A Bethlen-féle konszolidáció
Az első világháborút és a forradalmat követően Magyarország mély gazdasági és politikai válságot élt át. Drasztikusan romlottak az életkörülmények. A háborús gazdaságot át kellett állítani a békés termelésre. Szembe kellett néni a Monarchia felbomlásával járó kedvezőtlen következményekkel: piacvesztés, tőke- és munkaerő-áramlás megszűnése. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békaszerződés következtében pedig hazán területének 2/3 részét elcsatolták tőlünk, így a jelentős területveszteségek is súlyosbították a gazdaság valamennyi ágazatát (közlekedés, bányászat stb..) Válság jellemezte a korabeli politikai életet is. A kormányzó, Horthy Miklós az 1921-es „királypuccsok” hatására elveszítette teleki Pálba vetett bizalmát, és végül Bethlen Istvánt bízta meg a kormányalakítással.
Bethlen felismerte, hogy a gazdaságban jelentős szerkezeti átalakításra van szükség, mivel túlméretezetté vált az élelmiszeripa, a vasipar és a gépgyártás. Lehetőség nyílt ekkor a fejletlenebb könnyűipari ágazatok, mint mondjuk a textilipar fejlesztésére. A szerkezetváltáshoz azonban tőkére volt szükség, ami a húszas évek elején hiányzott. Emiatt kezdetben inflációs politikát alkalmaztak, ami azt jelentette, hogy a kormányzat a pénzkibocsátás fokozásával hiteleket adott a vállalkozóknak, melyeket az inflálódó fizettek vissza. A hiperinfláció következtébe azonban a lakosság elégedetlensége nőt, így külföldi tőke bevonására volt szükség a gazdasági konszolidáció végbemeneteléhez. Angol támogatással végül 1924-ben 250 millió aranykoronát vettünk fel a Népszövetségtől (népszövetségi kölcsön). Ebből finanszírozták a gazdasági szerkezetváltást, létrehozták a Magyar Nemzeti Bankot, amely feladata az államadósság kezelése és a pénzkibocsátási fedezet biztosítása volt. Nem utolsósorban 1927-ben bevezették a pengőt, ami ekkor Európa egyik legerősebb valutájának számított, ám később elértéktelenedett. A kölcsönből modernizálták (gépesítették) a mezőgazdaságot, fejlesztették a turizmust, a villamosipart és a közlekedést. A kölcsön lehetőséget teremtett a köztisztviselők egzisztenciális biztonságának megteremtésére és az országba tömegesen visszatérő menekültek elhelyezésére.
Bethlen tevékenysége nyomán a gazdaság stabilizálódott, 1929-re számos ágazat teljesítménye túlszárnyalta az utolsó békeévét (1913) pl: textilipar, elektronika. Ugyanakkor a gazdasági növekedés üteme alacsonyabb maradt mint a háború előtti években.
További bethleni konszolidációról szóló tétel:
A Nagyatádi féle földreform és az agrárium a húszas években
A kormányzat az alsóbb néprétegek körében csak a földreform útján szerezhetett támogatást és érhetett el legitimációt, ám legfontosabb támogatóinak, a nagybirtokosoknak az érdekeit sem tekinthette semmisnek. Az 1920. évi 36. törvénycikk „a földbirtok helyesebb megoszlását szabályozó rendelkezésről”, amelyet a horthysta nemzetgyűlés 1920. aug. 5-én fogadott el: elnevezését a javaslat előterjesztőjéről, Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszterről kapta. A törvény nem írt elő kötelező földosztást; házhelyek és kishaszonbérletek juttatását tette csak lehetővé. Arra viszont módot adott, hogy a nagybirtokosok távol eső, rossz minőségű földeket adjanak el a földreform során, s a juttatottak azokat felszerelés és állatállomány nélkül kapják meg. A földbirtokosokat úgy kívánta kártalanítani a törvény, hogy a vételárat az 1914 előtti viszonynak megfelelő aranykoronában állapították meg, s azt teljes egészében az új tulajdonosoknak kellett megfizetniük. A végrehajtás rendkívüli lassúsággal haladt előre, az ország mg. területéből mindössze 6%-ot vettek igénybe, s 300 000 volt szegényparaszt kapott 1-2 holdnyi gyenge minőségű földdarabkát. A Nagyatádi-féle földreform eleve azt a célt szolgálta, hogy minimális engedmények árán megőrizze a nagybirtok pozícióját (egyébként messze elmaradt a Kelet-Közép-Európában ez időben végrehajtott földreformok mögött). Így tehát nem alakultak ki életképes paraszti birtokok, és nem csökkent a munkanélküliség sem.
A húszas évek mezőgazdaságában főleg a gabonatermelés és a hagyományos módszerek domináltak, exportra ekkor még kevés lehetőség nyílt. Modernizációra legfeljebb a nagybirtokosok költhettek. Az ágazat a nemzeti jövedelem 40%-át adta, a lakosság felének nyújtva megélhetést.
Ipar és növekedés a húszas években
A tőke- és energiaigényes nehézipar helyett az élelmiszeriparra és textiliparra helyeződött a hangsúly. Elsősorban lakossági fogyasztásra, később exportra is termeltek. Jelentőssé vált a bauxitbányászat és a timföldgyártás. A villamosipar fejlődését az új erőművek és gyárak bizonyítják : Egyesült Izzó, Orion. A vegyipar fejlődését pedig a Péti Nitrogénművek megalapítása mutatja. A gépipar a traktorgyártásban, az autók, motorok gyártásában könyvelhetett el sikereket, s világhírűvé vált a mozdonygyártás. Magyarország exportra is termelt, főleg agrárpiacokra. Főbb partnerei: Ausztria, Csehország, Németország, 1927-től Olaszország.
1931 nyarán Magyarországot is elérte a nemzetközi hitelrendszer összeomlása, 1931 júliusában a kormány háromnapos bankzárlatot hirdetett.
A mezőgazdaság és az ipar válsága
1929. október 24-én az ún. fekete csütörtökön összeomlott a new yorki-tőzsde. Ekkor robbant ki a nagy gazdasági világválság, amely túltermelés válság volt, azaz mindenki csak eladni akart de senki sem vásárolt.
Az 1920-as években nehezen stabilizálódó magyar gazdaságot ez mély gazdasági összeomlásba sodorta. A kormányzat újabb külföldi kölcsönökkel próbálkozott, azonban nem járt sikerrel. Nem hoztak eredményt a költségvetési megszorítások és a külföldi hitelek törlesztésének felfüggesztése sem. A válság hatására hazánkban visszaesett a termelés, megnőtt a munkanélküliség, bezárultak az exportlehetőségek, a fogyasztás is csökkent. Így az exportra termelő és az ország piacához túlméretezett ágazatokban volt a legrosszabb a helyzet: a vasiparban, a gépgyártásban, a mezőgazdaságban. Számos kis- és középbirtokos tönkrement, különösen azok, akik hitelekből fejlesztették gazdaságukat. A legkisebb veszteséget a könnyűipar szenvedte: textilipar, bőripar. Sőt némi fejlődést is mutatott, mivel kapacitása messze alulmaradt az országos piacnak, a védvámok révén még növelhette is termelését és a munkáslétszámát.
Az ipari szektorban közel 250 ezren maradtak munka nélkül, a munkanélküli-segély azonban csekély volt, ezért megmozdulásokra került sor. Bethlen kénytelen volt lemondani.
A gazdaság újjászervezése
Bethlen lemondása után a Károlyi Gyula (1931-1932) vezette kormány a minden szinten meghirdetett takarékossági gazdaságpolitikát vezette be, amelyet hamarosan jelentős antiszociális intézkedésekkel volt kénytelen kombinálni. A kormány első intézkedése a pénzügyi rekonstrukció Népszövetségi felügyelet alatt történő megindítása volt. Megkezdődött az állami kiadások befagyasztása, a beruházások visszafogása, és hamarosan a fizetések csökkentése is. Mindezt hamarosan követte a nyugdíjak és más szociális ellátmányok lefaragása. Mindez természetesen valódi gazdasági jelentőségén túlmenően rombolta a kormányzat és a rendszer társadalmi támogatottságát. A miniszterelnök szigorú pénzügyi politikája és az elsősorban a közalkalmazottakat érintő megszorítások hamarosan megosztották a kormányt is.
A válság megoldását végül három tényező segítette elő: az állami beavatkozás olyan ágazatok védelmében, ahol dinamikus növekedés volt várható (mint pl.: villamosenergia-termelés, szénhidrogénipar), a világpiaci árak lassú emelkedése, valamint a németországi változások extenzív hatásai is számottevőek: a német gazdaság nemzetiszocialista fejlesztése nyersanyagot és agrárterméket igényelt.
A társadalmi feszültségek és a szembenállás enyhítése végett Horthy az új programmal és új stílussal jelentkező Gömbös Gyulát nevezte ki miniszterelnöknek (1932-1936). Gömbös 95 pontból álló Nemzeti Munkatervet dolgozott ki, melyben az államhatalom megerősítését helyezte kilátásba, hogy ennek birtokában fellendítse a gazdaságot és szociális biztonságot teremtsen. Ígérte a földkérdés rendezését, a munkanélküliség felszámolását, a tőke korlátozását, a választójog kiterjesztését. A meghirdetett célkitűzései sokszor egymással is ellentmondtak. Kereskedelmi szerződést kötött Ausztriával, Olaszországgal és Németországgal. Hazai szinten támogatta a parasztság adósságainak visszafizetését. Kísérletet tett olasz mintára a munka világának állami ellenőrzésére, azaz a korporációs rendszer bevezetésére (szakszervezetek államosítása). Azonban a tőke hiánya és a munkásság ellenállása derékba törték elképzeléseit.
A Rákosi-korszak gazdasága
Az 1947-es kékcédulás választások következtében a Kommunista Párt győzedelmeskedett. Ezzel elkezdődött hazánkban a szovjet típusú államszervezet kialakítása, amely jelentős változásokhoz vezetett a politikában és a gazdaságban is.
- „A vas és acél országa”: ahogy a politikában úgy a gazdaságban is a szovjet példát követtük. A harmadik világháborúra is készülve a nehézipar fejlesztését tűzték ki célul. Hazánk fejlettsége és természeti adottságai sem feleltek meg ezen elképzeléseknek. Végül óriási áldozatok árán korszerűtlen, alacsony hatékonyságú ipart hoztak létre. Önellátásra is törekedtek: költséges beruházásokkal bányákat nyitottak, gyárakat emeltek, hogy Magyarország lehetőleg semmilyen téren ne függjön más országoktól. Mindezt a világgazdaságtól, tőke beáramlása nélkül vitték véghez, kizárólag belső forrásokból, a mezőgazdaság, az infrastruktúra és az életszínvonal rovására. Felszámolták a magángazdaságokat, és helyette tervgazdálkodást vezettek be, ami azt jelentette, hogy a piaci mechanizmus helyett az Országos Tervhivatal határozza meg a gazdaság fejlődésének ütemét. Az újjáépítésre kidolgozott hároméves terv után 1950-ben kezdődött meg az ötéves terv, amely eleve irreális eredményeket követelt. Az ésszerűtlen irányítás következtében 1952-re a termelés visszaesett, az emberek életszínvonala süllyedt.
- A mezőgazdaság kollektivizálása: A kommunisták a földosztást kezdettől csak politikai eszközként alkalmazták, hatalomra kerülése után az MDP meghirdette a kollektivizálást, majd megkezdte ennek erőszakos végrehajtását. A kormányzat gazdasági és politika eszközökkel lépett fel a parasztság ellen. Megemelte a parasztság adóit, növelte a beszolgáltatás mennyiségét, volt amikor a földművesek vetőmagját is elvették (padlássöprések). A falu vezetését úgy próbálták megtörni, hogy kuláknak nevezték őket, ezzel ellenségképet teremtettek. Az ő adóikat teljesíthetetlen mértékűre emelték és rendőri erővel is fellépetek ellenük. A termelőszövetkezetek ellenállást váltottak ki a parasztság körében, hiszen az a magántulajdon elvesztésével járt. Erőszakos módszerrel is csak a parasztság harmadát tudták szövetkezetekbe kényszeríteni, ennek hatására pedig a mezőgazdasági termelés jelentősen visszaesett.
A kollektivizálás fő célja a mezőgazdaságban is uralkodóvá tenni az állami tulajdont a magántulajdonnal szemben, megtörni a parasztság ellenálló erejét, és az iparosításhoz munkaerőt felszabadítani.
Gazdasági rendszerváltás
Az 1980-as évek második felében a szovjet típusú szocializmus csődbe ment. Gorbacsov és a pártvezetés teret engedett a közép-kelet-európai politikai és társadalmi átalakulásainak. Magyarországon az MSZMP elveszítette társadalmi támogatottságát, megerősödött az ellenzék. Amikor 1989 elején Pozsgay Imre nyilvánosan népfelkelésnek minősítette az 1956-os forradalmat, a Kádár-rendszer eszmei alapja összedőlt, majd az állampárt szétesésnek indult és a szerveződő új pártok vették át a vezető szerepet a politikai életben.
A gazdaságban elindult a spontán privatizáció: az állami tulajdon tömeges magántulajdonba kerülésének kezdetét, annak még pártállami keretek között kibontakozó 1987–1990-es szakaszát szokás nevezni. Ebben hazai és külföldi magánszemélyek és vállalkozásaik igen előnyös feltételek mellett, az állami vállalatok vezetésének segítségével, többnyire azokkal társulva szerezték meg az állam tulajdonában lévő vagyont. A spontán privatizáció során egyéni érdekek alapján használták ki az erkölcsileg ugyan elítélhető, de nem feltétlenül törvénybe ütköző lehetőségeket, a joghézagokat, a rosszul megfogalmazott törvényeket.
A rendszerváltás során a gazdaságon belül a legfőbb cél a szociális piacgazdaság kiépítése volt, vagyis egy piaci viszonyokon alapuló, de a visszásságokat állami beavatkozással tompító, a társadalom széles rétegei számára jólétet biztosító berendezkedés kialakítása. Ennek a magánosítás, vagyis a privatizáció volt az egyik lépcsője. Az állami ipari üzemek megszűnésével a hazai tőkehiány miatt elsősorban külföldi tőkéből valósultak meg az ipari beruházások, vagy a már meglévő iparterületek átalakításával (barnamezős beruházások), vagy új ipari parkok létrehozásával (zöldmezős beruházások). Az ipar területén az újra beinduló autóipar és az elektrotechnika vált jelentőssé a kilencvenes években. A mezőgazdaságban a tsz-ek bezárásával nem történ strukturális átalakítás, hiszen az újonnan kialakult kis magángazdaságok nem voltak versenyképesek.
A rendszerváltás utáni első kormány mozgásterét leszűkítették a megöröklött adósságok törlesztési kötelezettségei, a válságba került gazdaság és a hazai tőke hiánya. Így a piacgazdaság megteremtéséhez, a gazdaság talpra állításához elengedhetetlen privatizáció ellentmondásos keretek között ment végbe. Számos veszteségesen működő gyárat, üzemet bezártak és több százezren váltak munkanélkülivé. Ugyanakkor a piacgazdaság kiépítése során sokan jelentős vagyonhoz jutottak, így a növekedésnek indultak társadalmi szinten a szélsőséges vagyoni különbségek. Megkezdődött egy új hazai gazdasági elit kialakulás.
A gazdaság a kilencvenes évek második felére stabilizálódott, de kiszolgáltatott maradt a nemzetközi viszonyoknak. A stabilizáció érdekében fontos lépés volt az 1995-ben bevezetett Bokros-csomag: kiigazítási csomag, mely megmentette az ország fizetőképességét és a rákövetkező években helyreállt a magyar gazdaság megbomlott külső és belső egyensúlya, megteremtve a felzárkózó országokra jellemző gyors gazdasági növekedés újraindulásának alapjait. Az intézkedéscsomag ugyanakkor az életszínvonal jelentős zuhanásával járt.