Radnóti Miklós a Nyugat 3. nemzedékének tagja volt. 1909-ben Budapesten született. Anyja, Grosz Ilona és ikertestvére a születése során meghaltak, melyet később Az ikre hava című versében írt meg. Eredeti neve Glatter Miklós volt. Apja, Glatter Jakab újra nősült, feleségül vette Molnár Ilonát. Ebből a házasságból született egy féltestvére, Ágnes. 1921-ben apja meghalt, Grosz Dezső vette pártfogásába. 1926-ban megismerkedett Gyarmati Fannival, akit 1935-ben feleségül is vett. 1929-ben érettségi vizsgát tett, majd Szegeden folytatta tanulmányait francia-latin szakon. Aktív szerepet vállalt az irodalmi életben, lapot indított (1928 címmel), aktív műfordító volt. A II. világháborúban munkaszolgálatot vállalt, ahol 1944-ben Abdánál meghalt.
Radnóti Miklós kezdetben az avantgárd irányzat követője volt, mely körülbelül a 30-as évek derekáig tartott. Ez idő alatt készült el a Pogány köszöntő című kötete. Az expresszionista művei után az újklasszicista irányzat követője lett.
Műveiben gyakran megjelenik a halál és idill összekapcsolódása, szoros kapcsolatban állnak egymással. A halál és idill összefonódása megjelenik például eclogáiban, a járkálj csak halálraítéltben, az erőltetett menetben és az Á la recherche… című versében.
Az ecloga Theokritosz görög költő nevéhez fűződik, aki a természeti idillt jelenítette meg. A fájdalom elől a természetbe, a bukolikus világba (bukolosz = marhapásztor). A későbbiekben Vergilius foglalkozott ilyen művekkel. Az eclogára jellemző a párbeszédes forma. Ilyenkor a szerző két énje folytat párbeszédet egymással, önmagával viaskodik. Témája általában a háború (mely a halált szimbolizálja) és a háborúból kíván elmenekülni (idill).
Radnóti műveiben keresi a szabályos, klasszikus versformákat, a természet harmóniáját, mely egy mentőöv, egy kapaszkodó számára, hiszen érzi a halál közelségét.
Az Első eclogában szintén megjelenik ez a kettősség. A mű 1938-ban született, amikor még nem robbant ki a világháború, de távoli háborúkat emleget (Pireneusok). A pásztor és a költő párbeszédét olvashatjuk, de ez valójában a költő párbeszédbe burkolt lírai monológja. Az első két megszólalás, még nyugodt hangulatot kelt, az évszakszimbolikát felhasználva tavaszhoz hasonlítja a helyzetét. A tavasz az élet, a születés, a létezés metaforája. Ezután a pásztor kijelenti, „Nem tavasz ez még”. Úgy érzi, a tél még mindig jelen van, hiszen elfagytak a tulipánok és befagyott a tócsa is. Ezután érthetjük meg a vers valódi témáját, a lírai én szomorú, undorodik a szörnyű világtól, a háborútól. A háború szörnyű képei jelennek meg (menekülök, ágyúk, halottak, vérbefagyott), ezzel is kifejezve, hogy elítéli a háborút. Konkrét háborús képek jelennek meg, a spanyol polgárháború képei. A mű innentől közelíteni kezd a költészet felé. A költő rámutat García Lorcára (Frederico), így leszűkíti egyéni sorsra a háború szörnyűségeit. A költő, művész sorsa általános érvényű igazság, úgy tűnik el, hogy észre sem veszik. A költő általában a békét, az igazságot és az értékeket közvetíti, viszont a háború lerombolja ezeket, nem hagyja, hogy érvényesülhessenek. Az eclogában magyar párhuzam is megjelenik, felfedezhetjük benne József Attilát. A pásztor a költőt kérdezi, hogy él és hogy van-e aki egyetért vele, megérti-e azt, amit ír, és hogy tud-e érvényesülni. A költő a válaszban egy tölgyfához hasonlítja magát, mely tudja, hogy nemsokára meghal, de mégis hoz új hajtást. A költő feladata, hogy értékeket közvetítsem, bár lehet, hogy az üzenete nem jut el senkihez. A vers zárlatában újra megjelenik az idill, mintha ebbe kapaszkodna bele, így emelkedik felül a háború borzalmainak.
A Hetedik ecloga levélnek is tekinthető, de mégsem az. Mintha megszólítana valakit, ezen kívül a párbeszédes forma is hiányzik ebből, ami viszont az ecloga műfajára jellemző. Megszólítás van a műben, viszont válasz nincs. A „Látod-e drága” háromszor is szerepel a műben, mely feleségére, Gyarmadi Fannira utal. A halált itt a fogolytábor jellemzői adják (szögesdrót, őrök, rabság), míg az idill az álom. A valóság és az álom összefonódása adja az ecloga drámai hatását. Az álom számukra az otthon, ahol elnyerhetik lelki békéjüket, nyugalmukat. Tehát az álomba menekül a valóság elől. Az „itt” (fogolytábor) rideg, az „ott” (otthon) pedig nyugodt, harmonikus. Az otthonra való gondolás közben aggodalom tölti el: „Ó, megvan-e még az az otthon?”. A tábori és az otthoni képek nem különíthetők el egymástól, egymásba fonódnak. Először a táborról ír, majd az otthonról, amit újra a tábor, majd az otthon követ. A vers zárlatban is ez a kettősség jelenik meg: itt:” félig szítt cigarettát érzek a számban”, ott: „csókod íze”. A vers vége szerelmi vallomás, melyet Horatiustól vett át a költő: „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”. A szabályos formákhoz való ragaszkodás lehet a lelki harmóniára, békére való törekvés. Hexameterben íródott, melyet megnevezve bele is szőtte versébe.
A Járkálj csak, halálraítélt! Című alkotásában a halál és idill szintén összefonódik. 1936-ban írta a verset, mely kötetcím is egyben. A hangulata nyomasztó, lidérci. A művet 2 szerkezeti egységre lehet bontani. Az első két versszak természeti motívumokat jelenít meg, mely megadja a vers alaphangulatát. Rémületet kelt az olvasóban, egy rettentő világ képe tárul elénk, siralomház közeli a hangulata. A 3. és 4. versszakban a költő feladatait írja le, hogy a szörnyűségekben is meg kell állnia a helyét, a tisztaságával szembe kell szállnia a világgal. Az első sorban megszólítja a halálraítéltet, mely ő maga is lehet, de bárki más is. A torzulás képei jelennek meg előttünk (kidőlt fák, „fehér és púpos lett az út”, míg ennek simának, egyenletesnek kellene lennie). A 2. versszak felszólítással, felkiáltással kezdődik, Zsugorodj! A tél közeledtét jelenti, az elmúlás, leépülés, élettelenség jelképe. A Költő azt szeretné, hogy tűnjön el ez a rettentő világ, múljon el a szörnyűség. Ezután a halál képei jelennek meg: „az égről hideg sziszeg le” a hideg a télhez kapcsolódik, a sziszeg pedig kellemetlen, fenyegető hangulatot kelt, „rozsdás, merev füvek”. Egy kis életet csempész a versbe a vadlibákon keresztül, melyek a hidegből a melegbe vonulnak. A vers végén megjelenik számára az idill, ami nem más, mint a hite. Az ártatlanságával, tisztaságával állja meg a helyét a világban. Néha olyannak kell lennie, mint a „sok sebtől vérző, nagy farkasok”, hiszen a sebzett vadállat még vadabb, elszántabb lesz, és még keményebben harcol. Radnótinak is ez a feladata.
Ez erőltetett menet című versét szintén 2 részre lehet bontani. Az első fele (első 10 sor) reménytelenséget sugall, a halállal azonosítható. A második felében megjelenik a reménykedés, az idill. A cím a fáradt foglyok kényszerített menetelésére utal, bár az erőltetett utalhat arra is, hogy hajtja őket a remény, erőltetik, hátha megélhetik, hogy hazatérhessenek. A vers elején még a földön maradna, meghalna, de aztán erőt merít magán. A reménykedést az otthon, Fanni gondolata hozza meg, mely egy kapaszkodó számára, van, amiben bízhat. Az otthon képei: hűs veranda, szilvalekvár, kertek, gyümölcsösök, Fanni. „de hisz lehet talán még!” – a talánnal bizonytalanságot fejez ki, viszont a „de” kötőszóval szembeszegül a reménytelenségnek. „a hold ma oly kerek!”- ez a bizakodás jele a hold fénye, kerek, egész formája miatt. Az ember ezt még nem tudta megrontani.
A vers csupán 4 mondatból áll, ez a szám a tökéletesség jelképe. Az első mondat pesszimista, a második is pesszimista, de már megjelenik az otthon képe, a harmadik reménykedő, míg a negyedik már optimista.
Az Á la recherche… jelentése valaminek a nyomában lenni. A régi, békés emlékeket, a baráti borozgatós estéket keresi. Egy jelenbeli állapotot jelenít meg (halál, háború), majd ezzel szemben állnak a múltból felvillanó képek (idilli kép). Ez a vezérmotívuma a versnek. Az első sor ambivalens érzelmeket kelt- a szelíd esték kellemes érzetet árasztanak, viszont ezek csupán emlékek már, az idő megszépítette őket. „Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!”. Az ember csupán akkor fedezi fel valaminek a hiányát, ha már nem lehet az övé. Ezt az első sort kibontja, egy konkrét eseményt jelenít meg: közös asztalnál ülnek. A második versszakban megjelennek a versek, ez is az idillhez tartozik, hiszen itt még szabadon írhatott, ez egy harmonikus kép. „Verssorok úsztak a lámpák fénye körül”. Ezután a foglyokra irányul a figyelem, akik egykor otthon voltak. Innentől a háború, a szenvedés és halál képei jelennek meg, majd ez az 5. versszakig tart, ahol lemondóan csak annyit mond: „mindegy”. Hasonlat vonható ez, és Apollinaire – A megsebzett galamb és a szökőkút című verse között. Ismét háborús képek jelennek meg, a háború negatív hatásai. „szaporodtak a ráncok”- ez a lelki megvénülésre utalhat, a szépség eltűnik. Megjelenik a versben a múlt-jelen szembesítése, a múlt teljesen ellentettje a jelennek. Az utolsó két versszakban újra a borozás képei jelennek meg, a háborúban lévő többi társára gondol eközben. Az utolsó versszak a kérdés-válasszal drámai hatást kelt: az az éj már nem tér vissza többé, hisz a halál kihat rá.
„Hol van az éj? az az éj már vissza se jõ soha többé,| mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már.” Az utolsó 3 sor jövőbeli képet vetít elő. Radnóti túlélőként ír magáról, úgy érzi, egyszer ő is újra az asztal köré ülhet barátaival, viszont ez nem történhetett meg, hisz nem sokkal e vers megírása után meghalt.
Tehát a halál és idill összefonódása szerves részét képzik Radnóti költészetének, ahol az idillt a természettel vagy az otthon harmóniájával azonosíthatjuk, a halált pedig a háború borzalmaival.