A gazdasági világválság előzményei
Az USA pozíciója az I. világháborúnak köszönhetően tovább erősödött, különösen a pénzügyek és a kereskedelem terén. Az 1917-es forradalmak következtében bekövetkező ideológiai változás hatása a gazdaságban is jelentkezett, mert a hatalmas orosz térség kiesett az áruforgalomból, s csak fokozatosan és kis lépésekben kapcsolódott be ismét a nemzetközi gazdaság rendszerébe. A gazdasági kapcsolatokat akadályozta a világháború alatt bevezetett protekcionista, behozatali vámok továbbélése Nagy-Britanniában, amely előnyöket nyújtott a Brit Nemzetközösség országainak. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétverése is negatív gazdasági következményekkel járt, felbomlott a birodalom gazdasági egysége, az újabb határok nehezítették az áru szabad áramlását, s a birodalmi méretekre tervezett iparágakat megfosztották felvevőpiacuktól.
A válság egyik fő oka az I. világháború megrázkódtatását igazából ki nem heverő, és a Dawes-terv (1924) megvalósításának módja miatt ingatag világgazdaság volt. Az USA rövid lejáratú hiteleket folyósított a háború után a vesztes országoknak. Ezek magas kamatúak voltak, de az érintett országok viszonylag rövid idő alatt újjáépítették a gazdaságukat. 1925 és 1929 között gazdasági fellendülés figyelhető meg Nyugat- és Kelet-Közép-Európában. Ez jelent egy pénzügyi stabilizációt, amit devalválással és/vagy pénzcserével értek el, és jelentette a tőzsde szerepének növekedését, ez lett a gazdaság meghatározója. A stabilizációs folyamat azonban teljes egészében az Egyesült Államok gazdasági prosperitásától függött, az amerikai gazdasági helyzet változásai világméretű következményekkel jártak, hiszen az ország gazdaságának meghatározó szerepe volt. Az amerikai gazdaságban igen magas szintet ért el a részvényspekuláció.
A New Yorki tőzsdén a kereslet egyre nőtt, ezért az egyes cégek részvényeinek árfolyama sokszorosan meghaladta az adott cég tényleges értékét.
A gazdasági világválság kitörése
1929 első felében még általános derűlátás uralkodott az Egyesült Államokban. A konjunktúrát, ill. annak látszatát a világháborúban résztvevő országok számára folyósított kölcsön, a hatalmas piac és az értékpapírok árfolyamának megkétszereződése tartotta fenn. 1929 második felében azonban az USA-ban csökkent az építkezések száma, a tartós fogyasztási cikkek (pl. gépkocsik) eladása. Az értékesítési problémák miatt a részvények árfolyama megingott, s ezért mindenki szabadulni akart az értékpapírjaitól mielőtt még teljesen elértéktelenedtek volna. Miután a kínálat felülmúlta a keresletet, csökkentek az árak. Az eladási láz hisztérikussá lett, ennek szimbóluma 1929. október 24, „fekete csütörtök”, illetve 1929. október 29. „fekete kedd”. A tőzsde összeomlása és a túltermelési válság egymás hatását erősítették. A tőzsdekrachból (részvénypapírok értékének összeomlása) kifolyólag a bankok megszüntették a hitelfolyósítást, ezért leállt vagy csökkentett ütemben folyt a termelés, rövidült a munkaidő, elbocsátották a munkásokat, tehát nőtt a munkanélküliség és csökkent a kereslet. A kis- és középüzemek tönkrementek, a nagyvállalatok pedig olcsón felvásárolták őket, azaz további tőkekoncentráció zajlott le. A válság betetőzése akkor következett be, amikor a bankok
fizetésképtelenné váltak, mert az emberek féltették a pénzüket, és megpróbálták kivenni azt a bankból, evvel az egész pénzügyi élet megbénult.
A gazdasági világválság megoldására tett javaslatok
Az első megoldási kísérletek kudarca után kiderült, hogy nincs többé visszaút a hagyományos liberális gazdaságpolitikához (az önszabályozó piachoz és a szabad tőkeforgalomhoz), helyette természetessé vált az állami beavatkozás pl. az USA-ban, államosítottak Nagy-Britanniában. Németországban pedig diktatórikus eszközökkel érte el Hitler a céljait. Nagy-Britannia és Franciaország számára gyarmataik biztos piacot jelentettek, ezért itt a válság hatása jóval kisebb, mint az USA-ban vagy Németországban.
A válság idején már totális diktatúraként működő Olaszországban és Szovjetunióban az állami gazdaságirányítás megakadályozta a túltermelést. A Szovjetunióban egyébként is csak nagyon csekély hatású volt a válság, ami alapvetően a világgazdaságtól való relatív elszigeteltségnek tudható be.
A válság megoldására új gazdaságpolitikai elmélet született: John Keynes, brit közgazdász szerint nem igaz, hogy a nagyarányú munkanélküliség egy természetes állapot, és a problémákat megoldja a piac „vitalitása” a kereslet-kínálat révén. Szerinte szükség esetén az államnak be kell avatkoznia a gazdaságba a válság megfékezése érdekében, fenn kell tartania a keresletet, még ha borul is az éves költségvetés az állami túlköltekezés miatt. A 2. világháború után az 1929-33-as gazdasági világválság közvetett hatására a szabadversenyes piacgazdaság elveszti a szerepét.
A válság hatására minden országban megerősödtek a szakszervezetek, a munkáspártok akár kormányzati pozíciót is kaphattak (népfrontkormányok), aminek következtében általánossá vált a minimálbér rögzítése, a munkásvédelmi törvények elfogadása (pl. elbocsátások nehezítése) és a társadalombiztosítás kiterjesztése.
Megoldási kísérletek az USA-ban
1932. novemberében az USA elnöke Franklin Delano Roosevelt (demokrata parti) politikus lett. Válságmegoldó programja a New Deal, ami az amerikai társadalom és gazdaság szinte minden területét érintette. Célja a kereslet-kínálat egyensúlyának fenntartása lett, amihez a munkavállalóknak fizetőképes fogyasztóként kellett megjelennie a piacon.
Beiktatásakor meghirdette száz napos programját azzal a céllal, hogy felmérhesse a gazdaság pillanatnyi állapotát, hiányosságait. Első intézkedései egyikeként a pénzügyi helyzet stabilizálására négy napos bankzárlatot rendelt el, ezzel megakadályozva a még működő bankok csődjét, és csak a biztos anyagi háttérrel rendelkező, nagyobb bankok nyithattak ki újra. Lehetetlenné tette a bankbetétek tömeges kivételét, meghatározatlan időre megtiltotta az arany kivitelét. Létrehozták a mai napig fennálló tőzsde-, és betétfelügyeleti intézményeket.
A nemzeti ipar és mezőgazdaság helyreállítása érdekében állami beavatkozással visszafogta a kínálatot, más területeken (főként a harmadik gazdasági szektorban) viszont új beruházásokat ösztönzött (út-, autópálya-építés, szakmai szakoktatás stb.). Támogatták a gazdaság számára fontos gyárakat. Megállapította a tisztességes verseny szabályait, megszabta az adott szakágban a (belföldre) termelés mennyiségét, ezáltal enyhült a túlzsúfolt piac. Meghatározta a munkabérek alsó és felső határát.
Kimondták, hogy a dollár aranyalaphoz kötöttsége megszűnt. Az inflációs gazdaságpolitika ellenére az állami ellenőrzésnek (minimális és maximális árak meghatározása) köszönhetően stabilizálódott a dollár.
A mezőgazdasági túltermelés megszüntetése és az ágazat talpra állítása érdekében a kormányzat pénzügyi támogatást nyújtott a farmereknek, hogy csökkentsék a megművelt területeket.
Megalapította a Polgári Tartalék Hadtestet, ahová munkanélküli fiatalok jelentkezését várta, akik ingyen étkeztetést, szállást kaptak, és szakemberek koordinálásával produktív közmunkát végeztek (pl. erdőültetés, út-és hídépítés stb.). Sor került a Tennessee folyó völgyének helyreállítására, vízerőművek építésére is. A Hadtest tagjai egyrészt fogyasztóként jelentek meg (elsősorban élelmiszereket, fogyasztási cikkeket), másrészt a Hadtest létrehozása csökkentette a munkanélküliséget.
A munkások védelmére is hoztak intézkedéseket: megszabták a munkaidő felső határát, minimálbért és biztosítási rendszert vezettek be, garantálták a munkavállalók jogait, munkanélküli-segélyt és öregségi, rokkantsági, illetve özvegyi nyugdíjat biztosítottak a rászorulóknak.
A New Deal népszerűsítésére bevezették a Kék Sas-akciót, azaz a programot támogató cégek rátehették termékeikre a kék sasos szimbólumot. Fontos tömegpropaganda lépés volt még, hogy az elnök rádión keresztül az ún. kandalló előtti beszélgetésekben közérthető módon elmagyarázta intézkedéseinek jelentőségét, az emberek megértették, miért van szükség az egyes lépésekre, illetve, mit várhatnak tőlük.
Bár az amerikai alkotmány szerint rendkívüli hatáskörrel bíró Legfelsőbb Bíróság a New Deal több intézkedését is alkotmányellenesnek ítélte, és hatályon kívül helyezte, a válságkezelés hosszabb távon sikeresnek bizonyult.
A gazdasági világválság hatása Németországban
A válság rövid időn belül láncreakcióhoz hasonlóan átterjedt Európára, hiszen az Egyesült Államokból megszűnt a tőkeexport, sőt az amerikai bankok felmondták az európai hitelintézeteknek nyújtott hiteleket, ami miatt például a német és osztrák bankok fizetésképtelenek lettek. A németországi válságot súlyosbította, hogy az I. világháborús vereség, a jóvátételi kötelezettségek miatt sokkal nehezebb gazdasági helyzetből próbált az 1920-as évek közepétől kijutni.
Megoldási kísérletek Németországban
Németországban a válság mélypontján jutott hatalomra Adolf Hitler (1933. január 30.), aki az állam irányítása alá vonta a gazdaságpolitikát (is). A magántulajdon rendszere ugyan fennmaradt, de államosították a nagyobb üzemeket, és földreformra is sor került. A szakszervezeteket felszámolták. Hitler gazdaságpolitikáját a háborús célok határozták meg, és az amerikai New Deallel ellentétben nem demokratikus, hanem diktatórikus jellegű volt. A totális háborúra készülő fegyverkezési program és az infrastruktúra kiépítése segítségével, az általános hadkötelezettség bevezetésével gyakorlatilag megoldotta a munkanélküliséget, leszorította az inflációt (háborús konjunktúra).
A Birodalmi Munkaszolgálat keretében dolgozók a katonai szolgálat előtt állami beruházásokon dolgoztak (pl. útépítés). Létrehozásával a munkanélküliség csökkentése mellett elsősorban a lakosság élelmiszerellátását próbálta biztosítani, így teremtette meg egy önellátó össztársadalmi nemzetgazdaság a kereteit.
A válság megoldása sok lemondással járt, ezért meg kellett nyerni a közvéleményt: az USA-ban a rádió segítségével a reformokról közvetített rendszeres, pontos beszámolók a hazaszeretet és demokráciába vetett hit jelszavaival egészültek ki, míg Németországban a nemzetiszocializmus és az erős német állam felépítésének ígéretével.