Irodalom érettségi

A posztmodern gondolkodás

A posztmodern kultúrában a modernitás általános jellemzői változatlanul érvényesek: a hagyományos (klasszikus) világkép válsága, az egyén (és így a művész) helyzetének problematikussága, valamint a nyelv kifejező erejének korlátozottsága. Mindehhez hozzájárul a posztmodern kultúrában: a modernizmus (főképp az avantgárd) általános kritikája, ill. korrekciója és újraértelmezése, a modernség és a tradíció kapcsolatainak keresése, a szubjektivitás és a személyi autonómia előtérbe kerülése, a történetiség szempontjainak érvényesítése, valamint a társadalmi élet egészében a konformizmus és a szolgáltató szerepkör általánossá válása.

A ‘modern utáni’ jelentésű korszakmegjelölés nem pusztán időbeli sorrendiségre utal, hanem arra a szituációra is, amelyet „utániságként” vagy megelőzöttségként írhatunk körül. A posztmodern irodalomszemléletnek ugyanis egyik jellemzője, hogy szakít az eredetiség romantikus gyökerű programjával. A romantika a művészi alkotást lényegében teremtésként értelmezte, olyan tevékenységként, amely az egyszeri individuum (a zseni) megismételhetetlen megnyilvánulása. Bár a művészszerep és az alkotás ilyen emelkedett, ünnepi felfogása fokozatosan veszített jelentőségéből a modernség időszaka alatt, az alapvetően a szubjektumot középpontba helyező irodalomértelmezés és poétika mégis tovább élt.

A posztmodern radikálisan átértékelte a műalkotás természetéről vallott nézeteket ebben a vonatkozásban is. A kortárs irodalomértés az eredetiség romantikus koncepcióját puszta mítoszként értelmezi, s minden új műalkotásra korábbi szövegek újraírásaként tekint. A mű tehát nem individuális alkotás, hanem az irodalmi hagyomány által mindenkor befolyásolt, meghatározott produktum. A hagyományba ágyazottság kizárja a teremtéselvű eredetiséget, ez azonban nem vezet monoton egyformasághoz, mert minden egyes műalkotás másként kerül párbeszédbe az őt megelőző hagyománnyal (a korábbi szövegekkel), eltérő módon reflektál arra, így az egyes posztmodern irodalmi szövegek is saját jelleget kapnak. Mint az eddigiekből már kitűnt, a posztmodern az irodalmi alkotásokat nem kizárólag önmagával azonos jelenségekként értelmezi, hanem minden egyes szöveget gyakorlatilag végtelen számú szöveg találkozási helyének tekint, olyan szövegtérnek tehát, amelyben az irodalmi hagyomány különböző elemei kapcsolatot létesítenek egymással. Így lényegében a szövegeknek végtelen hálózata alakul ki, melyet szöveguniverzumnak is nevezhetünk. Lényeges kiemelni, hogy az úgynevezett intertextualitás fent leírt fogalma egészen más minőséget képvisel, mint a poétikában régről ismert allúzió jelensége. Itt ugyanis nem arról van szó, hogy egy adott szöveg néhány más szövegre utal rá, mert az intertextualitás minden szöveg esetében fennáll, függetlenül attól, hogy a szövegnek tulajdonítható-e olyan tudatos intenció, szerzői szándék, hogy más műveket szövegébe idézzen. Másrészt az intertextualitás nem két szöveg között áll fenn, hanem a szövegek végtelen sokaságát vonatkoztatja egymásra.

A megelőzöttség másik fontos vetülete az ún. nyelvi megelőzöttség. A posztmodern irodalomértelmezés különösen nagy jelentőséget tulajdonít a nyelvről vallott nézeteknek, s ezen a téren is jellegzetesen eltér a modern nyelvelméletektől.

A modern nem szakad el a nyelvnek attól a felfogásától, amely szerint a nyelv csupán közvetítő szerepet tölt be. Egy nyelvtől független tudattartalmat a beszélő átfordít a nyelvi jelrendszerre, s ezt a kódot a befogadó visszafordítja egy nyelvtől lényegében független tudattartalomra. A nyelv ebben a modellben tökéletesen uralt eszköz, amely a gondolat szolgálatában áll, s amely legfeljebb csak annyiban problematikus, hogy elég pontosan képes megragadni tudattartalmakat vagy sem.

A posztmodern a nyelvnek ilyen értelmezését alapvetően elhibázottnak tartja, s rámutat arra, hogy a nyelv nem elsősorban közvetíti, hanem megalkotja, létrehívja tudatunk tartalmait. A nyelv alapvetően meghatározza, hogy mit vagyunk képesek gondolni, hiszen a világról alkotott képzeteink a nyelv által, a nyelvben jönnek létre. Ennek alapján megfogalmazható az a paradoxonként ható tétel, mely szerint nem mi használjuk a nyelvet, hanem a nyelv használ minket. (A nyelv ilyen felfogásából az is következik, hogy valójában nem egy nyelvtől független valóságról alkotunk képet, hanem egy a nyelvben adódó világot érzékelünk. A nyelv és a valóság között ugyanakkor nem áll fenn kölcsönösen egyértelmű megfeleltethetőség, a nyelv metaforikus természetű, tehát szerkezete a felcserélésre épül. A megnevezés ezért lényegében eleve félreértésen alapul, egy jelenség a nyelvbe jutva elveszti valódi karakterét, s egy tisztán nyelvi képződménnyé válik, amely nincs tényleges összefüggésben az ún. nyelven kívüli valósággal. Nyelven kívüli ismeret tehát alapvetően elképzelhetetlen.)

A posztmodern a szubjektumnak is jellegzetesen más felfogását adja, mint a modern. Ez utóbbi érzékelve a szubjektum decentrálódását, fragmentálódását, osztottságát, ezt a folyamatot tragikus értékvesztésként élte meg, s valójában képtelen volt lemondani az én meghatározható lényegiségének képzetéről. A szubjektum halálára vonatkozó megállapításokkal szemben a posztmodern a szubjektum önazonosságának felbomlását nem komor pátosszal szemléli, hanem az én személyközéségként (interszubjektivitásként) való értelmezésével új, termékeny távlatba helyezi. Ez a megközelítés tehát nem önmagában állva igyekszik az ént elgondolni, hanem a szubjektumot mindig mint a másikkal való kapcsolatot, személyek közti kapcsolatban megszülető interperszonális viszonyt értelmezi. Az én végleges magánya helyett tehát a viszonyként felfogott szubjektivitás nyitottságát, folytonos kapcsolatban létét hangsúlyozza.

A posztmodern az irodalomolvasás modelljét is jelentősen átalakította. A modernség irodalomértését kezdetben romantikus örökségként a szerzőre, a szerzői szándékra függesztett figyelem jellemezte, később a mű rögzíthetőnek, stabilizálhatónak, véglegesen meghatározhatónak tartott jelentése került az érdeklődés középpontjába. A posztmodern ezzel szemben a befogadó és a mű párbeszédét teszi meg az irodalomértelmezés alapjának, s az értelmezés törvényszerű időbeliségének tényét hangsúlyozza: vagyis azt, hogy a szöveg jelentése időben változik, minden kor saját magára vonatkoztatva alkotja meg értelmezéseit. Az olvasás során a szöveggel viszonyba kerülő befogadó is bennfoglaltatik az értelmezésben, s ebből az érintettségéből következik, hogy maga is változó lévén a szöveg újraolvasásakor egyben újraérti, másként érti, másként interpretálja szöveget.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük