Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz

Assisi Szent Ferenc a középkorban, 1181 és 1226 között élt. A 13. század elején szerzetesrendet alapított, a koldusrendet. Szent Ferenc vallásosságát az öröm és a szabadság jellemezte, mint ahogy a Naphimnusz című alkotása is elmondja. A mű eredetileg zsoltár volt, de Szent Ferenc átírta himnusszá.

Az első rész ajánlás: „fenséges atyánk, hozzád száll a dicséret”. A keresztény költő Istenhez írta a himnuszt. A második versszak a költő Istenbe vetett hitét tükrözi, Istent magasztalja. Itt derül ki, hogy bár a címe alapján a vers nem a Naphoz, hanem a Mindenhatóhoz íródott. Így emlékeztetet rá, hogy az egész világ Istenért létezik.

A második rész Isten tevékenységének jelenőségét emeli ki. A Naphoz hasonlítja, de nem teljes hasonlatta, hiszen a Nap is csak egy Isten számtalan alkotásai közül. A középkorban az emberek tudatlanságuk miatt Istent leginkább a Naphoz tudták hasonlítani, aki mindig figyel rájuk, táplálja őket.

A harmadik rész az urat dicsérteti („Uram, dicsérjen téged …”) teremtményeivel amiket a vallás szempontjából nézve jogosan megszemélyesítve testvérinek nevez, Így egy nagyon bensőséges hangulatot teremt. Ez az egész rész egy nagy fokozás, melyet a költő a minket költő a minket körülvevő természetes világ gyönyörűségeire épít, amit néha ellentétekkel tarkít. Ebben a részben a költő (ismét) kifejti véleményét Isten jelentőségéről. Elmondja, hogy nem adhatunk eléggé hálát Istennek azért a sok jóért, amit az embereknek adott. Bár az író az irodalom középkorában élt, nagy hatással volt rá az antik (római) irodalom. A csillagok, a Hold, a szél, a víz, a tűz, a fold a római és a görög filozófia alapjait képezték. Szent Ferenc valószínűleg olvasott erről szóló könyveket, és a megragadtak a gondolatok eme alapelemei. Valószínűleg így kerülhettek a versbe ezek az elemek.

A negyedik rész teljesen párhuzamban van az Újtestamentummal: a Miatyánkot magyarázza. Kifejti, hogy csak azok nyerhetik el a boldog menyei életet („fényes koronád”), akik belenyugszanak sorsukba, megbocsátanak ellenségeinek.

Az ötödik rész az előző részt magyarázza, de közben visszatér a dicséretekhez. A testi halál által (melynek itt pozitív szerepe van) szemlélteti a középkori haladók életfelfogását, a földi élet átmenetiségét az örök léttel a feltámadással szemben. Megjelöli a helyes utat: aki elfogadja Istent (és persze törvényeit is) nem lesz második, lelki halála.

A hatodik, egyben befejező rész egy költői felkiáltásban leírt utasítást fogalmaz meg, amely összegi a mű tartalmát.

Ez a gyönyörű költemény szerintem egy megtérítő mű, mely azt a célt szolgálja, hogy az emberek minél közelebbi, mélyebb kapcsolatba kerüljenek Istennel.