Közép- és Kelet-Eu-ban az egyes népek nemzeti függetlenségének hiánya, a széttagoltság, a nagyobb nemzetiségek közé ékelődés oda vezetett, hogy a nemzeti együvé tartozás egyetlen ismérve a közös, beszélt nyelv maradt. Éppen ezért a nyelvújítás, az irodalmi nyelv kidolgozása volt a nemzeti eszmélkedés legelső mozgalma.
Közép- és Kelet-Eu-ban a nemzeti függetlenség volt a legfőbb kérdés.
A költő a szabadságküzdelmeket irányító népvezér, lángoszlop volt, vagy vállalta a nép, a haza pusztulását elsirató Osszián szerepét.
A romantika a közép-kelet-európai irodalmak első nagy virágkora, olyan nagy képviselőkkel, mint Puskin, Vörösmarty vagy Petőfi.
Mo-on az írók jelenléte a közéletben meghatározó volt. Kisfaludy halála után, az ún. romantikus triásznak a kezébe került szinte minden hatalom az irodalmi életben. Megkezdte működését a Magyar Tudományos Akadémia. A jelentősebb folyóiratokat is főleg a fiatal romantikusok szerkesztették. Az irodalmi közvélemény Petőfi mellett az egyik legnagyobb magyar költőnek Arany Jánost tartotta és tartja a mai napig.
Arany már gyermekkorában vonzódott az irodalomhoz, rengeteget olvasott. Az igazi és nagy sikert a Toldi hozta meg számára. Erősen lírai alkatú költő volt, mégis epikusként indult. Epikusnak hitte, tudta magát. Tévedésnek tartotta azt a korszakot, „mely pedig igazi magára találásának páratlanul gazdag lírai termését hozta meg”. „Lírai sóhajainak” forrása a nemzeti katasztrófa, Petőfi elvesztése, egyéni sorsának teljes bizonytalansága, s mindezek miatt a reménytelen kétségbeesés, a kilátástalanság. Fölöslegesnek érzi magát, hiábavalónak költészetét: ha a nemzet halott, nincs kinek énekelni.
A Letészem a lantot c. költeménye épp abból az elhatározásból született, hogy abbahagyja a versírást. Keserű vers, a költő válságos lelki állapotát tükrözi.
A cím negatív ars poeticára utal. Alapképe: a lant, a költészet ősi metafórája. A gesztus (letészem) a költői létezés ellehetetlenülését, teljes feladását jelzi. (Petőfi: A XIX. század költői).
Műfaja: elégikó-óda: az emelkedettség és a fáradt rezignáltság egyaránt jellemző a hangnemre.
A vers jellegzetes képei: a tűz, a láng természetből vett képe; ág, fa, virág stb. A szöveg különböző részeiben eltérő hangulati tartalommal bírnak. A vers idősíkok szerint struktúrálodik négy szerkezeti egységre (jelen, múlt, elképzelt jövő, jelen).
Az időkategóriák egyben értékkategóriák is. Az értékgazdag múlt szembesül az értékvesztett jelennel.
I.: A jelen keserű, elégikus hangvételű leírása. A költői léttel, az alkotással leszámoló lírai én vallomása.
II.: Éles változást jelez a „más” melléknév. Természeti képekkel idézi meg a múlt üde, derűs, harmonikus világát. Legfőbb érték: az emberi életekre, a közösségre hatni tudó költői alkotás.
III.: Az elképzelt jövő képe. Az eszmék beteljesülésének illúzióját jeleníti meg. A visszatérő refrén a sivár jelenre emlékeztet, érzelmi, hangulati feszültséget jelent.
IV.: A kiábrándító, a céltalan jelent ábrázolja. Teljes elbizonytalanodást, a kétségek felerősödését jelzi a mondatok töredezettsége, lezáratlansága, a kérdések megsokasodása. A zárlat visszautal az első versszakra, a korábbi kételyek is megszűnnek: a pusztulás egyértelműsége, a teljes lemondás válik uralkodóvá.
A vers szembefordul a XIX. század hagyományos költői szerepeszményével. Tagadja a váteszt, a prófétaszerep értelmét, folytathatóságát. Más költői szereppel nem tud azonosulni, a teljes feladást választja.
Versforma: váltakozó hosszúságú (9-8-9-8-8-9-8-7) jambikus lejtésű sorok. A versszakok első felére inkább a nyugodtabb közlőjelleg, a másodikra a hangvétel emelkedése, a képek sűrűsödése jellemző.
Az Ősszel c. műve két különböző történelmi kort, két ősi költő egymástól eltérő világát állítja szembe. A reformkor reménykedő ideje képez ellentét az 1849 utáni megtorlás és elnyomás kilátástalanságával. Az Ősszel a tudatos szerkesztés szimmetriájának remeke. A 10 strófából álló költemény első öt szakasza a homéroszi, a második öt az ossziáni világot idézi, s így tagolódik a vers két nagyobb szerkezeti egységre. (Osszián az ír és a skót mondák költőhőse) Az indító szakasz közvetlenül szól az ősz jelenvalóságáról, s ennek ellenében hat a görög nyár fénydús ege, a ragyogó sugárzása. A 6. strófában a nyár „nagyszerű csodáinak” hiányát sorolja fel, s ezt követi az ősz képeiben az ossziáni pusztulás.
Ebben a versben is az óda ötvöződik az elégiával, tehát az Ősszel is „elégico-óda”. Az első versszakban a költészet hallgatásáról van szó, az utolsóban már ennek teljes értelmetlenségéről, s a közbezárt szakaszok a belső vitát tükrözik.
Az indító két sor őszi életképet fest, mely már önmagában is előrevetít valamit a későbbi kedélyhullámzásból. Egybeolvadnak itt a fogalmak: a költő, a dal, a madár, az évszak egyaránt „hallgat, komor, fázik”. Négy versszakon keresztül (2.-5.) Homérosz verőfényes, sugárzó világában a reformkor boldogsága mint elmúlt vágyálom jelenik meg, melyet ellensúlyoz a refrén mélabús tagadása.
A második szerkezeti egység szintén az ősz életképszerű leírásával kezdődik. A következő négy szakasz (7-10.) az ossziáni költészet komor halálhangulatát, a nép pusztuló haldoklását idézi fel. A távlatokat elmosó, színeket kioltó ködös, nyirkos homály uralkodik. Itt tűnnek fel a fájdalmas látomások, hallucinációk: a hunyó dicsőség lantosa, a bukás víziója. A 10. versszakban félelmetesen egybemosódik jelen és múlt, a versben beszélő költő és Osszián. A lehangoló verslezárás mondanivalója: ha a nép halott, nincs szükség már költészetre sem.
Ugyancsak Arany pesszimizmusa szólal meg a Magányban c. versében. Egyszerre hatja át a nemzethalál félelme és a jobb jövőbe vetett bizalom. A mű második felében viszont felülkerekedik az optimizmus, hiszi, hogy jobb élet is jöhet. Éppen ezért biztatja népét: nem szabad visszanézni, a jövőnek kell élni.
Arany János, bár előfordult, hogy tagadta, de ő is „lángoszlopként vezette” népét, hitte, hogy a magyar népre jobb sors vár, Ennek szellemében olyan világirodalmi szintű verseket írt, melyek irodalmunk kincsei.