Szeretném tudni

Szeretném tudni, miért vagyok itten,

ahol már semmi szükség nincs reám.

Fetrengek kukacként a porban itt lenn,

nincsen se jövőm, se tavaszom, se hazám.

Nagyon hiányoznak az univerzálék,

ha lennének még, talán talpra állnék.

Én vagyok bűnös, én tettem sokat,

hogy elpusztítsam mennyországomat,

mert önhitt voltam nagyon, én, a bamba,

azt hittem, vehetek mindent magamra.

(Vagy hittem inkább, robbanok, mint a bomba?)

Nem tudom, nem tudom… Tiszta ész?

Kikezdi a valóságot, mint a penész:

nos, ennyire vitte a tiszta ész.

S hogy undorodva magunkkal beteltünk:

testi létünknek vége, fölötte lebeg lelkünk.

A Dunánál

Szép nagy folyam ez, több rokonomat belelőtték

úsztak lótetemek, hullák ’44-ben,

szovjet hadiszállítmányok később.

Jött azután Bős-Nagymaros, így aztán

elúszott a Duna is.

Kedves Attila, Duna nincs már.

Hol vagyunk már attól,

hogy dinnyehéj: a szar úszik, durva ipari szenny.

A Te Dunád már nincs. Gyorsforgalmi út.

Nem lehet, nem érdemes már odamenni.

*

Dunaalmás sincs már,

ahol oly sokat ültünk

Mayával a „Zúgónál”

– ez egy hajdanvolt

vízi malom környéke –, ahol

(ésszerű mértékben!)

duzzasztották a vizet.

Dölyfös weekend-falu lett.

Ujgazdagok lepték el. Úri tahók.

Csupán a temető! Az még

olyan, amilyen volt

És még mindig ott van

Csokonai Lillájának a sírja.¹

*

A múlt századi szép álmok:

Duna-konföderáció! Értelmesek voltak.

Éppen ezért elvetendőek. Térségünkben

soha nem tengett túl a racionalitás.

Ésszerű megbékélésre semmi remény.

Hosszú távon fognak vegetálni, növekvő

nyomor közepette, a nemzeti tébolydák.

De azért…! Én azt mondom, hogy NEM.

Hagyjunk már végre föl a reménnyel.

Lehet élni hit és perspektíva nélkül.

Már Horatius is megmondta: „Carpe diem!”

Vagyis: éljünk egyik napról a másikra.

Jövő nincs.

Elégia

Durva planéta ez,

itt élsz

már ötven, vagy hány ezer éve?

Ostoba bánkódásnak itt helye nincsen

Győz az ököljog,

lapít a vén disznó,

sunyít Isten.

Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére

Felfordult a ferdeajkú vén trotty,

az orosz-magyar monarchiának kezd vége lenni

Jaru és Csau, a két rossz arcú temetőőr,

Kelet-Európa csődtömeggondnokai,

latolgatják, hogy lesz-e borravaló.

Szuszognak, piszmognak a koszorúkkal

Fülelnek: tán már lövik is az üdvöt.

Mindenesetre: halott.

Nem veszi elő többé a

húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit

A minimum művészetétől a művészet minimumáig

A posztmodernről

Valaha történeteket írtunk,

aztán a nemrég múltban „szövegeket”,

de ezek sem bizonyultak elég tisztáknak,

túlságosan emlékeztettek a valóságra

(elnézést az obszcén kifejezésért),

redukálódtunk hát a mondatokra,

de ez sem megoldás: értelmük van.

Elszigetelt szavak? Ez sem jó.

Lehetséges kontextusokat implikálnak.

Főcsapásirány: betűk; végül az üres papír.

Amivel kitörölhetjük a seggünk.

Karddal, bicskával már nem tudunk bánni.

Manikűrkészletünkkel játszadozunk

a hímnős budoárokban.

Lakkozgatjuk lilára

hosszú, piszkos műkörmeinket.

Lesz ez még rosszabb

Lesz ez még rosszabb, Irma,

irmagunk sem marad;

könnyet fakasztok szemedből, mint a torma,

úgy szeretlek, ahogy már nem szabad.

Vénülök; megy még a szerelmi torna,

de a test egyre lankatagabb,

ha ráparancsolok, még szót fogad,

pedig magam: mint zápfog, hogyha korhad.

Amikor azt hitted, teherbe estél,

összerándultam az őrült örömtől,

olyan volt, mint egy álom: estély, kastély – – –

ha eszembe jut, még mindig dörömböl

a szívem – beveszek egy Nitromintet –

nem metafora volt ez. Rád tekintek:

tükröződöm: én vagyok a gyerek.

Vagyok, mit érdekelne

Mikor nem írok verset: nem vagyok.

Illetve úgy mint hulla körme és haja,

valami nő tovább, de nincsen valaki,

nincs centrum, én, nincs „szervező közép”.

A versen kívül nincsen életem:

a vers vagyok. Tehát elég ritkán vagyok,

s elég ritkás, fogyatkozott e létezés:

füstölés, vedelés, szerelmeskedés, néha főzés

– az is mind ritkábban. Torkig vagyok,

és ez paralizálja a kulináris képzelőerőmet is.

Persze egy fácán vagy egy őzgerinc,

vagy egy egészen zsenge, rózsaszín malac,

citromszelettel a szájában egybesütve,

netán lazac – az ilyesmik még lázba hoznak,

fokhagymával pirított osztriga (persze csakis

aznap halászott, friss sellőpicsa).

De ez sem old meg semmit igazán. Mert igazából

mégiscsak költő volnék – hogyha lennék.

Átmenetileg a politika megoldásnak tetszett

(na, hogy tetszett az túlzás: annak tűnt).

Aztán kitetszett, hogy csakis elméletileg érdekel:

az elméleti politizálás meg… mit mondjak,

olyan mint zokniban lábat áztatni. Hiába:

költő vagyok. (Ez nem kérkedés, inkább diagnózis.)

És mi az, hogy „mit érdekelne…”?

Hát mégis, mi a frászkarika érdekelne?

Persze van Mari, meg néhány tűzönvízenát barát,

de nékik is csak mint költő létezem,

illetve én csak ilyeténképpen tudok létezni számukra.

Költőnek lenni: örökös rettegés.

Hátha ez az utolsó. Ez a jutalomjáték.

Nos, ilyenek a profi kínjai – ha költőnek

küldetett el e lélegző világra.

Ha kivénhedt, nem lehet edző, szakértő, manager,

nem eszközölheti a stadionban

a kezdőrúgást.

1956

Én majd november 4-én ünnepelek.

Akkor dőlt meg a rendszer. Mint Talleyrand

mondta: a szuronyokkal sok mindent

lehet csinálni, csak ülni nem lehet rajtuk.

Illetve, ha oly sok a szurony,

hogy résmentes felületet képez,

akkor, ahogy a tótok mondják: secko jedno,

vagyis egyre megy.

Én nem koszorúzok és nem adok

interjút. Személyes kapcsolatom van

Nagy Imrével, annak ellenére,

hogy sohasem találkoztam vele. Sajnos.

Sokat tanulhattam volna tőle.

Érzelemgazdagságot, bölcsességet.

És ami a legfontosabb: igenis lehet

erkölcsösen politizálni.

A szovjet inváziónak nem volt igazán

mély hatása. Csak az derült ki, amit úgyis

tudunk, hogy az emberek többnyire gyávák,

szemetek. Vagyis hogy élni akarnak.

Ez pedig – végül is – megbocsájtható.

Apróhirdetés

Kopásálló, vízhatlan, gyűrtelenített,

ütésbiztos, önszabályozó, hétpróbás,

félfolyékony és mégis formatartó,

svejfolt, alápincézett, kisállat tartására is alkalmas

nagy múlttal rendelkező, legyőzhetetlen,

egységes, nagyképernyős, megbonthatatlan,

felsőfokú nyelvvizsgás, Kiváló Áruk Fórumát nyert,

mérlegképes, messzifénylő és küldetéstudattal

át- meg áthatott, vegyestüzelésű, de luxe

Birodalmamat

elcserélném

roskadozó kulipintyóra megegyezéssel.

Válaszokat Madárijesztő ’80

Jeligére a Kinemadóba.