A gazdasági szektorok:
– primer (I.) szektor: a mezőgazdaság,
– szekunder (II.) szektor: az ipar,
– tercier (III.) szektor: a szolgáltatások.
A 20. század a munkaerő (a foglalkoztatottak) jelentős vándorlását hozta a különböző szektorok között. (társadalmi mobilitás)
Időszakok:
–1918-ig: a mezőgazdaságban dolgozók létszáma jelentős, kimondottan nagy. De megindult már az iparosítás. Ennek hatására a mezőgazdasági munkaerő átvándorlása az iparba, s minimális mértékben a szolgáltató szektorba. Vagyis: I. II.
III. (kicsit)
– 1918-1945: Továbbra is nagy a mezőgazdasági foglalkoztatottak aránya. Agrár-ipari ország vagyunk. De folyamatosan nő a másik két szektor foglalkoztatottjainak száma, aránya. Vagyis: I. II. III. (kicsit)
– 1945-1989: Erőteljes iparosítás. Az arány megváltozik. Ipari-agrár ország leszünk. A munkaerő nagymértékű vándorlása jellemző az iparba, s másodsorban a szolgáltató szektorba. Az ipari dolgozók száma magasabb a mezőgazdaságban dolgozók számánál. A folyamat csúcspontján a foglalkoztatottak több mint 40 százaléka dolgozott az iparban. Vagyis: I. nagyon II. nagyon III.
– 1989-től: Az ipari foglalkoztatottak aránya csökken, mivel 1989-et követően az ipart leépítették, átalakították. A mezőgazdaságban dolgozók aránya is csökkent. A szolgáltató szférában dolgozóké viszont erőteljes növekedésen ment át.
Vagyis: I. nagyon II. nagyon III. nagyon
A téma bővebb leírása:
A századfordulótól eltelt időszakban a magyar társadalom tagozódásában jelentős változások mentek végbe. A változások döntő része a gazdasági szerkezet és – tágabb értelemben – a gazdasági viszonyok megváltozására vezethetők vissza, ám emellett fontos szerepe volt a társadalmi viszonyokban és a politikai struktúrában bekövetkezett változásoknak is.
Magyarországot többnyire agrárországnak tekintették, mert a paraszti rétegek aránya a századfordulót követően a társadalom több mint kétharmadát és az 1950-es évek elején is mintegy fele részét tette ki.
A kapitalizálódás előre haladtával egyre számottevőbb réteget alkotott a munkásság, 1910-ben az aktív keresők 13,6%-át.
Részben az iparosodás térhódításával, részben a közigazgatás bonyolultabbá válásával, fokozatosan növekedett a szellemi foglalkozásúak rétege (1910-ben arányuk 4,2%). Túlnyomó többséget alkottak a köz- és a magántisztviselők, míg a szellemi szabadfoglalkozásúak csoportja (orvosok, ügyvédek) csak viszonylag kisebb kört foglalt magába.
Összegezve az I. világháborút megelőző időszak főbb vonásait, elmondható, hogy a tőkés fejlődés nyomán a társadalmi változások számos jelét lehetett megfigyelni.
A két világháború közötti időszak sajátos korszakot képvisel a magyar társadalom életében. A háborút követően lassan indult el a gazdasági stabilizáció, amelyet az 1920-as évek végén alapvető mértékben visszavetett a világgazdasági válság. Számottevő gazdasági konjunktúrát csak az – újabb háborús készülődéssel is kapcsolatos – fokozottabb iparosítás hozott. Az agrárvonások túlsúlya némiképp mérséklődött.
Alapvetően a hadiipari konjunktúrával összefüggésben gyarapodott a munkássághoz tartozók aránya is (1941-ben az aktív keresők 25%-át tették ki). Észrevehető változásokat lehetett megfigyelni a szellemi foglalkozásúak körében is, miután az 1940-es évek elejére részarányuk közel kétszeresére (7,3%) növekedett. E növekedés csak részben volt kapcsolatos a modernizációs folyamatokkal, a gyarapodás számottevő mértékben abból fakadt, hogy az I. világháborút követően az elcsatolt területekről a tisztviselők tízezrei települtek át Magyarországra.
E lassú és felemás változásokat kihordó korszak után következtek a II. világháborút követő – politikai, gazdasági és társadalmi értelemben is – viharos évek. Legnagyobb hatása a földosztásnak volt, amelynek következtében mintegy 640 ezer igénylő jutott földhöz. Eltűnt a korábbi nagybirtokos réteg és ezzel párhuzamosan ugrásszerűen megnőtt a törpebirtokosok aránya. Az államosítás keretében felszámolták a tőkés, vállalkozói réteget, sőt a kispolgárság zömét alkotó önálló iparosokat és kereskedőket is.
Az 1940-es évek végétől elinduló kommunista időszak (diktatúra), majd ezt követően a mindinkább túlhajszolt iparosítási program további alapvető változásokat idézett elő a társadalom rétegződési viszonyaiban. Az iparosítás ugyanis felszívta a mezőgazdaságban kialakult rejtett munkanélküliséget.
Mindezek eredményeként a munkássághoz tartozók 1960-ban már az aktív keresők 43%-át tették ki, ezzel szemben a parasztság aránya kevesebb mint egyharmadára csökkent.
Dinamikusan növekedett a szellemi foglalkozásúak, tehát a vezetők, az értelmiségiek és egyéb szellemi foglalkozásúak rétege is. Mindez részben azzal függött össze, hogy jelentősen kibővült az iskoláztatás rendszere, amelynek eredményeként egyre többen szereztek közép- és felsőfokú végzettséget.. A társadalmi folyamatok, ideértve az átrétegződést is, tehát többé-kevésbé követték az átformálódó gazdaság mozgásait, ám amikor a gazdaság – alapvetően a működési zavarok következtében – létrehozta a második gazdaságot, ezek a változások nem maradhattak meg a gazdaság keretein belül.
Az 1970-es évek elejéig visszatekintve megállapítható, hogy a korábbi, gyakorta vehemens társadalmi mozgások lelassultak, és ennek következtében a nagyobb társadalmi rétegek arányaiban is egyre kisebb változásokat lehetett megfigyelni. Különösen szembetűnő volt ez a tendencia a szellemi foglalkozású rétegek esetében.
A tények azt mutatták, hogy az 1980-as évek első harmadáig terjedő időszakban már csupán a nők körében volt tapasztalható a szellemi foglalkozásúak növekedő térnyerése. Az 1980-as évek első harmadától az 1990-es évek első harmadáig tartó időszakban viszont – a szellemi foglalkozásúak arányát tekintve – nem történt semmilyen változás. Ebből a szempontból ez egy stagnáló korszak volt.
A mezőgazdasági fizikai foglalkozásúak részaránya mindkét időszakban csökkent, azonban a mezőgazdaság munkaerő-feleslegének fokozatos felszívódása következtében – a második időszakban – már jóval kisebb mértékű volt e réteg csökkenése, mint korábban. 1983–1992 között a férfiaknál 13%-ról 10%-ra, a nők körében 12%-ról 8%-ra csökkent e réteg aránya.
Végül, ha az önálló iparosokat és kereskedőket vesszük számba, akkor szembetűnő, hogy – 1983–1992 között – a férfiaknál 2%-ról 5%-ra, a nők körében 2%-ról 3%-ra nőtt a részarányuk. Tömegét tekintve ez a réteg a társadalomnak csak egy viszonylag vékony szeletét alkotta. Létszámuk 1983–1992 közötti 115 ezerről 360 ezerre történő növekedése azonban a korszak egyik legjelentősebb fejleményének tekinthető. (A 360 ezerből 274 ezer a „hagyományos” kisiparos, kiskereskedő, 86 ezer pedig vállalkozó és segítő családtag.) Figyelembe kell azonban venni, hogy e réteg a fejlett piaci viszonyok között élő társadalmakban sem mutat magas arányt (bár számottevően magasabb, mint jelenleg Magyarországon). E réteg számbeli gyarapodásának inkább a jövőbeli folyamatok szempontjából van jelentősége.
Az új – 1990 utáni – társadalmi mozgások között első helyen kell említeni az önálló iparos, a kereskedő és általában a vállalkozói réteg számszerű gyarapodását.
Az 1990-es években az önálló parasztság körében is megfigyelhető bizonyos mértékű számbeli növekedés, elsősorban a fiatalabb generációk soraiban. Feltehető, hogy e réteg részaránya némiképp tovább fog növekedni.
A privatizációs folyamatok eredményeként azonban nem csupán az önálló foglalkozásúak, hanem a magánszektorban alkalmazottként dolgozók is növekvő csoportot alkotnak. Szembetűnő, hogy a magánszektorban, azon belül is elsősorban a középrétegek körében (szellemi foglalkozásúak alsóbb rétege, szakképzett munkások) számottevően magasabb az iskolai végzettségi szint, mint a hasonló nem magánszektorbeli középrétegek körében.