Madáchról
Madách Imre művelt, nemesi család sarja, 1823-ban születik Alsósztregován. A váci piarista gimnáziumban tanult, majd filozófiát és jogot hallgatott. Megismerkedett az irodalom nagyjaival, nagy műveltséget, sokrétű nyelvtudást szerzett. Ügyvédi vizsgát tett, aztán Balassagyarmaton volt joggyakornok, majd aljegyző. A politikában a centralisták híve. Édesanyja és barátai tiltakozása ellenére feleségül veszi Fráter Erzsébetet, akivel három közös gyermekük születik, ám házasságuk végül megromlik, és elválnak. Anyjától megkapja a csesztvei birtokrészt és a kúriát. Az 1848-as szabadságharcban szívbetegség miatt nem vesz részt, de megyei főbiztosként segíti a hadsereg élelmezését. Kossuth titkárának rejtegetése miatt feljelentik, és letartoztatják, Pozsonyban, majd Pesten raboskodik, de végül felmentik bizonyíték hiányában. 1864-ben hal meg szívbetegségben, 41 évesen.
Az ember tragédiája sikere után a Kisfaludy Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. A mű 1883-as ősbemutatójának időpontja, szeptember 21-e, a magyar dráma napja.
Főbb művei még: Lantvirágok (verseskötet), Fagyvirágok (versciklus), Nápolyi Endre, Férfi és nő, Mária királynő, Csák végnapjai, Mózes (drámák), A civilizátor (komédia)
AZ EMBER TRAGÉDIÁJÁRÓL
Az ember tragédiájának műfaji besorolása
Az ember tragédiája műfaját tekintve drámai költemény. Könyvdráma, Madách eredetileg olvasásra, nem előadásra szánta.
Drámai költemény: kevert műfaj (jellemzően romantikus!), ami a dráma és a líra elemeit is egyaránt tartalmazza (gyakorlatilag verses formában írt párbeszédekből áll). Klasszikus romantikus elem tehát, hogy Madách egy kevert műfajban ír, ám Az ember tragédiája pesszimista világlátásával szembe megy a romantikus gondolkodásmód által diktált optimizmussal.
A mű néhány világirodalmi előzménye:
- John Milton: Elveszett paradicsom (eposz)
- Byron: Káin (drámai költemény)
- Goethe: Faust (drámai költemény)
- Vörösmarty: Csongor és Tünde (mese a boldogságkeresésről)
A karakterek szimbolikája és a mű alapkoncepciója
A drámai költemény szereplői közül egyik sem valódi jellem, mind valamilyen eszme allegóriája, valami egyetemes szimbóluma. Az Úr a legfőbb jó, a legfőbb teremtő erő, a tökéletes létforma, ami kiismerhetetlenségében mindenek felett áll. Lucifer a kísértő, aki a tudás és az önálló akarat ígéretével csábít újra és újra minden ellen lázadásba, így követelve ki részét a teremtésből. „A tagadás ősi szelleme”, de ugyanakkor mindig ő csillantja fel újra és újra a reményt is. Ádám és Éva, a paradicsomi emberpár, egyetemesen az ember, az örök férfi és az örök nő archetípusai, ezért ismétlődik meg valamilyen formában majdnem minden történelmi színben az egymásra találásuk. Ádám (nevének jelentése: ember) szüntelenül feladatát, rendeltetését keresi a világban, miközben – épp ezért – megjelenik benne a folyamatos küzdés: Istennel, Luciferrel, Évával, a világ és a történelem működésével, önmagával, és magával az élettel. Éva a szeretetet és az érzelmet jelképezi, szerelme harmóniát ad. A szimbolikus karakterek kiegészítik egymást, gondolati síkon egy nagy egészet alkotnak.
Az ember tragédiája egy emberiségköltemény, amely szüntelenül a történelem lényegét, az emberiség létezésének okát, célját és értelmét keresi. A mű a Paradicsomban indít, ahol a világ és az első emberpár születésének sajátos olvasatát mutatja be (az első három szín írja le a teremtés és a bűnbeesés történetét). Az emberpár végül Lucifer közbenjárásával eszik a tudás fájáról, és kiűzetik a Paradicsomból. Ádám ezután, hogy a lét értelmét meglelje, alkut köt Luciferrel (ez egy szimbolikusan átvett elem Goethe Faust című művéből), aki egy hosszú, elnyúló álom keretei között végigvezeti őt az emberiség történetének fontosabb állomásain, hogy bemutassa neki az emberiséget vezető minden eszmét, és azoknak minden árnyoldalát.
Történelem- és létértelmezés Az ember tragédiájában
A mű innentől kezdve 11 színen keresztül (a 15. szín zárószín, melyben ismét visszatér az Úr) végigmegy a történelem minden lényegi időszakán, a régmúlttól kezdve egészen a távoli jövőig. Minden szín valamilyen világlátást mutat be az adott uralkodó eszmével együtt, melyeket Ádámnak lehetősége nyílik megfigyelni, bennük élni, akár értük harcolni. Majdnem mindegyik történelmi szín ugyanazon a felálláson alapul: adott Ádám, aki valamilyen formában belehelyezkedik az éppen megjelenő korba, először megörül a kor eszméjének, és hinni próbál benne, de aztán kiábrándul, ahogy felfedezi árnyoldalait. Adott Lucifer, aki mindig Ádám mellett áll, sosem hisz a megjelenő eszmékben, mindenhez szarkasztikusan hozzáállást tanúsít, és az események általános irányítója. És adott Éva, aki bár minden színben más körülmények között jelenik meg, és másfajta szerepet tölt be a korban, attól még mindenhol megmarad az egyetemes nőnek, és Ádám mindenhol beleszeret.
A mű a 4. színtől a 10. színig játszódik – Madách szemszögéből nézve – a múltban. Ezekben a színekben történik meg Madách történelem-értelmezése, melyekhez történelmileg az eszmék. A történelem- és a létértelmezés tehát ezekben a színekben ilyen formában fonódik össze. Minden történelmi korszakhoz kapcsolódik egy-egy általános létértelmezés, melyek közül mindet valamilyen formában megcáfol a mű. Egy rövid lista azokról a történelmi korokról és eszmékről, amiket Ádám és Lucifer a fent kifejtett „klasszikus” forgatókönyv szerint, már az adott színben kimondva érvénytelenít:
- Egyiptom az egyeduralom eszméje milliók szenvednek egy miatt
- Athén a demokrácia eszméje a nép unatkozik, unalmában bármit megtehet, a népakarat nem az igazság, hanem az érzelmi impulzusok alapján dönt
- Róma hedonizmus az élvezethajszolás nem tesz boldoggá, kiüresít, és szégyentelenné tesz
- Konstantinápoly kereszténység eszméje a kereszténységből, a szeretet vallásából központi terrort, vérengzést gyártanak, melynek már rég semmihez sincsen semmi köze
- Prága a tudomány szentsége és igazsága a tudomány senkit sem érdekel, nem nyitja fel az emberek szemét, nem lehet a világot megmenteni vele
A kilencedik, Párizsban játszódó színre külön kitérnék, a párizsi színnek ugyanis már a dramaturgiai megjelenése is előre vetíti, hogy nem egy általános színről van szó: ez a szín ugyanis Ádám prágai alteregójának, Keplernek az álmaként jelenik meg, tehát álom az álomban. A szín a francia forradalommal foglalkozik, és több szempontból is formabontó.
- Lucifer itt is megjelenik, de itt csak szemlélődőként, nem hogy nem irányítja az eseményeket, de nem is nagyon avatkozik bele a cselekmény folyásába, háttérszereplő.
- Éva itt két alakban is megjelenik. Először méltóságát megőrző márkinőként, aki a vérpadra vár. Ádám márkinőként szerelembe is esik, ám Éva nem adja fel a becsületét, nem hajlandó viszonozni ezt a szerelmet. Másodszor viszont közönségesen viselkedő forradalmárnőként, akkor pedig Ádám fordul el tőle undorodva. Ez tehát az egyetlen történelmi szín, melyben Ádám és Éva szerelme nem teljesül be érzelmi szinten (mindkét esetben valamelyik fél nem viszonozza az érzelmeket).
- Ádám itt Dante, a forradalmár képében jelenik meg, s bár a műben uralkodó terror végül őt is vérpadra kényszeríti, végül úgy ébred föl, mint aki nem csalódott a megjelenített eszmékben.
Ebben a színben a francia forradalom három alapelve kerül bemutatásra: egyenlőség, szabadság és testvériség. Ezekbe az eszmékbe Lucifer – ellentétben minden más történelmi eszmével – nem köt bele. Ennek oka valószínűleg abban rejlik, hogy a mű azt próbálja sugallni, ha ezek az eszmék egyszerre megvalósulnának, ezek lennének az egyetemes boldogság alappillérei. Fontos látnunk viszont, hogy míg Lucifer nem mondja ki a három eszme egyszerre való megvalósulásának lehetetlenségét, a mű maga ezt egyértelműen megteszi. Már a francia színben is, bár Ádám boldogan reménykedve ébred fel álmából, az egész szín alatt érezhetjük, hogy valami nem stimmel, valaminek nagyon nem így kéne működnie. A szerző ezt két egyértelmű elemmel is szándékosan érzékelteti: az egyik az az erőteljesen megjelenített jakobinus terror, amire a francia forradalom eszméi végül kifutottak, a másik pedig a tény, hogy itt bizony nem teljesedik be Ádám és Éva szerelme.
Az Ádám prágai felébredését követő szín után időpontbeli fordulóponthoz érkezik a mű. A tizenegyedik, londoni színnel ugyanis már Madách jelenébe lépünk át. A mű történelemelemzéssel egybekötött létértelmezése tehát nagyjából a londoni színig tart. Onnantól kezdve a színek színtiszta létértelmezésnek minősülnek, és úgy gondolom, legtöbbjük a francia forradalom eszméinek közös lehetetlenségét kritizálja.
- A szabadság megvalósulása gyakorlat szinten a társadalomban, egyenlőség és testvériség nélkül: a londoni szín, a vadkapitalizmus
Ebben a színben Madách jelenében járunk, mindenütt az ipari forradalom, a szabadverseny uralkodik. Ádám itt figyelheti meg, hogy mi lett az emberek közötti egyenlőség eszméjéből: a szín a vadkapitalizmust felhasználva azt mutatja be, hogy ha az ember szabadságot kap, akkor folyamatosan mindenből egyre többet akar majd. A londoni szín társadalmában mindent a pénz mindenáron való hajhászása irányít, teljesen maga alá taszítva az általános értékeket. Olyannyira igaz ez, hogy még Éva is csak azután hajlandó Ádám közeledését figyelembe venni, hogy Lucifer gazdag lorddá változtatja a férfit, ám Évában még ezután is jóval erősebbnek bizonyul a nyerészkedés akarata, mint a valódi érzelemé. A pénz szeretete előrébb valóvá válik a valódi, egyetemes szeretetnél. A színből teljesen egyértelművé válik, hogy a szabadság önző és hiú haszonlényeket nevel, ezáltal pedig a szabadság mellett a testvériség és az egyenlőség megvalósíthatatlan.
- Az egyenlőség megvalósulása gyakorlati szinten a társadalomban, szabadság és testvériség nélkül: a Falanszter-szín, az elnyomás kora
Itt már a távoli jövőben járunk, Madách ezt a színt egy létező utópia-elmélet alapján alkotta meg. A Falanszter működésének alapja gyakorlatilag az emberi munka robotizálása: mindenkinek egyenlően megvan a rendszerben a dolga, a mások fölé emelkedés nem megengedett, az önálló cselekedetek, érvényesített akaratok és gondolatok szintúgy tiltott elemek. A Falanszter-szín azt mutatja be, hogy az emberek közötti egyenlőség megvalósulása lehetetlenné teszi az ember egyénként való érvényesülését: mindenki csak a fogaskerék egy eleme lehet, megszűnik önálló individuumnak lenni. Az egyenlőség eme torz formája mindent elnyom: a gondolatokat, az egyéni cselekedeteket, a személyiség lehetőségét, az érzéseket. Ugyanakkor azt is bemutatja, hogy a rendszerszintű egyenlőség lehetetlenné teszi a szabadság és a testvériség megjelenését is a társadalomban.
Közjáték: az Űr-szín
Ádám nagyon megijed a londoni és a Falanszter-színben bemutatott torz világtól, amik az általa ténylegesen jónak tartott eszméket saját kiforgatott valójukban mutatják be. Az Űr-szín rávilágít az ember ismeretlentől való félelmére, és ezáltal a világból való menekülésének lehetetlenségére. Ádám végül mégis visszatér a Földre, egyetlen dolog maradt számára, amiben bízhat: a testvériség eszméje.
- A testvériség eszméjének csődje, kialakulásának lehetetlensége: az Eszkimó-szín, a történelem vége
Ide fut ki az Űr-szín. Ez a szín már egészen meredek disztópiához nyúl: rég túl vagyunk a Falanszteren, sokkal távolibb jövőben járunk. A Nap kihűlt, az egész Földön hatalmas jégvilág uralkodik. Ádám itt találkozik az eszkimóval: az eszkimó az elállatiasodott ember, az emberiség csődjének szimbóluma Ádám számára. Az Eszkimó-szín azt mutatja be, hogy az ember csak addig magasztos, filozofikus, a lét értelmét kereső lény, amíg megvannak ehhez az alapvető szükségletei. Abban a pillanatban, hogy ez valahogy megvonásra kerül, szégyentelen állati lénnyé válik, akit egyetlen dolog vezérel: a túlélés. Ádámból, akinek utolsó reménye a testvériség eszméje volt, ez minden reményt kiöl. Ez a szín ugyanis annak példája, hogy az embert az állattól mindössze annyi különbözteti meg, hogy egészen mások az életkörülményei. Abban a pillanatban, hogy más élethelyzetbe kerül, minden eszméje elszáll, minden magasztos hite odavész, és ember embernek farkasává válik.
Az utolsó zárószínben visszatér az Úr. A mű életre adott válasza pedig az, hogy az lét értelme nem más, mint az út, amit az ember az élet közben bejár. Az életben mindenki dolga az, hogy törekedjen kihozni mindent magából, amit erkölcsileg jónak tart. A mű nem mond ki központi igazságot, amellett foglal állást, hogy mindenkinek a maga igazságát kell felfedeznie. A szabadság pedig éppen ezt jelenti: lehet, hogy nincs központi igazság, de épp ezért mindenki szabad arra, hogy meglelje azt az eszmét/életfelfogást, amit magáénak érez, azt az ügyet, amit őszintén jónak tart, és azt a harcot, amit valóban fontosnak lát. A zárószín szerint emiatt vagyunk a Földön.
A mű utóélete
Tökéletes példája annak, hogy Az ember tragédiája mennyire fontos mű az irodalomban, hogy a kommunista kultúrpolitika ellenséget, a népre veszélyes tartalmat látott benne: „pesszimistának”, „vallásosnak”, illetve „nép- és haladásellenesnek” értékelte, ezért 1947 és 1955 között tilos volt játszani. Ezután viszont rengetegszer színre vitték, a 2002-ben kapuit nyitó Nemzeti Színház is ezzel a darabbal mutatkozott be. Egy tévéfilm és egy rajzfilm adaptáció is készült belőle