Ady Endre Istenes költészete

Általános jellemzők

Ady személyisége: prófétaszerű, teljességvágy, szimbólumrendszer, látomásosság egyéni mitológiája, léttitkok, létharc, váteszszerep, büszke öntudat, küldetéses költő, szimbolista. Szecessziós látásmód, szereplíra, önfeltárulkozás.

A gondviseléshit megrendüléséből fakadó modern Isten-élmény jellemzi, az Istenkeresés valójában a költői én támaszkereső lelki szükséglete. Isten és ember összetartozása személyes kapcsolatként vagy annak hiányaként jelenik meg a versekben, épp úgy, mint Balassinál. Az Isten és a lírai én viszonya mindig ellentmondásos, mind a beszélő, mind az Isten különféle helyzetekben, lélekállapotokban, reakciókban tűnik fel a szövegekben. A nyelvhasználat sokszor biblikus, régies (archaizáló) vagy épp köznapi, személyes, közvetlen, lefokozott, profán kapcsolat. A gondviselésben való hit megrendül, ezzel viszonya ellentmondásos lesz. A versekben mindenféle emberi érzés megjelenik. Általában a versek előtt a Bibliából vesz idézetet. 1912 után minden kötetében van Istenes versciklusa, az első ilyen Istenes ciklusa az „Illés szekerén” című kötetben volt.

Ady Istenképe egy összetett, különös megfoghatatlan jelenség: „Isten van valamiként, minden gondolatnak az alján.”

Versek

A Sion-hegy alatt

A központi szimbólumban a Sion-hegy van, ami egy helyszínt jelöl meg. Ady a Sínai-hegyet – ahol Isten a tízparancsolatot kiadta – kapcsolja össze a Sion-heggyel, ahol a Salamon temploma épült és a frigyládát is itt őrizték. Megjelenik ugyanakkor a hegy-toposz is, ami a szilárdságot és az erőt jelképezi.

A lírai én találkozni szeretne Istennel, s a találkozás vágya mindkét félben ott van, mégsem jön igazán létre.

Az alaphelyzet a Sion-hegy alján játszódik, s az utolsó versszakban Isten felszaladt, de a lírai én lent maradt. Megjelenik a lent, és fent ellentéte. (Lent =emberi szféra, fent =tapasztalaton túli /transzcendens/). A kettő közötti út átjárhatatlan.

A vers látomásos balladaszerű történetnek is mondható, melynek két szereplője van: Isten és a lírai én. Groteszk Istenkép, komikus: Isten egy ősz öregemberként jelenik meg, ez egy profán kép, ami azt jelenti, hogy hétköznapi képekkel írja le, mintha a nagyapjáról beszélne. („bús, kopott öregúr.”, „tépedten, fázva”, „fehér szakálla borzolt.”). Isten szerepe: „Rorátéra harangozott”: ez az advent, a várakozás ünnepe. A lírai én kezében lámpás volt, ami a keresés szimbóluma. „Rongyolt, megviselt lelkében a hit”, „eszében régi ifjúság, emlékek”: „tékozló fiú”: hitehagyottan visszatérne az Úrhoz, mert a felnőtt ember elfeledte a gyermeki bizalmat. „Istenszag”: Isten közelsége.

Az atmoszférája mitikus: „nyirkos, vad, őszi hajnalon”

Megvolt a találkozás, de nem tudott mit mondani Istennek, még egy imát és a nevét sem. Az Isten utáni vágy megvolt benne, de nem tudott vele találkozni. Alapmagatartás: keresés, visszatalálás Istenhez, az a lelki nyugalom, amit gyermekkorában érzett. Az Istenbe vetett hit meghalt (Nietzche).

A vers beszédmódja széttartó: egyszerre van jelen a zsoltár, biblikus, archaikus, régies beszédmód és a profán is. Patetikus (fennkölt) és ironikus is. Istenképe szent és hétköznapi.

A Sion-hegy alatt kérdésfelvetésének hátterében minden bizonnyal a metafizikus világmagyarázatok válságának, az egészelvűség megrendülésének tapasztalata áll, amely azonban nem mond le a teljesség utáni vágyról. Ezt a teljességet azonban már csak a műalkotásban véli újraalkothatónak.

Az Úr érkezése

Háborúból vagy űzetésből jött, s csak Isten jött oda hozzá és átkarolta. Isten-szeretetét írja le ebben a versben. Ha mindenki elhagyja, Isten még akkor is ott van mellette. Ha az ember észre sem veszi, akkor is ott van mindig mellette, csendesen óvja. Csak akkor szólunk Istenhez, amikor nagy bajban vagyunk, pedig ő mindig ott van.

AZ ÚR ÉRKEZÉSE

Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten.

Nem harsonával,

Hanem jött néma, igaz öleléssel,

Nem jött szép, tüzes nappalon,

De háborús éjjel.

És megvakultak

Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,

De őt a fényest, nagyszerűt,

Mindörökre látom.

Krisztus-kereszt az erdőn

Egy gyerekkori emléket ír le: ellenkezés, vágy. Bűnbánata van, mert 20 évvel ez előtt nem úgy viszonyult Istenhez, mint ahogy kellett volna.

Bosszús, halk virágének

Egy zsoltáridézettel kezdődik a vers (71. zsoltár, 9-11. vers). Saját magát Isten virágoskertjében fekete rózsának látja, ahol a virágoskert az egész világot jelenti, s itt mindenki virág, vagy legalább is valamilyen gaz. Mondanivalója: sok ellensége volt Adynak, akik elől védelmet akart, s ily módon fejezte ki magát Isten előtt, még egy zsoltáridézettel a segítségkiáltás biblikus mivoltát mutatja, mégis a virágoskert-hasonlat hétköznapivá teszi. Istent, mint egy kertészt mutatja be, aki minden virágra gondot fordít.

Köszönöm, köszönöm, köszönöm

Mindent megköszön, ami körülötte volt: mindent, amit látott, hallott, érzett, ugyanis érezte, hogy ezekben mindben benne van az Isten. Megköszöni az édesanyját, gyerekkorát és a születését is, s ezzel azt akarta kifejezni, hogy szerinte nem hiába való az élet, és szeret élni. Még a negatív dolgokat is megköszönte: megköszöni bűneit, mert később tanult belőlük, így abban is volt valami jó… Valamint megköszöni a csókot, a hitet, a kétséget és a betegséget is. A vers zárásaként a halált, magát is megköszöni, ezzel pedig azt szerette volna kifejezni, hogy már belenyugodott a halál gondolatába, ő már kész bármikor meghalni.

Imádság háború után

Ady eme verse az „Illés szekere” című kötetében jelent meg, ami csak Istenes verseket tartalmaz. Mindenben csalódott, s szeretné megtalálni a békét Istenben, de csak úgy tud Istennel kibékülni, ha magával is kibékül. A lelki csonkaságát a testében mutatja meg. Ez az egész úgymond egy háború utáni harc.

Hiszek hitetlenül Istenben

A versben megjelenik a jó utáni vágy és annak az elérhetetlensége. Meg van benne, az Istenben való hit, és annak a vágya, de az Istennel való találkozás hiányos. Bűnbánatot vall e miatt. Ez egy bűnbánó vers.

Istenhez hanyatló árnyék

A 109. zsoltár idézetével kezdődik a vers. Mondandója: Az egyedüli megnyugvást csak Istenben találhatja meg, s valami mindig visszaviszi Istenhez.

Istenes költészetében hasonló volt József Attila.