Előzmények
A 2-3. század folyamán a túlnépesedő germán törzsek időről-időre betörtek a Római Birodalom területére, de ezeket a támadásokat még sikerült kivédeni. A 4. század végén a hunok nyugat felé kezdtek hódítani és maguk előtt hajtották a kisebb, gyengébb etnikumokat, megindítva ezzel a népvándorlás folyamatát. A nyugat felé húzódó népek (germánok, gótok) bebocsátást nyertek a birodalom területére, majd letelepedtek. A római állam névleg még létezett, de jelentős részét már az új germán királyságok uralták. A városok a közigazgatás és a gazdaság központjai voltak, de a barbár népesség nem látta szükségesnek fenntartásukat, a folyamatos dúlások és a gazdasági élet összeomlása miatt elnéptelenedtek. 476-ban a Nyugatrómai Birodalom bukásával a fejlett római civilizáció eltűnt, mindennapossá váltak az éhínségek és a belháborúk.
A mezőgazdaság átalakulása és fejlődése
Nyugat-Európa falusias jellegűvé vált, a zárt, vidéki társadalom önellátásra rendezkedett be, az árutermelés és a kereskedelem pangott. A római korra jellemző fejlett mezőgazdaság alacsony színvonalra esett vissza.
Kezdetben a termőföldeket talajváltó rendszerben, kimerülésig művelték. A szántóföld csak a megművelhető terület kis részét tette ki, a többin legeltettek. Ennek kimerülése (4-6 év) után a terület egy másik részét kezdték hasznosítani, a kimerült szántó pedig a legelő része lett. Ez a módszer azonban csak alacsony hozamot tudott biztosítani, ami kevés ember ellátást biztosította.
A 8. századtól kezdődően Nyugat-Európában a termelési módszerek és a munkaeszközök fejlődésnek indultak. Kialakult a kétnyomásos gazdálkodás, vagyis a termőföld felét bevetették, a másik felét pedig pihentették, ugaron hagyták. Az állatállományt ezen legeltették, miközben azok trágyájukkal megújították a föld termőerejét. Az egységek évente cserélődtek.
A háromnyomásos gazdálkodás során a termőföldet három részre osztották, egyikbe tavaszi-, a másodikba őszi gabonát vetettek, a harmadik nyomást pedig ugaron hagyták. Az egységek itt is évente váltották egymást. E művelési mód a 12. századtól kezdve vált általánossá Nyugat-Európában.
Az új módszerek fejlettebb eszközöket is igényeltek. Jelentős változást hozott a csoroszlyás, kormánylemezes nehéz fordítóeke elterjedése. Ez már mélyen fel tudta törni a földet, majd meg is fordította, és kicserélte a felső kimerült és az alsó pihent talajréteget. A keményebb (kötött) talaj felszántására is alkalmas volt, így növelni lehetett a termőterület nagyságát. A borona elterjedése lehetőséget adott a szántás utáni rögös föld porhanyítására, és a vetőmag betakarására. Az új eszközök nagyobb vonóerőt igényeltek, így a korábban alkalmazott nyakhám helyett megjelent a fogatolás új módja, a szügyhám. A hámot az igásállat nyakáról a szügyére helyezték, így annak igaereje jelentősen megnőtt. Elterjedt a lovak patkolása, amely védte az állat patáját és stabilabb talajfogást is biztosított számára.
Az uradalom
A középkor katonai és gazdasági alapegysége az önellátó nagybirtok, vagyis az uradalom volt. Biztosította lakóinak ellátását az alapvető szükségleti cikkekkel. A rajta élők többségét a jobbágyok tették ki, akik terményük egy részét ide szolgáltatták be, és megművelték az uradalomhoz tartozó majorsági földeket. Mellettük kézművesek is éltek itt, akik elsősorban a szerszámok, eszközök készítését és javítását végezték. A földesúr biztosította a termények feldolgozásához szükséges technikai eszközöket (vízimalom, sörfőzde, mészárszék, kemence) is. A birtokon a földesúr és a jobbágyok közösen használták a legelőt, az erdőt és a tavat, a legelőn az állatállományt legeltethették, az erdőben fát gyűjthetettek és vadászhattak, a tóban és folyóvizekben pedig halászhattak. Az uradalom központja az udvarház, vagy vár volt, amelynek falai védelmet nyújthattak egy támadás esetén.
A jobbágyság kialakulása és jellemzői
Az állam vezető rétegének, a földek tulajdonosainak csoportja évszázadok alatt formálódott ki. Ezzel párhuzamosan alakult ki a földet megművelők rétege, a jobbágyság, három korábbi társadalmi csoport, a rabszolgák, a colonusok (szabad bérlők), és a lesüllyedő szabad parasztok összeolvadásából.
A jobbágy csak használója volt földjének, ám telkét szabadon örökíthette. Jobbágytelke (külső és belső telek) nagyságának arányában különféle szolgáltatásokkal tartozott a föld tulajdonosának. Ez lehetett munkajáradék: építkezés, favágás, szállítás, de döntően a robot volt, amit a földesúr saját kezelésében megtartott földjein (majorság) kellett elvégezni. Lehetett terményjáradék, vagyis a jobbágytelken megtermelt mezőgazdasági javak egy bizonyos hányadának átadása, amely a pénzgazdálkodás kibontakozásával pénzjáradékká változott.
Lassan állandósult a kölcsönös szolgálatra és függésre épülő feudális rendszer. A jogilag egységessé váló jobbágyságot különféle adók és szolgáltatások terhelték. A földesúrnak a terményhányad és a robot mellett ajándékokkal és pénzzel (cenzus) tartozott, aki alsó fokon még bíráskodási jogot is gyakorolt felette (úriszék). A katolikus egyháznak tizedet (terményben vagy pénzben), az államnak pedig ugyancsak pénzadót fizetett.
A mezőgazdaság fejlődésének hatásai
A mezőgazdaság fejlődése a 9-10. századra az életkörülmények javulását, a népességszám növekedését, és a helyi kereskedelem újbóli kibontakozását eredményezte. Az új művelési módok és technikák alkalmazásával egységnyi területen jóval magasabb terméshozamot tudtak elérni, mint amennyi az önfenntartáshoz szükséges volt. Megjelent a felesleg, amelyet piacra lehetett vinni, vagyis lehetővé vált a gabona iparcikkekre cserélése. A folyamatot segítette az éghajlat melegebbé válása, amely az északibb tájakon is javította a termelés feltételeit. Megteremtődtek a városiasodás feltételei. A növekvő mezőgazdasági hozamok következtében gyorsan nőtt a kontinens népessége (a 10. századi 38-ról, a 14. századra 75 millióra). A fejlettebb módszerek terjesztésében jelentős szerepet játszottak a túlnépesedő Nyugat-Európából a ritkán lakott Közép-, és Kelet-Európába vándorló telepesek (hospesek). A középkori Európában helyi és távolsági kereskedelmet különböztethetünk meg. Helyi szinten a megtermelt élelmiszereket a jobbágyok maguk vitték és árulták a városok piacain. Az iparosok-kézművesek szintén a piacokon vagy műhelyeikben értékesítették termékeiket. Mindez hozzájárult a pénzgazdálkodást kibontakozásához is.