A városok kialakulása:
A városok kialakulását, azaz jelentős, nem (csak) mezőgazdaságból élő népesség tömörülését, a mezőgazdasági árutermelés kibontakozása, a kereskedelem fellendülése tette lehetővé.
A városok létrejöhettek egykori római kori települések helyén, várak és egyházi centrumok közelében, illetve utak találkozásánál, folyami átkelőknél.
A városnak a feudális államban különleges helyzete volt: kiváltságokkal rendelkezett. A városi jog elemei:
- önkormányzat joga: általában a városlakók közössége, a kommuna harcolta ki a város birtokosával szemben;
- bíráskodási jog: szabad bíróválasztás és bíráskodás a város területén és a város lakói felett;
- gazdasági jellegű jogok: piactartás, adók egyösszegű fizetésének joga; árumegállítójog;
- birtokjog: a városnak lehettek falvai, jobbágyai;
- kegyúri jog: szabad plébánosválasztás.
A városok a X-XIII. század között Észak-Itáliában, Franciaországban, Angliában, Flandriában és a Baltikumban jöttek létre nagy számban. Az átlagos lakosságszám 4-5 ezer körül mozgott, a nagyvárosokban 10-15 ezer ember lakott.
A városi társadalom:
A városlakó szabad ember volt, minden megkötöttség nélkül rendelkezhetett tulajdonával. („A városi levegő szabaddá tesz” – a városban eltöltött 1 év 1 nap után a jobbágy megszabadulhatott kötöttségeitől.) Ugyanakkor mindenkinek kellett vagyonának arányában adót fizetnie.
A városban lakók kisebbik részének volt polgárjoga. Polgárjogot általában csak ingatlantulajdonos szerezhetett (polgárok).
- Elsősorban iparűző mesterek, kereskedők, háztulajdonosok voltak.
- A város irányítása a leggazdagabb polgárcsaládok (patríciusok) kezében volt, ők alkották a városi vezető testületet (szenátus, városi tanács), közülük került ki a polgármester.
A városlakók nagy része polgárjog nélküli szegény volt (plebs), akik alkalmi munkákból, földművelésből éltek.
A város felépítése:
A városokat általában fallal vették körül.
Igen szűk utcák (sikátorok) voltak, amelyek nem voltak kikövezve, nem volt közvilágítás.
Nem volt csatornázás, a szennyvíz az utcán folyt, a szemét és az ürülék is ott gyűlt fel. A nagy zsúfoltság és a kedvezőtlen higiéniai viszonyok kedveztek a járványok kialakulásának.
A piactér volt általában a központ, itt állt a városháza és a templom.
A házak általában kőből épültek, de északon a faépületek túlsúlya jellemző, amelyek sokszor váltak a tűz martalékává. A földszintes épülettől a több emeletes lakótoronyig sokféle háztípus létezett.
A céhek kialakulása:
A céhek az azonos szakmát űzők érdekvédelmi szervezetei voltak.
A kereskedők hanzái voltak a céhek csírái, előképe pedig az azonos termék gyártására szakosodott mesterek vallásos egyesületei (gildék). Amikortól ezek szigorúan szabályozott, zárt csoporttá váltak, már céhekről beszélhetünk.
Voltak olyan szakmák, amelyeknek képviselői nem tömörültek céhekbe:
- mert szétszórtan dolgoztak (pl. szénégetők);
- mert nők voltak (pl. csipkeverők);
- mert szervezetileg a király alá tartoztak (pl. pénzverők, bányászok).
A céhek a XII. századtól kezdve kiharcolták, hogy tisztségviselőiket maguk választhassák, és hogy részt vehessenek a város irányításában.
A céhek jellemzői:
A céh szakmai szervezet volt.
- Szabályozták a piacot, korlátozták a versenyt:
- minőségi és mennyiségi rendelkezésekkel;
- az árak maximalizálásával;
- az inasok és legények számának szabályozásával, illetve a nekik fizetett bér maximalizálásában;
- az éjszakai munka és a reklám tiltásával;
- a város körüli falvakban az iparűzés tiltásával.
- Meghatározták a mesterek számát és a mesterré válás feltételeit:
- Csak annyi mester működhetett a céhben, amennyi meg is tudott élni.
- A mesterré válás stádiumai: 2-10 év inaskodás egy mester mellett, felszabadulás majd vándorút, más városban egy-egy mester mellett kellett legénykedni, végül egy mesterremeket kellett készíteni: ha ezt elfogadták, és elegendő pénze volt a műhely nyitásához, mesterré válhatott. Ha nem, akkor legényként, segédként kellett tovább dolgoznia egy mester mellett. Ha valaki céhen kívül kezdett iparűzésbe, kontárnak hívták – őket a céhek üldözték, megpróbálták kiszorítani a városból.
- A céh védelmet, segítséget biztosított tagjainak:
- pl. közös kasszát tartottak fenn, amelyből a mester halála, vagy betegsége esetén támogatni tudták a családot.
- A céh fontos szerepet játszotta város életében:
- mindegyik céhre ráosztották a városfal egy-egy szakaszának védelmét;
- szerepet kapott a tisztségek betöltésénél, az adók kivetésénél, a céhmester bíráskodhatott a céhtagok felett.
A céhbeli munka:
A munkaidő hajnaltól napnyugtáig tartott, de az ünnepnapokon (az év kb. egyharmada) nem dolgoztak.
A mester műhelyében dolgoztak a családtagjai, az inasok (csak szállást és ellátást kaptak) és a legények (ők bért kaptak).
Egyetlen ember végezte el egy adott munkadarabon az összes munkafolyamatot, azaz nem volt munkamegosztás.
Vásár és piac:
A vásár és piactartás a városok joga volt, ehhez kapcsolódott helyenként az árumegállítási jog (az áthaladó kereskedőket kényszerítették a városba való betérésre, árujuk meghatározott ideig való árusítására).
Bizonyos dolgokkal csak az uralkodó és megbízottjai kereskedhettek (monopólium), számos árucikknek szabott ára volt, és előírták, hogy mikor és mit szabad árusítani.
Kétféle vásár volt: országos vásár és heti piac.
A vásárok menetrendje:
- Első héten még csak felsorakoztatták az árut, de eladni és venni nem lehetett.
- A piaci felügyelő adta meg az engedélyt az árusítás megkezdésére, később ő felügyelte a rendet.
- A vitás kérdéseket a piaci bíróság döntötte el.
- A „vásár békéje”: a piacon nem lehetett senkit elfogni.
Tengeri kereskedelem:
A középkori távolsági kereskedelem 2 jellegzetessége a közlekedési viszonyok fejletlensége következtében:
- elsősorban luxusáru kereskedelem,
- elsősorban vízi úton történő szállítás.
A levantei (Földközi-tenger keleti partvidéke) kereskedelem:
- Árui:
- Kínából, Iránból selyem, Indiából gyapot, Indonéz szigetvilágból fűszerek érkeztek a szárazföldi karavánutak célpontjaiba (Bizánc, Antiochia, Alexandria), innen vitték tovább tengeren.
- Mindezekért cserébe nemesfémet, nyersanyagokat, később iparcikkeket vittek Ázsiába.
- Urai:
- A VII. sz.-tól az arab hajók uralták a levantei térséget.
- A IX. sz.-tól Bizánc törte meg az arabok tengeri fölényét.
- A XI. sz-tól, főleg a keresztes háborúk idejétől, az itáliai kereskedőállamok (Velence, Genova, Pisa) kezébe került a tengeri szállítás.
Az Északi-tenger és a Balti-tenger kereskedelme:
- Árui:
- Keletről heringet, prémeket, gabonát, viaszt, borostyánt és egyéb nyersanyagokat;
- nyugatról: Flandriából iparcikkeket (posztó, fegyverek);
- délről beszerzett keleti árukat szállítottak.
- Urai:
- Skandináv népek (vikingek) uralták a térséget.
- Később észak-német városok (Rostock, Lübeck, Hamburg, Bréma), és a flandriai városok (Brügge, Gent) váltak a fő kereskedőkké (nagy teherbírású hajóik: kogge).
- Hanza:
- A távolsági kereskedelem nagy befektetést igényelt, es nagyon veszélyes volt, ezért a kereskedők összefogtak egy-egy vállalkozás erejéig: ezek a kereskedő társulások voltak a hanzák.
- 1161-ben az Északi-tenger és a Balti-tenger kereskedői szövetkeztek, létrejött a nagy kereskedői hanza.
- A XIV. sz.-ban alakult meg az a nagy északi kereskedelmi városszövetség, amit Hanzának nevezünk.
Szárazföldi kereskedelem:
Az északi és a déli tengeri kereskedelem közötti szárazföldi összeköttetés kialakulására az arab, normann és magyar támadások lecsengésével nyílott lehetőség.
Kezdeményezői az észak-itáliai kereskedővárosok (amelyeknek húsra, borra, gabonára volt szükségük) és a flandriai posztóvárosok (amelyeknek pedig piacra volt szükségük Európa szerte).
A szárazföldi kereskedelem első útvonalai a folyamok voltak.
Később a folyamvölgyekben (pl. Duna) húzódó, illetve a zarándokutakhoz (Franciaországból Rómába, illetve Santiago de Compostelába) kapcsolódóan szárazföldi utak is ismertté és kedveltté váltak.
Az észak-déli kereskedelem központja Franciaországban Champagne grófság volt.
- Igen hosszan tartottak a vásárok (48 nap).
- Viszonylag biztonságosak voltak.
- Jelentős volt a pénzváltás intézménye is, később hitelszervezetet is működtettek.