A modern gyakorlati filozófia problematikája és a fontosabb koncepciók viszonyrendszere sokféleképpen felvázolható. Úgy tűnik, számunkra az a legkedvezőbb, ha két koncepciót tekintünk alapvetőnek: Hume és Kant gyakorlati filozófiáját. Mint láttuk, MacIntyre helyzetértékelése szempontjából is meghatározó a szerepük. Mindkettőnek óriási a hatása a mai gyakorlati filozófiára. Nem elsősorban azzal hatottak, ahogy megválaszolták a tartalmi erkölcsfilozófia kérdéseit, hanem inkább azzal, ahogy a gyakorlati filozófia feladatát és lehetőségeit megközelítették. Úgy is fel lehet fogni a dolgot, hogy ők a legnagyobb képviselői egy-egy meghatározó erkölcsfilozófiai hagyománynak. Hume annak, amely az erkölcsi érzések, illetve az erkölcsi érzék fogalmaival operál, Kant pedig annak, amely az észből vezeti le az erkölcs alapvető elveit. Éppen ezért mindkettőjüknek meghatározó szerepe van a modern metaetikai koncepciók formálódásában. Hume ma is ihlető forrása egy sor szubjektivista álláspontnak, az objektivista erkölcsfilozófiák pedig gyakran Kant nyomdokain járnak.
Bár a két gyakorlati filozófia megközelítésmódja élesen eltérő, van valami, amiben a két gyakorlati filozófia átfedést mutat: mind Hume, mind Kant elvetette az ún. racionális intuicionizmust. Bár Kant élesen bírálta Hume-ot (azt mondta róla, hogy gyakorlati filozófiáján „a tapasztalat söpredéke” uralkodott), abban biztos volt, hogy nem akart Hume-mal szemben a racionális intuicionistákhoz csatlakozni. A racionális intuicionizmus a kora újkori filozófia keretei között jött létre. Ez volt az egyik első átfogó gyakorlati filozófiai koncepció, amely az újkori filozófiából született, és széles körű befolyást gyakorolt. Legismertebb képviselőjének Samuel Clarke-ot tekinthetjük. Clarke azt gondolta, hogy a dolgok között szükségszerű és örökérvényű viszonyok állnak fenn, és hogy vannak olyan cselekvések, amelyek mintegy ‘illenek’ ezekhez a viszonyokhoz. A dolgok közötti viszonyok a dolgok természetéből adódnak, és ezt a természetet az emberi ész képes felismerni. Ennek nyomán pedig azt is képes meghatározni, hogy mely cselekvések illenek a dolgok közötti viszonyokhoz.
Így például Isten és az emberek közötti viszonyhoz Istennek az a cselekvése illik, hogy az ártatlan embereket inkább boldoggá, mint boldogtalanná teszi. (Az ellenben, ha Isten az ártatlanokat nyomorulttá tenné, nem illene jól az emberekhez való viszonyához.) Ugyanehhez a viszonyhoz az illik az emberek oldaláról, hogy tisztelik és imádják Istenüket. A racionális intuicionisták szerint a dolgok természete meghatároz egy olyan rendet, amely az ész számára felismerhetővé teszi a helyest és a helytelent. Ennek a rendnek a felismerése tények felismerésén alapul: a dolgok közötti viszonyok kérdése ugyanis ténykérdés. Clarke és hívei felfogását azért nevezzük intuicionizmusnak, mert Clarke szerint az ‘illeszkedés,’ amiről itt beszélünk, definiálhatatlan erkölcsi viszony: olyasmi, amit a dolgok természetére reflektáló értelem mintegy intuitív módon felismer. A helyes cselekvéshez a mércét tehát az ész képes megadni az ember számára.