A hellenizmustól a reneszánszig

4.1 Hellenizmus

Fontosabb irányzatok: szkepticizmus, sztoicizmus, epikureizmus, újplatónizmus, gnoszticizmus. (Első kettőt érintjük.)

4.1.1 Szkepticizmus:
Szkepticizmus alatt azt a magatartást értjük, amikor nem hiszünk semmi bizonytalanban. Pürrhon fektette le az alapjait. A felvilágosodás korában Hume-nál és Kant-nál a szkepticizmus alapgondolata rendkívüli segítséget jelentett a modern tudományos gondolkodás kialakulásában.


4.1.2 Sztoicizmus:
Fő képviselője: Zénon.
A sztoa a filozófiát logikára, fizikára és etikára osztja fel. Ők ismerték fel a feltételes kijelentés (ha p, akkor q) azon tulajdonságát, hogy ez csak akkor hamis, ha előtagja (p) igaz és utótagja (q) hamis, s ez nagy vitát váltott ki.

Fizikájukban egy passzív elv (anyag: hülé) és egy aktív elv (értelem: logosz) segítségével értelmeztek. Felfogásuk materialista, őselemük Hérakleitoszhoz hasonlóan a tűz. A sztoikusok tana ciklikusságot tartalmaz: ahogy a világ az őstűzből keletkezett, ugyanúgy abban is fog elmúlni.
Rejtett dualizmus jellemzi a sztoa világképet: egyrészt teljesen materialista, másrészt viszont megengedi, hogy megmagyarázhatatlan hatalmak uralják a lelket. A lélek megnyugvásához önfegyelem és kötelességek teljesítése kell.

„Aki önmaga is akarja, azt vezeti a sors, aki nem, azt a sors magával ragadja.” (Seneca)

A sztoikusok szerint az ember célja, hogy a természettel harmóniában éljen. Az indulatot felfokozott ösztönnek tekintik. 4 fajtájú indulatot különböztetnek meg: vidámság, bosszúság, vágyakozás és félelem. A sztoikus ideál az apátia, az ilyen indulatoktól való mentesség.

Központi gondolata az oikeiózisz (odaadás) tana, amely szerint az ember erkölcsi törekvése már természetes hajlamában jelen van. Az erény öncél, és a boldog élet nem nyer jutalmat a halál után.

A sztoikus mértékletesség és kötelesség-etikája megfelelt a rómaiak militarista életfelfogásának és így a sztoicizmus a római világbirodalom befolyásos filozófiájává, egyfajta etikai vallássá vált. Fontosabb képviselői: Cicero, Seneca, Marcus Aurelius.

A kötelesség sztoikus fogalma – azt tenni, amit a sors az embernek kijelöl – jelentős befolyást gyakorolt Kant és követőinek az etikájára. Az újkorban a katonák és hivatalnokok eszményképe volt, napjainkban a menedzserek is felfedezték a sztoikus erényt.

4.2 A középkori bölcselet

A keresztény bölcselők vizsgálódásának elsődleges „tárgya” Isten, valamint az Isten-ember viszony.
A patrisztika a keresztény bölcselet első korszaka, az ókeresztény kor filozófiája, ami nevét az egyházatyákról kapta. A pátriárkák legfőbb feladatuknak a keresztény hit védelmét (apológia) tekintették, mind a hellenisztikus filozófia irányzatokkal, mind a különböző eretnek mozgalmakkal szemben.

Az I-III. században a keresztény vallás híveit üldözték a Római Birodalomban, és csak a IV. századtól kezdve indult igazán fejlődésnek az egyház, miután Nagy Konstantin császár vallásszabadságot és különleges jogokat biztosított számukra. Kezdetben a filozófiai gondolkodás a kereszténységen belül háttérbe szorult. II. század közepe táján kezdett felmerülni az igény a filozófia iránt (vita a pogány és zsidó filozófusokkal, kellett a saját filozófiai formanyelvük).

A keresztény bölcselet korszakai: patrisztika (I-VIII. század); skolasztika (IX-XV. század); preskolasztika (IX-X. század); „nagyskolasztika” (klasszikus skolasztika, XI-XIV. század).

A patrisztika fő problémája az abszolútum (Isten), amelynek különleges létet tulajdonítottak.

4.2.1 Szent Ágoston:
Manicheizmus: csak jó és gonosz, fény és sötétség létezik, és mindenkinek ezek közül kell választania. (Szent Ágoston végül elveti ezt a nézetet.)
Egyik legolvasottabb műve a Vallomások (Confessiones), amelyet 397 és 400 között írt. A mű a megtérésről és az individuum Istenhez való viszonyáról szól. (Első rész (I-IX. könyv): Ágoston életútja a megtérésig és anyja haláláig; Második rész (X. könyv): az immár keresztény Ágoston belső életét tárja fel; Harmadik rész (XI-XIII. könyv): a Szentírás magyarázatának problémáival foglalkozik.)

Ezekből részlet:
Idő: „Ha senki sem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom.” Szoros értelemben sem a múltat, sem a jövőt nem illeti meg a lét.
„Sajátosabban talán úgy mondanók, hogy három idő van: jelen a múltról, jelen a jelenről és jelen a jövőről. A lelkemben ugyanis ez a három valami ott van, de máshol meg nem találhatom. Emlékezésünk: jelen a múltról. Szemléletünk: jelen a jelenről. Várakozásunk: jelen a jövőről.”
Állam: Emberek sokasága, akiket valamiféle közösségi kötelék fűz egybe. Igazságos és jó állam csak a keresztény elvek áthatotta állam lehet. Az egyháznak kovászként kell áthatnia a társadalmat és az államot. Bizonyos értelemben az állam rendelődik alá az egyháznak.
Két részre osztja a társadalmat: az emberek vagy a Babilonnal jelképezett földi városba vagy a Jeruzsálemmel szimbolizált égi városba tartoznak. A földi város az ördög állama, az égi pedig az Isten állama. Előbbi tagjai, akiket a helytelen önszeretet vezérel, míg utóbbié azok, akiket az Isten iránti szeretet vezet.
Történelemfelfogása: Ágoston elutasítja az antik világ ciklikus történelemszemléletét, hanem egy lineáris idő- és történelemfelfogást képvisel: a történelemnek, mely egy egyszeri folyamat, eredete, iránya és végcélja van.


4.2.2 Univerzália vita:
A középkor egész skolasztikus filozófiáját áthatotta az általános fogalmak, az univerzáliák jellegéről folytatott vita.
„Önmagukban léteznek-e a fajok és a fajták, vagy létezésük csak gondolati; ha valóságban léteznek, akkor testet öltenek-e vagy test nélküliek: leválaszottak-e az érzéki dolgoktól vagy azokban találhatók.” (Porphürosz)

Realisták: szerintük csak az univerzáliák léteznek önmagukban. Az egyes dolgok csak közös lényegük alárendelt formáiként állnak fenn. (Abélard szerint ez ellentmondáshoz vezet.)
Nominalisták: szerintük valóságosan csak az egy dolgok (individuumok) léteznek, míg az univerzumok csupán az emberi szellem alkotásai, azaz vagy a dolgoktól elvonatkoztatott fogalmakként vagy önkényes nevekként értelmezhetők.
Konceptualizmus: Nominalizmussal rokon irány (Abélard a képviselője). Az univerzáliák eszmékként az ember és a dolgok előtt az isteni szellem tartalmát (a dolgok ősképeit) alkotják. Az egyes dolgokban az univerzáliák a közös tartalmat állítják. Ez az egyezés azonban nem önmagában létező dolog, hanem az emberi szellem fogja fel absztrakció útján.


4.2.3 Aquinói Szent Tamás:
Szent Tamás korában fedezik fel, hogy Arisztotelész nézetei nem feltétlenül mondanak ellent a keresztény teológiának.
Módosítások:
1, A világ nem öröktől van, hanem Istentől ered.
2, Az egyes lelkek nem mulandóak, hanem halhatatlanok.

Tamás különbséget tesz a létező két összetevője, lét és a lényeg között. A lét (esse, existentia) kifejezés arra a fogalmilag megragadhatatlan aktusra utal, amely létező adottságait fenntartja, megalapozza. A lét kifejezés tehát olyan aktust jelöl, amely a létező adottságait a semmitől különböző valóság szövetébe fonja. A lényeg (essentia) a létező legátfogóbb érthető szerkezete, vagyis az a létösszetevő, amely a dolgot azzá teszi, ami.

Tamás a forma és az anyag ősi dualizmusához hozzáillesztette a lényeg és lét kettősségét, a világot pedig hierarchikus felépítésű, végtelen rangsorba rendezte: csupán anyagi létezőtől a növények és állatok egyszerű lelkein keresztül az ember „racionális” lelkéig és tovább az angyalok szellemi létén át egészen Isten abszolút létéig.

4.3 A reneszánsz

A reneszánsz (franciául „újjászületés”) átmeneti korszak; a középkor felbomló hagyományai találkoznak itt a most kezdődő újkor kialakulásával. Nem a nagy filozófiai rendszerek kora ez, hanem a kísérletező, a lehetőségeket fürkésző újraorientálódásé. (Feltalálások és felfedezések korszaka: iránytű, könyvnyomtatás, stb…)

A Petrarca és Boccaccio által alapított szellemi mozgalmat, a humanizmust a skolasztika megmerevedett hagyományától való elfordulás lobbantotta lángra. A humanista gondolkodás középpontjában az ember áll és olyan hozzá tartozó témák, mint a természet, a történelem, a nyelv.

(Firenze)(Cosimo de Medici – Firenzei Akadémia alapítója; Cusanus; Pico de Mirandolla; Giordano Bruno – fontosabb nevek)

A reneszánsz legsikeresebb teljesítményei közé tartozik a modern természettudományok alapelveinek kidolgozása egy új tudományfogalom és módszertan alapján.
Nikolaus Kopernikusz: geocentrikus világkép (a Föld a világmindenség nyugvó középpontja) helyett heliocentrikus világkép (központi égitest a Nap, amely körül a Föld mozog). Fontos lépés volt a zárt középkori világból a nyitott dinamikus világkép felé.
Johannes Kepler: bolygómozgásokra vonatkozó részletes számítások. Különös jelentőséggel bír, hogy Kepler egyesíti a matematikai és dinamikai (fizikai) leírásokat.
Galileo Galilei: esés- és mozgástörvényei révén vált híressé. „A természet könyve a matematika nyelvén íródott, és a betűi nem mások, mint háromszögek, körök és más geometriai alakzatok.”

4.3.1 Niccolo Machiavelli:
„A fejedelem” című írásával a politikai filozófia új irányzatát teremti meg. Ebben felbontja a politika és az etika összetartozását, amely az antikvitás óta létezett. Számára nem az etikai eszményekre épülő állam a fontos, hanem annak elemzése, ami valóságos.
„Nagy a távolság valódi és képzelt életmódunk, valóságos és feltételezett tetteink között; aki az utóbbiak alapján okoskodik, inkább saját romlásának okozója, mintsem sikeres előmenetelének. Mert úgy szokott történni, hogy az olyan embernek, aki mindenkihez jó akar lenni, gonoszok okozzák a vesztét.”

Az államnak – akár köztársaság, akár diktatúra – az önfenntartás, az egyszer már megszerzett hatalom megőrzése a célja. Ez a cél azért legitim, mert az emberek bensőjükben rosszak, hiszen minden ember többet akar a természettől, mint amennyit kaphat.
Machiavellizmusnak ma a hatalmi célok kíméletlen követését nevezzük, amely során minden eszköz megengedett.


4.3.2 Reformáció:
A gondolkodásmódnak a kortörténeti háttér előtt bekövetkezett áttörése a reformációval végül eléri a keresztény egyházat is és annak szakadásához vezet. Az egyházi visszaélések miatt sürgetővé vált megújulás Martin Luther személyes hittapasztalatának ereje révén hoz áttörést.

A protestanizmus Jean Calvin-féle, erkölcsi szigorral folytatott kidolgozásának folyamatában, amely szerint a hivatásban elért és a gazdasági siker számít az egyházi gyülekezetben az isteni kiválasztottság jelének, kifejlődik az újkori kapitalista társadalmakra tipikusan jellemző munkaerkölcs.