A nyelvtudomány jelekkel foglalkozó területe a szemiotika.
A jel mindig valamilyen érzékszerveinkkel felfogható (látható, hallható, tapintható) jelenség, amely egy másik, önmagán túli jelenségre utal. Jellé valami csak akkor válhat, ha a közösség minden tagja elfogadja; a jelek sohasem elszigetelt egyes elemek, hanem egy rendszer tagjai.
A jel felépítése: egy jelölőből (ezt érzékeljük) és egy jelöltből (amire gondolunk, amit a jelölő kifejez); a jel tehát egy érzékelhető jelenség (jeltest) és egy mögötte álló jelentés kapcsolata. Ahogy például a közlekedési tábla külső megjelenése a jelölő, jelentése behajtani tilos.
A jelölt és jelölő kapcsolata alapján különböző csoportokat állíthatunk fel:
IKON – a jelölő és a jelölt közt hasonlóság van
Pl. a közlekedési lámpa lépő alakja jelzi, hogy indulhatunk
INDEX – a jelölő utal a jelöltre
Pl. a közlekedésben a nyíl mutatja a kötelező haladási irányt
SZIMBÓLUM – a jelölő és a jelölt kapcsolata társadalmi megállapodáson alapul
Pl. a piros lámpa megállásra késztet
A jelek eredetüket tekintve lehetnek
TERMÉSZETESEK – pl. füst – a tűz jele
MESTERSÉGESEK – pl. nyelvi jelek (egy szó vagy mondat például)
A nyelvi jel
A nyelv társadalmi jelenség, egy közösség alkotása, olyan társadalmilag elfogadott jel- és szabályrendszer, amely alapja az egyes emberi beszédtevékenységnek.
A nyelv mint jelrendszer elemek és szabályok együtteseként értelmezhető. Az elemek és szabályok szintekbe rendeződnek, minden szint csak az alatta lévő szint elemeiből építkezhet (hierarchikusan építkező rendszer).
A nyelvi szintek:
Hangok / fonémák
Szóelemek / morfémák
Szavak / lexémák
Szószerkezetek / szintagmák
Mondatok