Irodalom érettségi

A gyermeklét és a felnőttkor – Kosztolányi

Kosztolányi Dezsőtől, a Nyugat első nemzedékének kiemelkedő tagjától távol állt mind Ady küldetéstudta, messianizmusa, mind Babits Mihály morális szigorúsága. Szembe állította magát Babitscsal: ha Babits „homo moralis”, erkölcsös ember volt, akkor Kosztolányi „homo aestheticus”, a szépség, a művészetek és az esztétika költője. A politikától elzárkózott, a művészet társadalmi szerepében, mozgósító erejében nem hitt. Úgy gondolta, a költőnek nem feladata a Babits-féle moralizálás. A sokszínűség a teljes életművön keresztül jellemzi Kosztolányi líráját. A pályakezdés időszakában a személyes én világa fogalmazódik meg verseiben, formagazdagság jellemzi, szintúgy, mint Babitsot. Kései költészetében a közélet a világ felé fordul, formagazdagsága leegyszerűsödik, klasszicizálódik.

A szegény kisgyermek panaszai:

Karinthy kifigurázó (Így írtok ti) szavaival élve:

A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései.

1910-es versfüzér/kötet, amit önmagában is helytálló, értelmes versek alkotnak. Egyetlen ciklus, tényleges címek nélkül: a kezdősorok adják azokat, ez az egységet hangsúlyozza. Gyermek szemmel nézi a világot, ennek szerepébe éli bele magát. A gyerekkor számára a teljesség, szerinte a tudattalan állapot az ember lényegi formája, amit leginkább a gyermeki élmények újra alkotásával tud elérni. A gyermek még nyitott a világra, minden új és mindenre rácsodálkozik: ez adja az impresszionista stílus alapját a kötet alkotásaiban. A versek kettős látószöget alkalmaznak: a felnőtt nézi a gyerekkori önmagát, a gyermek pedig előítéletek nélkül fedezi fel a világot. A versfüzér egészét belengi a szorongó félelem, és az önsajnálat, a mások iránt érzett részvét. A költő a gyermekkort olyan teljes és gazdag világnak látja, melyhez képest a felnőttlét lelki elszegényedést, fokozatos beszűkülést jelent. Minden kép, melyet a költő a gyermekkor világából hív életre, azt a kérdést feszegeti, hogy mire van minden, miért van az élet, ha minden mulandó. A kötet párja A bús férfi panaszai. A felnőtt egy otthonos környezetet teremt magának, körbeveszik a saját tárgyai, ezzel bezárkózik saját világába. Minden megszokottá válik, és szép lassan elveszik belőle a gyermek, és annak fogékonysága.

  • Mint aki a sínek közé esett:

(Karinthynál: Mint aki halkan belelépett)

A vers arra az általános eszmére utal, miszerint az ember halála előtt lepereg az egész élete és újra végigéli a múltját, átértékeli az emlékeit. Ebben a rendkívüli helyzetben kell megragadni a lényeget, és a feledhetetlent. Ez hasonlít számára talán a legjobban a gyermeki nyitottsághoz és csodálathoz. Az élet jelentéktelennek hitt mozzanatai, és annak örömei ragyognak fel, mint például a lepke szépsége által átélt csodálaté. Az emlékei felidézését nem kronologikusan teszi, hanem a gyermeki képzelet rapszodikus ugrásait követi. A kezdő sor ismétlődése hasonlatként az emberi kivetettség jelképévé válik. A vers az impresszionista látásmód jegyeit viseli magán. A gyerekkori énre való visszaemlékezése által válik a vers szereplírává.

egy percre megfogom, ami örök,

lepkéket, álmot, rémest, édeset:

Mint aki a sínek közé esett.

  • Mostan színes tintákról álmodom:

Ez a zaklatott költemény tekinthető a költő ars poeticájának is, amely az óhajtó móddal mintegy kívánságbuborékot képez a képzelettel karöltve. A színes tinták jelképezhetik az írás boldogító mámorát, amelyeknek a színei számtalan hangulatot és érzelmet hordoznak magukban, hiszen gyerekként még nem fáradság, hanem öröm az írás. Egy gyermek élvezetét leli a színek felfedezésében, és szimbolikus jelentésük – érzelmek és hangulatok – megfejtésében. A hétköznapokból kiszakadni vágyó lélek itt jut legközelebb az áhított csoda illúziójához. A vágyakat fokozódó halmozás és túlzás erősíti meg, az egész bájos kis életfüzért tragikum felé hajló melankolikus hangulat lengi körbe. Ezt, és a vers pillanatnyi benyomásokból épülő képkockáit megannyi szinesztéziával próbálja még élőbbé varázsolni. Rengeteg színt és árnyalatot használ, durva asszociációkat. Az utolsó sorban kilép a gyermeki látásmódból, és visszavált felnőtt nézetbe.

És el nem unnám, egyre-egre írnék

egy vén toronyba, szünes-szüntelen.

Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.

A versciklus paradoxonja:

A kötetben nagyon gyakori a szereplíra. Ez azt jelenti, hogy a költő egy kisgyermek álarca mögé bújik. Több látószögből érzékelhetők a költemények: a gyermek látja, de a felnőtt értelmezi. A gyermek és a felnőtt nézőpontja gyakran keveredik, például a gyermek álmodik a színes tintákról, de a felnőtt szeretné kiszínezni vele életét. Nyelvezete választékos: nem a gyermekek valódi nyelve, csak egy-egy fordulat erejéig. Egy kisgyerek nem így beszél, de így láthat és így gondolkodhat. Nagyon sok díszítő elemet használ, színeket, hangulatfestő szavakat, kedvelt motívumai a különböző ásványok és drágakövek. Ez a szinonimákban és különleges, szinte elvon asszociációkban való gondolkodás, és a háttértudás, amivel összekapcsolja eszmefuttatásait ellentmond a gyerekszerepnek. Ez a képi világ, amit megjelenít még gyerekként nem elérhető, egyszerűen nem hiteles. Ennek pedig egyetlen magyarázata van: ha valaki felnőttként szeretne újból gyerekként létezni, már abból fakadóan, hogy felnőtt hatalmas hátrányt szenved. Ha akar sem tud olyan ártatlansággal és újdonságérzettel rácsodálkozni a körülötte lévő világra, mint egy gyermek. Nem tud ilyen szinten különbséget tenni a színek között, még nem tudja felfogni a halált, és sokszor még bűntudattal sem rendelkezik, vagy kifejletlen ezen érzése. Ellenben egy felnőtt természetesnek veszi az árnyalatok közti különbséget, és kvázi mindent, amit maga körül lát. Ez a tudás és tapasztalatbéli különbség az, ami lehetetlenné teszi a teljes és hiteles azonosulást.

A felnőttléttel kapcsolatos versei:

A gyermek tisztaságát, szűzi ártatlanságát a felnőttség szerepei váltották fel, s ezzel párhuzamosan eltűnt a gyermekkor csodálatos gazdagsága, beszűkült a hajdani életének ezerféle lehetősége is.

  • Boldog, szomorú dal:

Az 1920-ban megjelent Kenyér és bor c. kötet nyitó darabja, de a verset ’16-ban írta. A költemény a férfikor delelőjén álló, elismert és jó anyagi körülmények között élő író számvetése, rossz közérzetének, önmagával való elégedetlenségének kifejezése. Már az ellentmondó cím felkelti az ember érdeklődését. A vers elején leltárszerűen számba veszi, hogy milye van, s mintha önmagát kívánná mindenáron meggyőzni saját boldogságáról. Az élettől mindent megkapott, ám érzi az emögötti elégedetlenséget. Ennek átmeneti leplezésére szolgálnak a bravúros rímek és a merész asszonáncok. A vers utolsó soraiban a „de” kötőszó után hangváltás történik, feltör az eddig akarva elrejtett keserűség, az önmarcangoló bánat, az elégedetlenség. A stílus is zaklatottá válik, s az „éjjeli” én kerül elő. A „nincs” szóval pedig lerombolja mindazt, amit eddig felépített, s kifejezi a hiányérzetét, hogy keresi a vágyott „kincset”, amely még a gyermekkorból származó vágyálom. A vers végül kiábrándult, lemondó, szomorú vallomással zárul. Azért is ez a címe, mert a már A szegény kisgyermek panaszai c. kötetben megsejtetett boldogságot keresi, de szomorú, mert nem találja.

Mint lázbeteg, aki feleszmél,

Álmát hüvelyezve, zavartan,

Kezem kotorászva keresgél,

Hogy jaj! valaha mit akartam,

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

A kincs, amiért porig égtem.

Itthon vagyok itt e világban

S már nem vagyok otthon az égben.

Kosztolányi költészete a 30-as években – Babitséhoz hasonlóan – elmélyült, kiteljesedett. Legnagyobb költeményeit az elmúlás könyörtelenségének egyre erősödő tudata, a megsemmisüléstől való félelem váltotta ki, mégis az élet szépségéről, az emberi méltóság dicséretéről szólnak a halál közelségében született legszebb alkotásai. Utolsó verseskötete 1935-ben jelent meg Számadás címmel, melynek versei megtervezett sorrendjükben fejtik ki tényleges művészi hatásukat.

  • Hajnali részegség:

A Számadás, s egyben a magyar irodalom egyik legjelentősebb, nagy gondolati költeménye. Minden filozófia egyik végső kérdésére, a Vajda János: „Mért születni, minek élni…” felvetésre keresi a választ. A költő mintha egy furcsa utat járna be a versben: a szürke mindennapi lét sivárságából indul el, s eljut a hajnali ég csodájáig, a csillagokig, egy sajátos létértelmezésig. A költemény látható nyelve rapszodikus versépítésről tanúskodik. Változó a strófák sorszáma, a sorok 3-11 szótagosak, sok a soráthajlás, rendszertelenül váltják egymást a rímek, és a ritmus is izgatottságot sugall. Egy képzeletbeli bizalmas baráthoz való odafordulás, az intim beszéd vershelyzete indítja meg az eszmélkedés, a töprengő gondolkodás folyamatát. Már maga a hangütés szerénykedő feltételes módja is jelzi ezt a közvetlenséget, a kötetlen beszélgetést. A vers lírai hőse a megszólított ismerősnek meséli el gondjai természetes következményét. Ezek után lehangoló, kiábrándító leírás következik. Az álmatlan elbeszélő figyelme másokra terelődik, szobájából be lehet látni az otthonokba. Itt elég negatívan írja le, amit lát, a mindazt, ami ezek mögött van. A beszélő maga is azonosul a többiekkel, nem vonja ki magát a lehangoló, közös emberi sorsból, valamint egyes kifejezések arra utalnak, hogy állatokról, esetleg gépekről lenne szó. Kiszolgáltatottságot, elgépiesedést, ürességet sugall a vers első nagy szerkezeti egysége. A „de” kötőszót követően megváltozik a szemlélődés iránya, a földivel szemben az égire siklott a tekintet. Megpillantotta a hajnali égbolt „tiszta, fényes nagyszerűségét”: a lassan kihunyó csillagok ragyogását, a hajnalhasadás ünnepi csodáját. S megkezdődik az ámulat, s valami varázslat folytán a felnőtt átlép a gyermekkor védett, s a végső kérdésekre még nem gondoló biztonságába. A hétköznap szürkeségével szembekerül az égi, ünnepi létezés misztikus szépsége, s e 68 soros részben a gyermek, a lírai narrátor. Az ő korlátokat nem ismerő képzelete népesíti be mesebeli lényekkel az őszi pirkadat gazdag csodáit. A látomás középpontjába egy bál-éj vége került, amikor is feltárul a mennyei palota kapuja, mialatt a házigazda búcsúzik bálozó vendégeitől. A gyermek jellegzetes ámuló-bámuló gesztusát fejezi ki a látomássár végén a helyzetrögzítés: „Szájtátva álltam, / s a boldogságtól föl-föl kiabáltam”. Ekkor a költemény gondolkodó hőse a gyermekkori mennyországból visszahull a felnőttség sivár világába. Bűntudattal fordul maga ellen, magát vádolja a számonkérő kérdőmondatok felkiáltásaiban. Az új élmény szemszögéből kudarcnak, értelmetlen kisiklásnak érzi lenti, robotoló életét. Nyers elutasító szókapcsolatokkal határolja el magát a jelentéktelen kéziratoktól, talmi életcéloktól. Ezek miatt, csak későn, az élet végén látta meg az égi estélyt, pedig már 50 éve fölötte volt. Csak most a halál közelében jött rá, hogy a létezés csodálatos, s az életnek mégis van értelme. Ennek az új megvilágosodásnak a hatására fordul ismét a bizalmas barátjához, s neki gyónja meg ellentmondó érzéseit. A művet lezáró vallomásban egyszerre van jelen az önfeledt boldogság és a közeli elmúlás tragikus boldogtalansága, a vallási hitetlenség és ennek ellenére egy áhítatos hit „egy nagy ismeretlen Úr” létében. Ez a megtört beismerés kényszeríti a földre boruló hálaadásra. Ez az a mű, amelyben a megsejtetett, és a Boldog, szomorú dal c. versében még meg nem talált boldogságot végül megleli.

Szájtátva álltam

s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,

az égbe bál van, minden este bál van

és fölvilágolt mély értelme ennek

a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek

tündérei hajnalba hazamennek

fényes körútjain a végtelennek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük