Előzmények (1956)
Az 1956-os magyar forradalom október 23-án robbant ki, és győzelme sikerrel kecsegtetett. A szovjet vezetés azonban a „nyugat” és az USA hallgatólagos beleegyezésével november 4-én támadást indított ellene. A magára hagyott (lásd: szuezi válság) szabadságharcot november 11-re a szovjet haderő vérbe fojtotta. Moszkvában Nagy Imre miniszterelnök helyére Kádár Jánost jelölték ki, aki november 4-én alakította meg forradalmi munkás-paraszt kormányát. Magyarország (Magyar Népköztársaság) 1956-1988 közötti történelmét Kádár-korszaknak nevezzük. Nevét Kádár Jánosról kapta, aki a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) főtitkára volt. Az MSZMP nem csak politikai párt, hanem a legfontosabb államhatalmi szerv is volt (állampárt), ezért pártállami időszakról beszélünk.
A kádári konszolidáció (1956-1963)
Kádár János az 1956-os forradalmi eseményeket ellenforradalomnak bélyegezte, amely szerinte a szocializmus megdöntésére irányult. Szakított a korábbi Rákosi-féle sztálinista diktatúrával, és kerülte a személyi kultuszt is. Rendszerének legfőbb biztosítéka a Vörös Hadsereg jelenléte volt, amelynek „ideiglenes” itt állomásozását szerződésben is rögzítették (1957). Az esetleges újabb megmozdulások ellen szervezték meg párthadseregként a Munkásőrséget. A magyar honvédség továbbra is szovjet irányítás alatt működött. 1957-ben alakult meg a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség), a párt ifjúsági szervezete, amelybe a 14 és 26 év közötti fiatalokat léptették be (a 6-10 éves korosztályból kerültek ki a kisdobosok, a 10-14 évesek pedig az úttörők voltak). Kádár hatalomra kerülése után megtorlások kezdődtek, először a forradalmárok tömeges (229 fő), majd Nagy Imrének és társainak kivégeztetésével (1958). Közel 200 ezer magyar menekült külföldre (disszidált) és további 22 ezer embert ítéltek börtönbüntetésre. Az egyházak ellen is erőszakos kampányt folytattak, a papok többségét letartóztatták. 1959-ben újra megindult, és 1961-re be is fejeződött a kollektivizálás. Ígéretek, zsarolás, olykor erőszak eredményeként a termőföldek 93%-a állami gazdaságok illetve termelőszövetkezetek (TSZ) kezébe kerültek. Viszont megszűnt a beszolgáltatás intézménye, és engedélyezték a háztáji gazdálkodást is, amellyel a parasztok óriási túlmunka árán többletjövedelemhez juthattak és az élelmiszerellátás is biztonságosabbá vált.
Nagyobb figyelmet fordítottak a könnyű- és élelmiszeriparra, de fennmaradt a tervgazdálkodás (olyan gazdasági rendszer, ahol az állam vagy a kormány irányítja a gazdaság összes szektorát, és azokat előre, 3-5 éves tervekkel szabályozza) és a torz iparszerkezet pazarló, túlszabályozott, bürokratikus rendszere. 1963-ban a hatalom és a társadalom közötti kompromisszum értelmében, és a külföldi diplomáciai tárgyalások eredményeként, Kádár az 56’-os politikai elítélteket (kb. 3000 fő) általános amnesztiában részesítette, cserébe Magyarországot nemzetközileg elfogadták. A megtorlások után kerülte a nyílt erőszakot és a durva törvénytelenséget, ezért nevezték később rendszerét puha diktatúrának.
Az érett kádárizmus (1963-1979)
A pártvezetés 1963-ra tekintélyelvűvé vált, már nem törekedett a totális diktatúrára, az emberek teljes körű ellenőrzésére. Kádár meghirdette az „aki nincs ellenünk, az velünk van” politikáját. Ennek megfelelően már nem volt kötelező hitet tenni a rendszer mellett, aki csendben tette a dolgát nyugodt lehetett, ám a rendszer továbbra sem tűrte el a politikai ellenzéket.
A pártállam puha diktatúrája időszakában Magyarországot gyakran a szocialista tábor „legvidámabb barakkjának” nevezték, összehasonlítva más szocialista országok keményebb diktatúrájával. Mivel a pártvezetés az emberek beleszólása nélkül hozta a döntéseket, azok elfordultak a politikától. Egyre jobban kiterjedt a lakosság titkosszolgálati megfigyelése, nőtt a besúgóhálózat, amelyet a Belügyminisztérium III/III-as ügyosztálya irányított. Az érett Kádár-rendszerre használják a „gulyáskommunizmus” és a „frizsiderszocializmus” kifejezéseket is. Előbbi a 60’-as évekre jellemző, amikor az állam a jobb élelmiszerellátáson keresztül próbálta megnyerni az embereket. Utóbbit a 70’-es évekre használják, amikor egyre nagyobb teret hódítottak az átlagemberek körében a tartós fogyasztási cikkek (rádió, tévé, hűtő, mosógép, porszívó, majd a személygépkocsi). A hatalom tehát stratégiai kérdésnek tekintette, és folyamatosan törekedett az életszínvonal emelésére. Fontosnak tartotta az állandó, stabil munkahelyek fenntartását és a társadalom minden rétege számára a szerény, de biztos anyagi gyarapodás lehetőségét. Évente emelkedtek a reálbérek, az 1979-ig változatlan árak mellett (egy kilo kenyér ára 3 forint 60 fillér volt 1960-1979 között). A fejlődés forrása kezdetben még az egyre csökkenő ütemben, de növekvő termelés volt. Igyekeztek kiszélesíteni a szociális juttatások rendszerét (nyugdíj, betegségi- és anyasági segély, családi pótlék). A hatvanas évek végén bevezetésre került a családtámogatási rendszer keretein belül, alanyi jogon, havi rendszerességgel járó támogatás a GYES (gyermekgondozási segély).
A rugalmatlan tervgazdaság nem volt képes fokozni a termelékenységet, így 1968-ban a hatékonyság javítása érdekében, a kommunista vezetés bevezetett néhány óvatos, piacélénkítő
reformot, ezt nevezték „új gazdasági mechanizmus”-nak. Nagyobb teret engedtek az egyéni kezdeményezőképességnek, szélesebb önállóságot kaptak a vállalatok, érdekeltté tették őket a fokozott teljesítményben. A reformok sikereket hoztak, de a tervgazdaság mégsem válhatott versenyképessé a piacgazdasággal. A szocializmus Moszkva akarata ellenében történő reformálhatóságának reménye a prágai tavasz (1968) leverésének hatására elillant. Hiszen a tulajdonviszonyokat nem változtatta meg, és politikai reformok sem társultak hozzá. 1971-re az állam normalizálta a viszonyát a katolikus egyházzal, Mindszenty József pedig Ausztriába távozhatott.
A reformok hatására a lakosság körében beindult a kispolgárosodás. A fogyasztás legitimálásával mindenki vásárolhatott, vagy igényelhetett magának hűtőt, televíziót, autót, vásárolhatott nyaralót, és egyéb, a komfortérzetet jelentősen javító cikket, amely révén maga a rendszer is elviselhetőbbé vált. Tért hódított a rockzene, a friss együttesek az „Illés”, „Omega” és a „Metró” amelyek áttételes formában a rendszer ellen is tüntettek dalaikkal. Megjelent a farmernadrág, a miniszoknya és a mozikban már nyugati filmek is vetítésre kerülhettek. Nyugatról származott a nehezen beszerezhető orkánkabát, nejlonharisnya, rágógumi, bakelitlemez, magnókazetta, kvarcóra stb. Támogatták a lakások és lakótelepek építését, kórházakat, rendelőket hoztak létre. Megkezdték működésüket a házgyárak, a hetvenes évek közepére minden magyar városban épültek lakótelepek (panel). Ekkor kezdett elterjedni a gépkocsi használat, elsősorban a szocialista országok márkái futottak az utakon (Lada, Trabant, Wartburg, Skoda, Dacia), de ezzel párhuzamosan nem fejlődött az úthálózat, és romlani kezdett a levegő. 1957-ben kezdett sugározni a Magyar Televízió, a hetvenes évek közepére már minden lakásban volt fekete-fehér készülék, mivel a rendszer hangsúlyt fektetett a televízió gyártásra (Videoton, Orion). A baráti országokon kívül már nyugatra is lehetett utazni, melyre háromévenként nyílt lehetőség (a szocialista országokba piros, a nyugati országokba kék útlevéllel).
Megindult az urbanizáció, a vidékről a városba költöző emberek beilleszkedési problémái azonban társadalmi feszültségeket generáltak, ezek mind a mai napig nem oldódtak meg teljesen. Kiszélesedett a közoktatásban résztvevők köre, javult az iskolázottsági szint. Ennek ellenére az iskolarendszer nem volt elég hatékony, folyamatosan csökkent az oktatásra fordított pénz mennyisége is. A felsőoktatásba csak a jelentkezők 35-40%-át vették fel, így az oktatás téren lemaradtunk a környező országokhoz viszonyítva. A korszak fokozatosan enyhülő állami kultúrpolitikáját Aczél György (a Kádár-korszakban a kulturális élet legfőbb ideológusa) irányította, ő alkotta meg a „három T” elvét, amely szerint a párt mellett álló művészeket támogatni, a politikailag semlegeseket tűrni, az ellenzékieket pedig tiltani kell. Aczél tudta és engedélye nélkül nem jelenhetett meg semmilyen mű, legyen szó könyvről, színdarabról, festményről, filmről vagy szoborról, ő volt az egyszemélyes cenzúra. A művészi élet kulcspozícióit politikailag megbízható értelmiségiek töltötték be. A hozzáértés kevésbé számított, így a kulturális élet komoly hanyatlásnak indult, mivel csak a rendszernek megfelelő alkotások láthattak napvilágot (lásd Hofi Géza).
Az ország gazdaságilag fokozatosan nyugati függésbe került, míg ideológiájában élesen szembehelyezkedett vele, a pártvezetés 1973-tól kezdve rendszeresen kapitalista országokból származó banki hiteleket vett fel a gazdasági hiány pótlására. Az életszínvonal mesterséges szinten tartásának következménye az lett, hogy más fontos területeket elhanyagoltak (távközlés, úthálózat fejlesztése).
A hetvenes évek végén Magyarországot is elérte gazdasági válság. A Szovjetunió egyre kevésbé tudta olcsó kőolajjal ellátni a magyar gazdaságot, a világpiaci árakon vett olaj pedig súlyos gazdasági terhet jelentett. 1978-ban az USA visszaszolgáltatta hazánknak a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket. 1979 után megjelentek az első ellenzéki csoportok, és az MSZMP-n belül is
reformkezdeményezések indultak. Színre lépett a demokratikus ellenzék, amely 1989-1990 folyamán kibontakoztathatta a rendszerváltást.