A főváros kerületei között nem véletlenül az első, itt született meg a hajdani város, évszázadokon át a budai Várhegyen volt az ország központja. Az önkormányzat a Várkerület elnevezést használja. A budai Vár mellett a kerület része a Víziváros és a Krisztinaváros, valamint a Tabán és a Gellért-hegy északi része is.
A múlt században számos író, költő élete és munkássága kapcsolódott a kerülethez. Így ír Várkonyi Nándor (a Pergő évek című, az 1970-es években írt, de csak 2005-ben kiadott kötetében) a Krisztináról: „Ha meggondolom, komoly irodalmi városrész ez, talán az egyetlen Budapest kávéházakra centralizált irodalmi életében. Igaz ugyan, hogy az események, csatározások, ütközetek a kávéházakban zajlottak le (a kártyacsaták a Fészekben), a Krisztinában pedig »csak« laktak és laknak az írók, ám ez annyit jelent, hogy a környezet sokaknak kedvére való. […]
Kiemelkedő szerep jutott a Logodi utcának, mely egyfajta „irodalmi sugárút” lett:
Kosztolányi Dezső 1916-ban költözik a Logodi utca 1. számba albérletbe, majd 1917-ben továbbköltöztek, Logodi u. 21. – postacíme: Tábor u. 12. (a két utca találkozásánál) A ház megvétele után írja a Most harminckét éves vagyok című versét (1917), melyben a Logodi utcai idill jelenik meg – a háború közepén. Ugyanekkor készül el az 1920-as Kenyér és bor című kötet címadó verse, a Boldog, szomorú dal. E műben szintén fellelhető az egzisztenciális biztonságra való utalásként a ház képe.
„A kis budai tér lakói szerették a költőt. Megmosolyogták gyűrt kalapját, furcsa járását, különös, tarka sáljait. S ha a kertben ült nagy piros ernyő alatt, íróbarátaival vitatkozott, vagy Hattyú kutyájával játszott, a szemközti házak ablakaiból kissé értetlen nyájassággal néztek rá szomszédai, s úgy mutatták vendégeiknek a költőt, mint a családhoz tartozót. Szerették őt, ha nem olvasták is.” /Kulcsár Adorján visszaemlékezése, Diárium, 1947. Könyvnapi szám/
Az Édes Anna című regényben maga a szerző is megjelenik házával együtt:
„Egy délután, mikor gyújtogatták az utcai lámpákat, de az őszi ég még nyájasan ragyogott, Druma Szilárd a Várból jött le két kortesével, a Zerge lépcsőn. Lassan ballagtak hazafelé a Tábor utca szelíden ereszkedő lankáján.
Lejjebb, egy zöldkerítéses ház előtt bepillantottak a vasrácsos kapun. A kertben üveges verandát láttak, egy asztalt, ozsonnára terítve.
Ez az üvegkalitka a maga csöndes zártságában, a kivilágított ablakaival fölkeltette érdeklődésüket. Mindhárman megálltak. Leplezett kíváncsisággal, de őszinte irigységgel szemlélték, azt gondolva magukban, mint mindenki, aki kívülről néz akármilyen otthont, hogy ott a boldogság és megelégedettség lakik.
Szőke kisfiú ült az asztalnál, szövetkezeti ruhájában, már uzsonna után, s azzal foglalatoskodott, hogy ólomkatonáit harcszerűen állítsa föl a morzsás abroszon, és egy háborús indulót dúdolt, kezével verve az ütemet. Mellette az édesanyja varrt, munkájára hajtva komoly, okos fejét. Tűnődő arcán, melyet a koszorúba font dús haj keretezett, árnyék volt. Időnként valamit mondott a kisfiúnak. Az tanácsokat kért tőle, hogyan verhetik meg a tejeslábas meg a findzsák körül portyázó magyarok a túlerőben lévő, fojtógázzal és tankokkal operáló franciákat.
Belülről, a lakásból, a verandára lépett egy magas, kócos férfi, munkazubbonyban, cigarettázva. Feketét töltött egy vizespohárba. Amint szájához emelte, tekintete találkozott a három idegen tekintetével.
Ezek elszégyellve kandiságukat, megindultak a kerítés mellett.
– Kosztolányi – mondta Druma egy kis idő múltán. – Kosztolányi Dezső.
– A hírlapíró? – kérdezte az első kortes.
Az.”
Mindössze három évig élvezhették felhőtlenül a felújított otthon nyugalmát, mert 1933 nyarán ínyrákot diagnosztizálnak Kosztolányinál. A haláltudat árnyékában elmélyülő költészetének emblematikus művében, a Hajnali részegségben, a Logodi utcai éjszakába burkolózó ház teremti meg a versszituációt.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
1928-ban itt kereste fel a Pestre érkező Weöres Sándor Kosztolányit. József Attila is többször járt itt, Karinthy szinte állandó vendég volt.
Babits Mihálynak 1931 és 1941 között három közeli helyszínen is volt lakása. A harmadik a Logodi utca 31. alatt. Igaz, itt többnyire csak a felesége, Török Sophie lakott Babits gyógykezeléseinek idején. De – ahogy felesége visszaemlékezéseiből megtudjuk – a könyveihez ragaszkodó költő még a kórházból is hazaszökött, hogy a Logodi utcába költözés után polcait maga pakolhassa (A közelben, a Vérmezőn állították fel a költő egyetlen budapesti köztéri szobrát születésének 125. évfordulója alkalmából.)
Juhász Gyula életében is szerepet játszott a Logodi utca. 1907-ben egy október eleji napon otthagyta új állomáshelyét, Lévát, és öngyilkossági szándékkal Pestre utazott. A Lánchídról készült éppen a Dunába ugrani, amikor gyermekkori szerelme, a későbbi orvosnő Klima Ilona megfogta a vállát. Logodi utcai lakásukba vezette Juhászt, kezébe adta friss, szép verseskötetét. Melyet ő is akkor kaphatott meg éppen, s ez visszaadta a költőnek az életkedvét.
„Márai Sándor bejárta és – kényszerűségből – belakta a világot, de féltékenyen őrizte lelkében élete két, általa legfontosabbnak tartott színhelyét: Kassát és Budát (csak ritkán Budapestet!), melyből utóbbi húsz éven át volt lakhelye. Élete egyik legmeghatározóbb időszakát éli itt, és a Mikó utca gesztenyefái elkísérik a négy évtizedes száműzetésbe is.
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk.
(Halotti beszéd)
Hatvany Lajos
Író, kritikus, irodalomtörténész. A Nyugat mecénása. Felfedezte és pártolta a Adyt, József Attilát és a József Attila utáni még újabb költőink értékeit, közben világraszóló társasági életet élt otthonában, a budai vár Bécsi kapu terén lévő Hatvany-palotájában. Ott találkozott például Thomas Mann Bartók Bélával. Az irodalom-és művészetpártoló báró élénk társadalmi életet folytatott, Bécsi kapu téri otthonában társasági szalont tartott fent. Megfordult a Hatvany palotában Babits, Kosztolányi, Karinthy, Márai, de még Thomas Mann is, aki itt találkozott Bartók Bélával. Somogyi Jolán visszaemlékezése Thomas Mann és Bartók találkozásáról:
Vacsora után … amikor Bartóknak mentegetődzve mondtam, hogy nincs rendes zongoránk, csak egy pianínó van a gyerek szobájában, Bartók megnyugtatott, hogy »egy jó pianínó sokkal többet ér, mint egy rossz zongora”. Ebben a kis gyerekszobában, ahol Mannék, mind a ketten a fekvőhelyen helyezkedtek kényelembe, Bartók a pianínónál ülve, órákon át zongorázott, megkérdezve közbe-közbe, hogy mit játsszon, és az összes kívánságainkat teljesítve az éjszakába nyúlt ez a felejthetetlen muzsikálás.
A Hatvany-palota előtti járdaszakaszt az egykori látogatók aláírásának másolata díszíti.
Iskolánk tanulója volt Ambrus Zoltán (1861-1932) író, műfordító, kritikus. 1917-töl 1921-ig a Nemzeti Színház igazgatója volt. Tizenhat kötetnyi regény- és novellatermésének legeredetibb darabja a Midas király című, önéletrajzi ihletésű regénye. Emellett egyéni hangvételű színikritikái és realista francia prózai művekből készített fordításai tették ismertté a nevét.
Napjainkban is jelentős a kerület kulturális élete, melyben különféle intézmények vesznek részt.
Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (Krisztina körút)
Az OSZMI gyűjteményeinek feladata a magyar színházi kultúra, illetve a színháztörténettel foglakozó szakemberek tudományos tevékenységének támogatása, a magyar színházi élet eseményeinek történeti dokumentálása. Írásos képi tárgyi, audiovizuális formában fellelhető emlékeinek megőrzése, rendszerezése és közzététele – tudományos és népszerű formában és alkalmakon egyaránt. A történeti (muzeális) gyűjtemények gyűjtőköre alapvetően hungarika jellegű. Földrajzilag behatárolható gyűjtőterülete a mindenkori történelmi Magyarország, időbeli határai a 17. század elejétől napjainkig terjednek. Annak ellenére, hogy elsősorban hungarika gyűjtőkörű intézmény, a prózai és zenés színházi produkciókat gyűjtő videotárban, a dokumentációban, a táncarchívumban, a bábtárban szép számmal akadnak külföldi előadások felvételei, dokumentum forrásai. (Itt néztük meg az Ignácz Rózsa kiállítást!)
A Püski Kiadót 1939-ben alapította Püski Sándor először Magyar Élet Könyvkiadó néven. A kiadó főként a népi írók műveit jelentette meg, de nem riadt vissza elsőkötetes szerzők alkotásainak a megjelentetésétől sem. A kiadót 1950-ben államosították, Püski Sándort pedig 1962-ben hamis vádakkal bebörtönözték, egy év után szabadult. A házaspár 1970-ben az Egyesült Államokba emigrált. 1975-ben hozták létre a Püski Kiadót, gondozásában az egykori Magyar Élet szerzőgárdáján kívül az akkori Magyarországon politikai okokból közlési lehetőségekhez nem jutott szerzők munkáit adta közre. A Püski-Corvin Magyar Könyvesház a Nyugaton élő magyarság szellemi központjává vált. A Kiadó 1989-ben tért vissza Budapestre, ahol a Krisztina körúton lévő könyvesháza a népi irodalom szellemi örököseinek, gyűjtőhelyének számít. A kiadó alapítója, dr. Püski Sándor halála után fiai, Püski László és Püski István, valamint unokái, Püski Atilla és Püski Csaba folytatja a munkát. A kiadó célja változatlan, a könyvesboltban megtalálható minden olyan könyv, amit magyarként érdemes elolvasni.
Márai Szalon, vezetője Szigethy Gábor
A Márai Szalon 2006. januárjában indult. Minden hónap utolsó keddjén tartja összejöveteleit. Valóban „szalon”, melynek a kulturális élet köré szerveződnek programjai. A Szalon nagy sikerrel működik, Szigethy Gábor, a Szalon házigazdája minden alkalommal érdekes beszélgetéssekkel és borkóstolókkal várja az érdeklődőket a zsúfolásig megtelt Úri utcai házasságkötő teremben. A másfél órás, rögtönzésekkel és meglepetésekkel teletűzdelt program vendégei ismert és ismeretlen emberek, neves és pályakezdő színészek, művészek, írók, politikusok, gasztronómusok, borászok, gyűjtők, muzsikusok, papok stb. Az intellektuális szellemi légkör, amelynek a szalonban tanúi vagyunk, nem napi ügyek tárháza, hanem az általános emberi értékek hordozója. A szalon minden hónap utolsó keddjén kísérlet és lehetőség arra, hogy – Pascal szavával – jól és helyesen gondolkodjunk, a sokszínű világot sokszínűségében próbáljuk megismerni és megérteni. Amikor elmennek az emberek, nekem a legnagyobb öröm, hogy láthatom: csillog a szemük.
Országos Széchényi Könyvtár
A tudás tárházaként a magyar kulturális örökség hagyományos (papíralapú) és modern (elektronikus) könyvtári dokumentumainak megőrző és közvetítő intézménye.