László és Kálmán uralkodása alatt végre megszilárdult a még István idejében megalapozott rend. A XII. szd-ban azonban újra trónviszályok jellemezték a királyi ház mindennapjait. Emellett még a bizánci befolyás is erősen fenyegette Mo. függetlenségét. III. Bélának azonban sikerült elhárítani ezt a veszélyt is. Őneki köszönhetjük a kancellária bevezetését, az ő idején élte fénykorát az a rend, amelynek alapjait még első királyunk rakta le.
A III. Bélát követő királyunk, II. András (1205 — 1235) idejében azonban minden megváltozott: a főtisztségviselők akkora befolyással voltak a királyra, hogy rábírták egy újfajta birtokpolitikára. E szerint jövedelmük nagy részét ezután birtok formájában kapták, s ráadásul ezek nem is voltak hűbérbirtokok, hanem örökjogon, minden feltétel nélkül kapták őket. A mértéktelen birtokadományozás következménye az lett, hogy a valamely vármegyében már nem is volt királyi birtokrész. Szinte minden a bárók kezébe került.
Mindezzel együtt járt a király katonai erejének a gyengülésével is.A birtokok magánkézre kerülésével az uralkodó jelentős jövedelemtől esett el. Ezt rendkívüli adókkal, intézkedésekkel próbálta pótolni. Évente 1x vagy 2x pénzváltást rendelt el, több királyi jogon szedett jövedelmet bérbe adott (ún.: regálék) , ezáltal felpezsdül a pénzgazdálkodás.
II. Andrásnak azonban egy idő után sok ellenfele lesz. Ők főként a birtokadományokból nem részesedő bárókból, az egyház képviselőiből (ők elsősorban a sókamarák bérbe adása ellen tiltakoztak), a szerviensekből, a várjobbágyokból és várnépekből álltak.
A szerviensek (serviens regis — a király szolgája) olyan szabad birtokosok, akik egyedül a királynak voltak alárendelve, más földesúrnak nem tartoztak elszámolással. A király volt egyedüli bírájuk, neki kellett katonai szolgálatukat teljesíteni.
A birtokeladományozások végett azonban függetlenségük veszélybe került, sokan földesúri hatalom alá kényszerültek, ezáltal elveszítették szabad jogállásukat. Igazságtalanság áldozatának érezték magukat, és védelmet követeltek a királytól.
András ígéretet is tett, hogy felhagy a birtok elajándékozásával, sőt visszaveszi őket. A régi rend hívei azonban nem elégedtek meg ennyivel, s a kir.-nak írásos okmányt is kellett kiadnia. 1222-ben tehát kiadták az Aranybullát.
Ez tartalmazza:–vége a birtokadományoknak; — idegenek nem kaphatnak birtokokat; — biztosítja: a szerviensek szabadságjogait, adómentességét, szabad végrendelkezési jogát, katonáskodásukkal kapcs.: csak ha Mo.-t megtámadják, akkor kell a kir.-lyal harcolniuk, csak a kir. (v. az ispán, nádor) bíráskodhat felettük; emellett még a várnépek és várjobbágyok szabadságjogait is megerősíti.
Része még az ún. ellenállási záradék, mely szerint ha a kir. megszegi az Aranybulla akármely pontját, az alattvalók ellenállhatnak.
Az Aranybulla kiadásával újszerű nézet jelenik meg: a királyi hatalom ezentúl nem korlátlan.
1231-ben a főpapi ellenzék megújíttatja az Aranybullát, az egyházi kiváltságok számát szaporította meg.
Az évek folyamán még többször is megváltoztatták az Aranybullát, jelentőségét rendkívül hosszú ideig megőrizte: 1848-ig hivatkoznak rá.