoké a foci és a turizmus formájában a túrázás. A munkások nyaralni a hegyekbe mentek, a középosztály a Balatonra, az arisztokrácia külföldre.
- 1920: numerus clausus (zárt szám) !!! nem minősül zsidótörvénynek!!!!
- Első zsidótörvény (Imrédy alatt fogadták el; 1938): vallási alapon határozza meg, hogy ki zsidó; a sajtó, a színház, a film területén 1949 végéig, a kereskedelemben és az iparban 5 év alatt 20%-ra kellett leszorítani a zsidók arányát.
- Második zsidótörvény (Teleki idején fogadták el; 1939): harmadíziglen kell igazolni, hogy valaki zsidó vagy sem, szabadfoglalkozású pályákon: max. 6%, ipar, kereskedelem: max. 12%, a zsidó finánctőkére is csapást akart mérni.
- 1941 végén elfogadták a harmadik zsidótörvényt, megteltek az internálótáborok és megkezdték a munkaszolgálatos egységek szervezését. A zsidó – ’nem zsidó’ házasságot és nemi kapcsolatot is megtiltja; fajgyalázásnak titulálja.
- 1943 ’IV’. Földjük sem lehet.
Mindez történik 1920 és 1944 között csonka Magyarország területén, de hatással van a magyarlakta területek összességére is; fontos az 1938-as megnagyobbított Magyarország is.
A Tanácsköztársaság „dicsőséges 131 nap”-ja után (1919. március 21.-július 31.) erős zsidóellenes hangulat uralkodott az országban köszönhetően a vörös terror ésszerűtlen intézkedéseinek. 1919. május-júniusában a „monitor-lázadás” és a paraszt felkelések vetítették előre a későbbi választ a szélsőbal csapásra.
Az 1920-as békeszerződések után Teleki Pált kérte fel Horthy Miklós kormányalakításra. Az új kormány első intézkedései között szerepelt egy, az értelmiségi túlképzés csökkentését célzó törvény, a numerus clausus, amibe a nemzetgyűlés jobb- és szélsőjobboldali kisebbsége nemzetiségi megszorításokat erőszakolt. A törvény előírta, hogy a felsőoktatási intézményekbe az országban élő „népfajok és nemzetségek” országos arányszámuknak megfelelően kerüljenek felvételre. Ez a törvény mindenekelőtt a zsidó származású magyarokat juttatta hátrányos helyzetbe: célja a zsidók visszaszorítása a magyar értelmiségi rétegből a Szegedi gondolat jegyében. Az elkövetkező évek a Bethleni konszolidáció jegyében teltek: a magyarországi általános igény a politikában az I. világháború után elvesztett területek visszaszerzése volt. Az 1929-1932-es világválság munkanélküliséget és elégedetlenséget szült, aminek hatására tovább folytatódott az I. világháború után kezdődött jobbratolódás, de az erős középosztálynak köszönhetően nem fordul át se szélsőjobba, se szélsőbalba.
Az 1930-as évekre Magyarország kényszerpályára került: a revíziót csak az antant ellenében Németországgal és Olaszországgal szövetkezve lehet megvalósítani. Magyarországra mégsem jellemző a német „zsidóellenesség”; még 1944-ben is Judapestnek hívták Budapestet.
Darányi Kálmán miniszterelnöksége alatt (1936. október – 1938. május) Németország fokozódó nyomásának ellensúlyozására kísérletet tettek a Londonhoz és Párizshoz fűződő kapcsolatok erősítésére. A magyar-német kapcsolatok romlása a kisantantot tárgyalásokra ösztökélte, de megoldás nem születhetett az érdekek összeférhetetlensége miatt. A miniszterelnök a szélsőjobboldal megosztására törekvő politikája buktatta meg, amikor Hubay Kálmánnal egyezséget kötött.
A miniszterelnök-váltás idején tárgyalta a parlament az első zsidótörvényt, amit már Imrédy Béla alatt – sokak tiltakozása ellenére – szavaztak meg (1938). A törvény célja – csakúgy, mint előbb a numerus claususé – is az volt, hogy a zsidók tűnjenek el a magyar gazdasági életből. Az orvosi, mérnöki, ügyvédi kamarákban nem haladhatták meg a zsidók a 20 %-ot. Ennek ellenére a kamarán kívül maradt zsidóság nem halt éhen köszönhetően a szakmai szolidaritásnak: név által átruháztak a munkákat.
Ezt követte a felsőházi törvény módosítása: a zsidó vallás megtűrt vallássá minősült át, ezért a két főrabbi kikerült a felsőházból. Miután a parlament a miniszterelnök házszabály-módosítási kísérletét leszavazta, Imrédy lemondott. Teleki kérésére azonban Horthy még egyszer bizalmat adott neki, de az újraválasztott miniszterelnök nem tanult hibáiból. Imrédy csupán hatalma megerősítésére törekedett szervezeti úton. Közben pedig a nyilasmozgalom egyre féktelenebbé vált: 1939 februárjában robbantásos merényletet követtek el a Dohány utcai zsinagóga ellen. Imrédy helyzete tarthatatlanná vált, ezért zsidó dédszülőjére hivatkozva lemondatták a németbarát politikust. Teleki Pál feladatának tekintette az előretörő szélsőséges erők visszaszorítását és a békés revízió folytatását.
1939 májusában elfogadta a parlament a még Imrédy által beterjesztett második zsidótörvényt, amely faji alapon különböztette meg a zsidóknak minősülőket. Ez a törvény már az állami és köztisztviselőket is sújtotta. A nagyhatalmak közti feszültség növekedését Magyarországon az egyre erőteljesebb német és szélsőjobboldali nyomás jelezte.
A harmadik zsidótörvény Bárdossy miniszterelnöksége alatt született 1941 augusztusában, ami megtiltotta a zsidók és nem zsidók közti házasságot. 1941-ben 20 ezer zsidót deportáltak galíciai hadműveleti területekre. Bárdossy németbarát politikája után Horthy Kállay Miklóst nevezte ki miniszterelnöknek, hogy lazítson a Németországhoz fűző kötelékeken, és kapcsolatot teremtsen a szövetséges hatalmakkal. 1942 októberében Berlin azt követelte, hogy Magyarországon távolítsák el a zsidókat a gazdasági és kulturális életből; tegyék kötelezővé számukra a sárga csillag viselését, és kezdjék meg munkatáborba szállításukat, hiszen a környező országokban (Szlovákia, Románia, Horvátország) mindez már megtörtént, és ezekből az országokból mintegy 100 ezer zsidó menekült már hazánkba. A kormány visszautasította a követeléseket.
Hitler nyomására Horthy menesztette Kállay-t és kinevezte az új, németbarát kormányt Sztójay Döme miniszterelnökségével. 1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot, letartóztatták a baloldali és ellenzéki politikusokat; feloszlatták a kisgazdapártot, a szociáldemokrata pártot, betiltották a baloldali és demokratikus lapokat.
Áprilisban megkezdték a zsidóknak minősítettek gettókba gyűjtését, május-júniusban pedig német koncentrációs táborokba hurcolták a vidéki zsidóságot. 1944. június végéig Magyarország területéről több mint félmillió magyar zsidót hurcoltak el német koncentrációs táborokba. Budapest több mint 200 ezer zsidó lakosának elhurcolását azonban Horthy megakadályozta. Horthy aktívan visszatérve a politikai életbe Sztójayt leváltotta, és Lakatos Gézát nevezte ki helyére. Előbb Szovjet segítséggel próbált kilépni a háborúból, majd katonai vonalon szervezte meg a kiugrást. 1944. október 15-én bejelentette a kiugrást, arra azonban nem számított, hogy a németbarát és nyilas tisztek oly mértékben vannak jelen mindenütt, hogy tervét meghiusíthatják. Október 16-án kicsikarták proklamációja visszavonását, és Szálasi Ferenc kormányfővé történő kinevezését. Az ország középső és nyugati részén ezzel kezdetét vette a nyilas rémuralom. Hadszíntérré vált az ország, és megsemmisült a nemzeti vagyon 40%-a. A főváros gettóba kényszerített több mint 200 ezres zsidóságának közel felét elpusztították. Egy részük a Duna-parti gyilkosságok áldozata lett, másokat gyalogmenetben indítottak az ausztriai és németországi táborokba. E halálmenetek során vesztették életét Radnóti Miklós, Sárközi György és Szerb Antal is.
Összességében a háború alatti országterületről több mint 550 ezer, a trianoni országterületekről közel 300 ezer zsidónak minősített magyar állampolgárt pusztítottak el a nácik és a nyilasok
Az oktatás
1920. június 4-én tették közzé a trianoni békediktátumot, amely hazánk területének több mint 2/3-ad részét a környező államoknak juttatta. Az elcsatolt területeken maradt a népiskolák kétharmada, a középiskolák mintegy fele. Az elkövetkező idők közoktatás- és művelődéspolitikáját nagymértékben meghatározta a trianoni határok revíziójának követelése és a keresztény-nemzeti ideológia.
Az 1920-as évek elején a fokozatos konszolidációt nagymértékben elősegítette, hogy a hazai kultúrpolitika és a közoktatásügy irányítása gróf Klebelsberg Kunó kezébe került, aki a kultúrát tartotta a fejlődés elsődleges mozgatórugójának. Kultúrpolitikájában nagy súlyt kaptak a nép művelődését szolgáló és a közoktatást fejlesztő intézkedések. 1922-től 1931-ig mint vallás- és közoktatásügyi miniszter, számos, a hazai közoktatásügy szervezeti és tartalmi átalakítását célzó reformot vezetett be. Ekkor zajlott le a magyar közoktatás történetének egyik legnagyobb szabású reformja, amely ezekben az években már halaszthatatlanná vált.
A legfőbb feladat a hazai iskolarendszer belső szerkezetének modernizálása volt. A dualizmus korában számos új iskolatípus jött létre, de az új igények nyomán ismét újfajta iskolák létrehozása vált időszerűvé. Mindezeket egységes rendszerbe kellett szervezni. Emellett mindegyik iskolatípusban szükségessé vált a tananyag tartalmának korszerűsítése is.
Klebelsberg iskolareformjának s egész kultúrpolitikájának elvi alapja a kultúrnacionalizmus elmélete volt. Ezt az elméletet a szocializmus időszakában a sovinizmussal azonosították, s a marxista ideológusok teljesen eltorzították, megfosztva azt valódi tartalmától. Klebelsberg szerint a vesztes világháború, a forradalmak, a trianoni békediktátum mind hozzájárultak ahhoz, hogy hazánk politikai tekintélye {V-461.} csökkent, gazdasága tönkrement, jövője bizonytalanná vált, a lakosság hite, önbizalma szertefoszlott. Ebben a helyzetben a felemelkedés felé egyetlen út vezet: egy újszerű nemzeti érzés kibontakoztatása az emberekben, melynek alapja az a felismerés, hogy a magyarság nem rendelkezik számottevő nyersanyagkészlettel, gazdasági erőforrásokkal, de hatalmas kulturális értékek birtokában van. Időtálló értékű kultúránk egy magas szintű, korszerű oktatási és művelődési intézményrendszer keretei között jelentős további értékeket hozhat létre. Az ország felemelkedésének fontos tényezője tehát a kultúra minél szélesebb rétegekre való kiterjesztése. Ebből a sajátos „nemzetnevelési” programból következett, hogy a magyar művelődés egész intézményrendszerét modernizálni, fejleszteni szükséges.
Klebelsberg reformja az iskolarendszer egészére kiterjedt, a népiskoláktól az egyetemig. Az 1921. évi XXX. tc. a tankötelezettséget a 6. életév betöltése után következő 9 tanévben (6 év elemi és 3 év továbbképző, illetve ismétlő népiskola) állapította meg.
Az 1920-as évek kulturális reformsorozata, a klebelsbergi „konzervatív modernizáció” nem hozta meg a várt sikereket. A jobb- és baloldali radikalizmus előretörésével, az 1930-as évek elejétől új kultúrpolitikai elvek kerültek előtérbe. 1931-ben Klebelsberg Kunót Hóman Bálint váltotta fel a miniszteri székben. Hóman művelődéspolitikájában a nemzeti egység, a nemzeti erők növelése és összpontosítása programját hirdette meg. Az iskolai nevelésben az egységes nemzeti szellem megvalósítását tartotta a legfontosabbnak.
Klebelsberg kultúrpolitikai elképzelései között fontos helyet foglalt el a magyar nép műveltségi színvonalának emelése. Ezt a célt népiskolák tömeges felállításával és a szervezett népművelés kiépítésével kívánta megvalósítani. Kezdeményezésére 1925-ben nagyszabású népiskolai program indult. Az elemi népiskolák 1925 májusában megjelent új, a korszerű európai reformpedagógiai törekvéseket érvényesítő tanterve szerint „a népiskola célja a hazának vallásosan és öntudatosan hazafias polgárokat nevelni, akik az általános műveltség alapelemeit bírják, és képesek arra, hogy ismeretüket a gyakorlati életben értékesítsék”. 1925-től adták ki az új tantervhez az Egységes Népiskolai Vezérkönyvek sorozatát, a népiskolai tantárgyak oktatásához a tanítási kézikönyveket. Az 1926. évi VII. tc. a „mezőgazdasági népesség érdekeit szolgáló népiskolák felállításáról és fenntartásáról” rendelkezett. A törvény célja az volt, hogy létrejöjjenek az addig csak papíron meglévő 6–12 éves korig terjedő tankötelezettség tárgyi feltételei. Az országot 5 km sugarú körökre osztották, s kötelezték a hatóságokat vagy a földbirtokosokat a népiskolák felállítására. Az 1926. március 24-én kihirdetett VI. tc. létrehozta az országos Népiskolai Építési Alapot, amelyből három év alatt ötezer falusi, tanyai tanterem épült Magyarországon egységes, korszerű típustervek szerint. A téglából, hatalmas ablakokkal, palatetővel, vörösfenyőből készült padlóval épült iskolákhoz háromszobás tanítói lakásokat építettek. A népiskolai építési akció megvalósítására 1932-ig 47 500 000 aranypengőt (az ország egyévi állami költségvetésének mintegy a felét) fordították.A nemzetiségek lakta területeken ún. kisebbségi tanítási nyelvű népiskolákat hoztak létre.
1927-ben széles körű népművelési program kezdődött. Mivel az ország lakosságának 12%-a analfabéta volt, Klebelsberg javaslatára olyan önművelő egyesületeket kívántak létrehozni, ahol a felnőtt lakosság elsajátíthatja az írás-olvasást. A hatalmas anyagi ráfordítással indult mozgalom nem hozta meg a várt eredményt, s néhány év múlva elhalt.
A miniszter sokat tett a sportért is. Minden iskolában kötelezővé tették a testnevelést mind a fiúk, mind a leányok számára (1921. évi LIII. tc.). A törvény adta lehetőséggel élve kötelezték a településeket sporttelepek, tornatermek létesítésére.
A nyolcosztályos népiskola bevezetése hosszú folyamat eredménye volt; tízesztendős programját Klebelsberg 1928-ban készítette el, de a gazdasági válság miatt törvényi szabályozására csak 1940-ben került sor. 1927-ben már száznál több nyolcosztályú népiskola működött, ezek számára a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 7. és 8. osztályos tantervet és utasítást is kiadott. Az 1940. évi XX. tc. törvénybe iktatta a nyolcosztályos népiskolák felállítását. Eszerint a tankötelezettség hatéves korban kezdődik és kilenc évig tart, az utolsó évben heti egy napon gyakorlati ismereteket nyújtva. A népiskolák műveltségi anyaga igen szegényes volt. Alsó négy osztálya mindenki számára megadta a szükséges alapismereteket, a felső osztályok ezt minimális irodalmi, történelmi, földrajzi és természeti ismeretekkel egészítették ki. A felső négy osztályban a szorgalmi idő október közepétől április közepéig tartott. A törvényben előírtak gyakorlati megvalósítására a háború miatt csak részlegesen került sor; a hatosztályos népiskolák jelentős része nyolcosztályossá alakult ugyan, de az iskolák legtöbbje továbbra is osztatlan maradt.
1927-ben törvénnyel (1927. évi XII. tc.) szabályozták a polgári iskolákat. Az iskolatípus céljává azt tették, hogy „a tanulót vallásos, erkölcsös és nemzeti szellemben gyakorlati irányú általános műveltséghez juttassa és ezzel közvetlenül a gyakorlati életre vagy pedig a középfokú szakiskolákra előkészítse”. Mind a fiú mind a leány polgári iskolákat négyosztályossá tették és középfokú iskolává minősítették. A népiskola négy osztályának elvégzése után a tanulók 14–16%-a íratkozott be a polgári iskolákba. A négyéves képzés itt gyakorlati jellegű volt, nem tekintették az iskola feladatának a tudományok rendszerébe és az elméleti gondolkodásba való bevezetést. A polgári iskolák óratervében szerepelt a könyvvitel, a közgazdasági, jogi, ipari és mezőgazdasági ismeretek, a kézimunka oktatása. A polgári iskolákból csak tanító- és óvónőképzőkbe, valamint kereskedelmi és más jellegű szakiskolákba lehetett továbblépni. Gimnáziumba alig kerülhetett be polgári iskolát végzett tanuló, hiszen a különbözeti vizsga követelményeinek nehéz volt eleget tenni.
Az 1883-tól működő gimnázium és a nyolcosztályos reáliskola mellett Klebelsberg minisztersége alatt, 1924-ben új középiskola-típus, a reálgimnázium jött létre (1924. évi XI. tc.). Mindhárom a népiskola négy osztályára épülő nyolcosztályos középszintű iskola volt, ahol a tanulmányok érettségi vizsgával zárultak. Az itt végzett tanulók bármelyik egyetemen vagy főiskolán folytathatták tanulmányaikat. Míg a gimnáziumokban tanították a klasszikus nyelveket (latin és görög), a reáliskolát a matematika és a természettudományok magas színvonalú oktatása jellemezte.
A reálgimnázium új igényeket elégített ki. Itt modern nyelveket: angolt, franciát vagy olaszt tanítottak a latin és a – mindhárom iskolatípusban kötelező – német mellett. Az 1929/30-as tanévben 28 gimnázium, 69 reálgimnázium és 23 reáliskola működött. A leány-középiskolák ügyét az 1926. évi XXIV. tc. rendezte, létrehozván a leánygimnáziumot és a leánylíceumot. A leánygimnáziumokban az általános kötelező tantárgyak mellett a latin és a modern nyelvek oktatására helyezték a hangsúlyt. Az itteni tanulmányok érettségi vizsgával zárultak, amely valamennyi felsőoktatási intézménybe való beíratkozásra {V-465.} jogosított. A leánylíceumokban a modern nyelvek, valamint az irodalmi és művészeti tárgyak oktatását állították előtérbe. Latint csak rendkívüli tárgyként tanítottak. Mivel a leánygimnáziumokba beíratkozott tanulóknak csak mintegy harmada kívánt később egyetemi tanulmányokat folytatni, ugyancsak az 1926. évi XXIV. tc.-kel létrehoztak egy gyakorlati jellegű, mérsékelt tananyagú középiskolát, a leánykollégiumot, amelynek tantervében a nők számára szükséges alapvető ismereteket oktatták az általános műveltséget adó tárgyak mellett. Ez az iskolatípus nem honosodott meg, hiszen 1927-ben csupán két leánykollégium működött Magyarországon, míg leánygimnáziumból nyolc, leánylíceumból pedig huszonöt.
1934-ben új középiskolai törvény született, amely egységes középiskolát teremtett (1934. évi XXI. tc.). Megszűnt a korábbi háromféle fiú- és háromféle leány-középiskola, az új egységes magyar középiskola a gimnázium lett. Az 1938-ban megjelent gimnáziumi tanterv az eddigieknél nagyobb teret szentelt az ún. nemzeti tárgyaknak (magyar nyelv és irodalom, művészet, magyar történelem), s egyúttal csökkentette a görög és latin nyelv, valamint a természettudományi tárgyak óraszámát. A világtörténelem a korábbiakhoz képest kisebb súllyal szerepelt.
A középfokú szakoktatásról intézkedett az 1938. évi XIII. tc., amely a felső kereskedelmi, felső mezőgazdasági és felső ipari szakiskolákat „gyakorlati irányú középiskola” egységes elnevezéssel középiskolává minősítette. Ezek a négy évfolyamos iskolák ettől kezdve érettségi bizonyítványt adtak, s a profiljuknak megfelelő felsőfokú tanulmányokra tették jogosulttá tanulóikat. A II. világháború miatt ezek a szakiskolák nem tudtak kellőképpen kifejlődni.
Hóman Bálint nevéhez fűződik a tanügyigazgatás központosítását célzó 1935. évi VI. tc. megalkotása. A törvény az 1920-ban létrehozott öt tankerület helyett nyolcat létesített (Budapest, Budapest vidék, Miskolc, Debrecen, Szeged, Székesfehérvár, Pécs, Szombathely), s királyi főigazgató irányítása alá vonta az összes középszintű iskolát. A törvény szerint az állam felügyeleti joga az egyházi iskolákra is kiterjedt. Az iskolák feletti központi ellenőrzés a nemzetnevelés eszméjének az iskolai gyakorlatba való átültetését segítette elő. A népiskolai felügyeletről és a – vármegyék területével megegyező – népiskolai kerületekről is rendelkező törvény 1949-ig meghatározta a magyar tanügyi igazgatást.
Az 1884-ben kiadott ipartörvénynek a tanoncok oktatására vonatkozó részét 1922-ben módosították (1922. évi XII. tc.). Ennek alapján jelent meg 1924-ben az új tanonciskolai szervezeti szabályzat és tanterv. A törvény kimondta, hogy minden község, amelyben az iparos- és kereskedőtanoncok száma eléri a negyvenet, köteles tanonciskolát állítani. Az iparostanonc-iskolák három évfolyamból álltak. A tanulók nem fizettek tandíjat. A tanév tíz hónapig tartott, a tanítás ideje heti kilenc óra volt. Az iskolalátogatásra fordított időt a tanoncok munkaidejébe be kellett számítani. A gyakorlati képzést a tanoncok a kisiparosok műhelyeiben vagy a vállalati tanműhelyekben kapták, de abba az iskolának beleszólása, irányító-ellenőrző szerepe nem volt. A gyakorlati képzés feletti felügyeletet az Ipartestület gyakorolta.
Az iparostanonc-iskolák – az 1932. évi VIII. tc. és az 1936. évi VII. tc. rendelkezéseivel módosítva (a szerződéskötések idejének szabályozása és legalább az elemi népiskola 6. évfolyamának elvégzése) – 1949-ig működtek ebben a rendszerben.
Az 1922-es törvény alapján nyíltak meg az újjászervezett felsőipari iskolák, amelyek célja „a hazai ipar és technikai munkák számára oly gyakorlati szakemberek {V-468.} képzése, akik kellő gyakorlat után iparukat önállóan folytatni és szakmába vágó technikai munkák kivitelét szakszerűen ellátni és vezetni tudják”.
Az óvónőképző az 1891. évi XV. tc. szerint kétosztályos iskola volt, amelybe a középiskola négy osztályának elvégzése után lehetett beíratkozni. 1926-ban az óvónőképzőkben a képzési időt három évre emelték fel (1926. évi 78006/VI. sz. rendelet). Mivel az óvónők még így is nagyon fiatalon, 17 évesen fejezték be tanulmányaikat, a rendelet módot adott arra, hogy az óvónőjelöltek még egy kiegészítő évet tölthessenek a képzőkben a megfelelő gyakorlat megszerzése céljából.
Az 1920. évi XXV. tc., a hírhedt „numerus clausus” az egyetemekre és főiskolákra való beíratkozást szabályozta. Kimondta: a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság mellett az egyetemre jelentkezőknél arra is figyelemmel kell lenni, „hogy az ország területén létező egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók között lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség arányszámát”. A numerus clausus hatására radikálisan csökkent a nemzetiségek körébe sorolt zsidó hallgatók száma az egyetemeken (a budapesti tudományegyetemen például 35,3%-ról 7,6%-ra, a Műegyetemen 36,8%-ról 8,6%-ra). A korlátozást, a hallgatók „nemzetiségi és faji” alapon történő megkülönböztetését az 1928. évi XIV. tc. megszüntette. A két világháború között 4 tudományegyetem mellett további 12 egyetem és egyetemi jellegű főiskola működött hazánkban. A budapesti (1921-től Pázmány Péter Tudományegyetem néven), a debreceni (1921-től Tisza István Tudományegyetem néven) és a Trianon után Pozsonyból áttelepült pécsi, valamint a Kolozsvárról áttelepült szegedi tudományegyetemnek (az utóbbi két intézmény áthelyezéséről az 1921. évi XXV. tv. intézkedett) jog- és államtudományi, hittudományi, bölcsészeti és orvostudományi fakultása volt. (Az 1940. évi XXXIX. tc. újjászervezte az egykori kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemet, s Szegeden megalapította a Horthy Miklós Tudományegyetemet.) A budapesti és a szegedi egyetemen gyógyszerészeti tanfolyam is volt. Szegeden nem folyt hittudományi képzés, de volt matematikai és természettudományi kar.
Míg 1894-ben 5345 hallgató tanult a tudományegyetemeken, addig 1915-ben már 14 575, 1924-ben pedig már 17 353.
Budapesten működött az ország egyetlen műszaki egyeteme, a M. Kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, amelyet az 1934. évi X. tc. hozott létre a korábbi M. Kir. József Műegyetem, a Közgazdaságtudományi Kar, az Állatorvosi Főiskola és a soproni M. Kir. Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola összevonásával. Öt karon (mérnöki és építészmérnöki, gépész- és vegyészmérnöki, mezőgazdasági és állatorvosi, közgazdaságtudományi, valamint a Sopronban működő bánya-, kohó és erdőmérnöki kar) folyt a műszaki szakemberek képzése.
A felsőoktatás az 1930–1940-es években csak egy vékony réteg számára volt elérhető. Az 1937/38-as tanévben kb. 12 000 hallgató {V-469.} tanult felsőoktatási intézményeinkben; a bölcsészeti karoknak 1500, az orvosi karoknak 1400, a műegyetemnek 2300 hallgatója volt. Számos főiskola is képzett felsőfokon szakembereket ezekben az években. Működtek hittudományi főiskolák, jogakadémiák, gazdasági akadémiák, kereskedelmi, művészeti és katonai főiskolák. 1925-ben nyílt meg Budapesten a Magyar Testnevelési Főiskola.