Csokonai Vitéz Mihály Debrecenben született, édesapja Csokonai Vitéz József seborvos, református főiskolai tanár, édesanyja Diószegi Sára. Csokonai Vitéz Mihály szülővárosában végezte tanulmányait, majd ezek befejeztével – fiatal kora ellenére – a költészet professzorának nevezték ki. Nem sokkal utána megfosztották ettől a poszttól az erkölcstelen magatartására hivatkozva.
Rövid életének utolsó 12 éve szinte állandó nyomorban telt, majd 31 éves korában halt meg szülővárosában, édesanyja házában. Csokonai Vitéz Mihály egy zseniális és eredeti költő volt. Legtöbb művét Schedel publikálta 1844-1847 között.
1797 nyarán ismerkedik meg Vajda Juliannával, aki iránt rögtön szerelemre gyúlt. Ez a kilátás nélküli lángolás 9 hónapig tartott, mikor is Lillát férjhez adták Lévai Istvánhoz. Ezen idő alatt születtek meg nagyrészt Lillát dicsőítő dalai. 1798 nyarán az Erdélyi Népművelő Társaság tagjai közé választotta. Ebben az időben nyerte el a csurgói gimnázium egyik segédtanári állását is. Kazinczy Ferenccel közeli barátságot ápolt, gyakran leveleztek. Csokonai Vitéz Mihály értette a görög, latin, német, francia és olasz nyelveket. 1805-ben súlyos tüdőgyulladásban hunyt el, éppen amikor verses munkáinak kiadása folyamatban volt.
Költészetének témái:
- szerelmi költészet:
- a boldogság törékenysége
- mulandóság
- magány-versek:
- visszahúzódás a lélek belső világába
- kitaszítottság
- tudatosan vállalt magány
- magány, mint érték
- [nemzeti költő: hazafias versek (magyarság)]
- vígeposz-komédia:
- Dorottya (vígeposz)
- Özvegy Karnyóné
- filozófiai tárgyú versek: (a felvilágosodás hatása)
- Rousseau
- a magántulajdon, a civilizáció bukása
- Az estve
- Voltaire
- álvallásosság
- Konstancinápoly
- Rousseau
- szerelmi költészet:
Szentimentalista lírája:
Csokonait Lilla szerelme néhány hónapra boldogságba ringatta, elfeledtette vele csalódottságát a világban, társadalmi kitaszítottságát, költői terveinek kudarcait. Kárpótolta meghiúsult vágyaiért, reményeiért. Lillával Komáromban ismerkedett meg, és Csokonai a leendő házasságuk alapjaként megpróbált polgári állást szerezni, de ez sajnos nem sikerült neki. A lány szerelme kilenc hónapig boldogította, míg 1798-ban férjhez nem adták (majd 1855-ben meghalt). Szerelmének elvesztése tudatosította Csokonaiban társadalmi száműzöttségét, reményeinek végleges összeomlását. Így a Lilla elvesztése okán érzett fájdalmas szenvedése új irányt adott költészetének. Ez időben kevesebb verset írt, de ezek az alkotásai a legnagyobbak: mélyen átérzett, megszenvedett, sablontalan eredetiségű költemények.
A Reményhez című versében elbúcsúzik mindentől, ami tartalmassá tette az életét (jókedv, remény, szerelem, a költészete). A verset már egy kész dallamra írta, ezzel magyarázható a bonyolult strófaszerkezet.
A költemény szerkezete tudatos szerkesztésre enged következtetni, hiszen az 1. és 4. szakasz tartalmi és érzelmi párhuzama fogja körül a 2. és 3. strófa hangulati ellentétét, éles kontrasztját. A költő a megszemélyesített Reményt szólítja meg, de nem alakul ki párbeszéd, így ez csak a lírai én fájdalmas monológja. Az előbb megszólítottat az első versszakban le is írja, bemutatja: csupán elomló tünemény, a földiek teremtménye, csalfa és vak, de ennek ellenére hatalma van a boldogtalanok felett.
A második versszakban életének bizakodó korszakát egy, a rokokóban jól ismert képpel, a tavaszi virágoskert motívumával írja le. Boldogsága akkor teljesült ki, mikor a viszonzott szerelem megkoronázta költői tervei lehetséges megvalósulását.
A harmadik versszak az előzőt a visszájára fordítja, így adva meg a már említett éles kontrasztot, hiszen itt a lírai én álmainak összeomlását és reményeitől megfosztott lelkének sivárságát az előbbi kert téli pusztulásával írja le. És itt nem csak Lilláról van szó, más reményei is szétfoszlottak (művészi vágyak, munkatalálás), ám ezt a szerelem mégis pótolni tudta volna.
A negyedik versszak az első folytatása, ahol a reménytelenség a halálvággyal teljesedik ki, hiszen a sok veszteség után az élet értelmetlenné vált. És bár az utolsó sorokban búcsúzik mindattól, ami az életet értelmessé és emberivé tette, a vers mégsem hagy végletes kétségbeesést az olvasóban, hiszen talán e remekmű megszületése közben oldódott is a fájdalom.
Csokonai egy másik, szintén a Lilla-dalok közé sorolható verse A tihanyi Ekhóhoz című költemény, mely 1803 körül keletkezett és egy már korábban, egy másik szerelmeshez írt vers (A füredi parton) átdolgozása. A strófaszerkezet itt is újszerű és meglehetősen bonyolult. Az utolsó sor az előzőnek a megismétlése, mintha a visszhangot hallanánk.
Ennek az elégiának a megszólítottja a visszhang, az Ekhó, aki nőként, segítő nimfaként jelenik meg. A vers indítása nem felszólítás, hanem inkább kiáltó könyörgés.
Az 1. és 2. versszakban a lírai én saját élethelyzetét mutatja be: egyedül, kitaszítottként ül a parton és az Ekhót hívja segítségül, hogy az panaszait felerősítve, sokszorozva kiáltsa világgá. Ez a két versszak a boldogtalanság és a boldogság, a kitaszítottság és a vigasztaló társaság ellentéteit állítja szembe egymással. A magányosságának és fájdalmának megfogalmazásához használt nyelvi eszközeit a szentimentalizmus ismert motívumaiból meríti.
A 3-6. versszakokban a panaszos kérés erőteljes felszólítássá alakul. A „szegény boldogtalan” lírai én csak a természettől várhat rokonszenvet, az emberektől nem, hiszen ők elfordultak tőle, kigúnyolták és elárulták, így a természetnek panaszolja el a reményeitől megfosztott, a teljes kilátástalanságba zuhant élete kisiklását, sorsának és költői pályájának derékba törését. És a panaszáradatnak nem Lilla az oka, hiszen a szerelmi csalódás csak az utolsó csepp volt és ez tudatosította benne véglegesen veszteségeit.
A 7-10. versszakokban a végső következtetések kaptak helyet. A lírai én a magányba kíván menekülni. Érdemeinek elismerését és igazolását a távoli jövőtől várja és ez a hit zárja le a költeményt.