A pápaság és a császárság küzdelme

1. Az egyház helyzete az ezredfordulón

Az egyház életét leginkább a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka ellentéte határozta meg: mindketten az egyház fölötti teljes hatalmat akarták. A harc eredménye az 1054-ben bekövetkezett egyházszakadás lett.

2. Előzmények: – a német-római császárság

A Frank Birodalom bukása után a német területek független hercegségekből álltak. A mindenkori királyok harcoltak a független hercegekkel. E harcukban az egyház emberei is támogatták őket, mivel a hercegek az egyház földjeire is igényt tartottak. Végül a királynak sikerül legyőznie a hercegségeket, s ezzel megalakulhatott 962-ben a Német-Római Császárság.

Ottó utóda, III. Ottó (983-1002) megkísérli feltámasztani a régi Római Birodalmat (nem megy). Székhelyét is Rómába teszi át.

II. Henrikkel (1002-1024) kihalt a Szász dinasztia. Ekkor, az 1024-ben tartott királyválasztó gyűlésen I. Ottó leszármazottját, a frank főnemest, II. Konrádot (1024-39) választották királlyá. Uralma alatt jelentősen romlott az egyházi és a világi hatalom viszonya.

III. Henrik (1039-1056) okult apja politikájából, s megpróbálta megjavítani a császárság és az egyház megromlott viszonyát. Támogatta a Clunyból induló egyházi reformot, s megpróbált véget vetni pápák és ellenpápák küzdelmének, valamint az észak-itáliai polgárháborúknak. Háromszor nevezett ki pápát. Az általa kinevezett pápák azonban a reformok jegyében megpróbálták az egyházat függetleníteni a világi hatalomtól. (Invesztitúra jog gyakorlása). A császárnak így hamar be kellett látnia, hogy hatalma csupán hadseregének erejétől függ, ami viszont a rendelkezésre álló jövedelmeken és a vazallusok ingadozó hűségén múlott. Uralkodása a Német-Római Császárság fénykora.

A császárság és pápaság küzdelme IV. Henrik (1056-1106) idején bontakozott ki, s majd kétszáz esztendeig mozgásban tartotta Németországot és Itáliát. 1059-ben II. Miklós pápa kimondja: a pápaválasztás az egyháziak dolga: a bíborosok testülete dönt a pápa személyéről (ez a császárokat kizárja a pápaválasztásból). Az összecsapás valójában a clunyi reformmozgalommal vette kezdetét. Ahhoz, hogy az egyház megújulhasson, szükség volt teljes függetlenségének helyreállítására. A reformpápák szívósan küzdöttek a császári hatalom ellen. Első lépésként a szimónia, az egyházi méltóságok megvásárlása ellen léptek fel. Ezzel közvetve kétségbe vonták azt a gyakorlatot, hogy papjait a császár maga nevezze ki, tehát hogy gyakorolja az invesztitúra jogát. A valódi tét azonban jóval nagyobb volt, az, hogy kié legyen a keresztény világ feletti tényleges hatalom.

3. Az invesztitúra küzdelem

A pápák világuralmi igényét a VII. Gergely (1073-85) néven trónra lépő clunyi szerzetes fogalmazta meg a legkövetkezetesebben. Terveinek középpontjában a Szent Ágoston által megálmodott, de a pápa által vezetett Civitas Dei (Isten Országa) létrehozása állott. Már pápaságának kezdetén több fontos intézkedést hozott, melyeket nevéről összefoglalóan „gregorián”-nak nevezünk. Megtiltotta a szimóniát, kötelezővé tette a cölibátust, a papi nőtlenséget.

Kihasználva a IV. Henrik elleni szász felkelést s a császár lekötöttségét, 1075-ben Dictatus Papae című iratában kifejtette a pápa hatalmi igényeit. Megfogalmazta a pápai hatalom egyetemességét és tévedhetetlenségét. Elképzelése szerint a királyok a Szentszék vazallusai lettek volna. A nyílt harc az 1075-ben a Lateránban nagyböjtkor tartott ún. böjti zsinat után tört ki. Itt ugyanis a pápa megtiltotta, hogy világi személy gyakorolja az invesztitúrát.

Henrik válaszlépése: az 1076-ban tartott wormsi birodalmi gyűlésen kijelentették, hogy nem ismerik el a pápát. Erre VII. Gergely kiátkozta a császárt. A kiátkozással Henrik hűbéreseit feloldozta esküjük alól, s ők nem is haboztak élni a lehetőséggel. A hercegek egy része megpróbált megszabadulni a császártól. Henrik lehetetlen helyzetbe került. Tudta, hogy trónját csak úgy mentheti meg, ha bűnbocsánatot nyer.

1077-ben Henrik Canossába ment – a hagyomány szerint mezítláb és szőrcsuhában, valójában királyi öltözéke fölé terített vezeklőruhában -, s három napig vezekelt a vár alatt. Ezután Gergelynek vissza kellett fogadnia őt az egyházba. Ez volt a híres „Canossa-járás”.

1084-ben Henrik visszavágott: seregei elfoglalták Rómát. A pápának menekülnie kellett, száműzetésben halt meg a normannok között 1085-ben. Henrik hatalma csúcspontjára érkezett. 1088-ban azonban a bíborosok újabb reformpápát választottak, II. Orbánt. Ő az, aki meghirdette az első keresztes hadjáratot.

Uralkodásának végére IV. Henrik helyzete jelentősen romlott Németországban. Fia 1106-ban lemondatta.

V. Henrik (1106-25) legfőbb célja a pápasággal való viszony rendezése volt. II. Paszkál pápa (1099-1118) is hajlott erre. Henrik felajánlotta, hogy az egyházi javakért cserébe lemond az invesztitúráról. A pápa elfogadta a javaslatot. A püspökök azonban többet akartak. A harcok újra fellángoltak. Henrik belátta, hogy jobb, ha gyorsan megegyezik az egyházzal. A császár és II. Callixtus pápa 1122-ben Wormsban megkötötte az invesztitúra-küzdelem első szakaszát lezáró konkordátumot. Ennek értelmében az egyházi méltóságba való beiktatás, tehát a gyűrű és a pásztorbot átadása a pápa joga, a jogart viszont, mely a hűbéri birtokot jelképezi, a császár adja át.

A konkordátum ellenére a harc tovább folytatódott.

I.(Barbarossa) Frigyes (1152-90) a Szent Birodalom és az Aranykor eljövetelét hirdette meg, önmagát a római augustusok örökösének tekintette, s kijelentette, hogy hatalmát egyedül Istentől nyerte. 1154-ben Bolognában a pápaságtól független egyetemet alapított, melynek jogászai készek voltak jogi érvekkel is alátámasztani Frigyes világuralmi terveit.

Frigyes uralmának első szakasza a pápával szembeni készülődés jegyében telt el.

1159-ben a császári hatalom makacs ellenfele, III. Sándor lett a pápa. Frigyes 1162-ben leromboltatta Sándor egyik legfontosabb támaszát, Milánót. Öt évvel később elfoglalta Rómát is, ám seregét a malária elpusztította. Az észak-itáliai városok azonban a császár ellenében létrehozták a Lombard Ligát. A császár ellen fordult Oroszlán Henrik is. Ennek végzetes következménye lett: 1176 tavaszán a legnanói mezőn Frigyes hadai súlyos vereséget szenvedtek. A következő évben Frigyes kénytelen-kelletlen békét kötött a pápával.

1189-ben keresztes hadjáratot indított, de sosem érte el a Szentföldet. 1190 nyarán fürdés közben a kilikai Salef folyóba fulladt.

A pápaság III. Ince (1198-1216) alatt érte el hatalma csúcsát. Az ő korában került sor az eretnekek (katharok = tiszták; valdensek) elleni határozottabb fellépésre. Mindkét eretnekmozgalom képviselői tiszta evangéliumi életet akartak, szemben a pápaság fényűző életmódjával. Tanításuk szerint 2 isten van: a jó és a rossz. A láthatatlan mennyei világot a jó isten, a látható földit és annak társadalmát a gonosz isten hozta létre. Tehát szembe kell vele szállni, és minden intézményével, az egyházzal is.

Katharok: tagadják a szentségeket, a Szentháromságot. Lemondtak a házasságról és a magántulajdonról.

Valdensek: Waldo Péter lyoni kereskedő a vezetőjük (innen a név). Szétosztotta a vagyonát a szegények között, és prédikálni kezdett. Hirdette az apostoli szegénységet, Krisztus követését. Tanai tehát a gazdag egyház ellen fordultak. Elvetették az egyházi hierarchiát, a szentségeket, a tizedet, megtagadták a katonai szolgálatot. Egyedüli törvényként a Bibliát ismerték el.

Eretnekmozgalom volt a Boszniában kibontakozó bogumilizmus is.

Inkvizíció megindulása. Tízezrek estek ennek áldozatul.

Az eretnekmozgalmakkal szemben az egyház megerősítését szolgálták az ún. kolduló rendek megalapítása. Két ilyen rend alakult: a domonkos¹ és a ferences rend (Assisi Szent Ferenc²). A kolduló³ rendek jelentős szerepet játszottak a műveltség terjesztésében, tanítottak, gyógyítottak. Jellemző volt rájuk az aszkézis.

III. Ince utódainak nehéz volt megőrizniük a pápaság fölényét az újra megerősödő császári hatalommal, II. Frigyessel (1212-1250) szemben. A pápaság és a császárság utolsó, harmadik nagy összecsapása idején azonban többszöri kiátkozással sikerült a pápának a német feudális nagybirtokosokat újra és újra lázadásra ösztönözni Frigyes ellen. 1250-ben a császár váratlanul meghalt; Németország hamarosan feudális anarchiába süllyedt, önálló tartományokra hullott szét. Itáliában a hatalom részben a pápa, részben a kialakuló városállamok, végül pedig a szicíliai és a nápolyi királyok kezébe került. Tehát a pápaság győzelme csak látszólagos volt. A XIII. század végén megkezdődik a pápaság történetének „francia korszaka”: a központi monarchiává fejlődő Franciaország befolyása alá került.

A német fejedelmek 1273-ban egy közepes vagyonú grófot, Habsburg Rudolfot (1273-1291) választották meg császárnak. A német fejedelmek – akik aggódva szemlélték a növekvő birtokú és hatalmú Habsburgokat – Rudolf halála után más családokból választották a császárokat. 1347-ben a Luxemburg-házból került ki a császár: IV. Károly (1347-1378), aki az 1356-ban kiadott Német Aranybullában elismerte a választófejedelmek teljes politikai önállóságát, jogilag is megerősítette a gyakorlatban már meglévő császárválasztó feladatukat. Kialakult a 7 választófejedelemség: a mainzi, a kölni, a trieri érsek, a brandenburgi őrgróf, a rajnai palotagróf, a szász herceg és a cseh király.

A fejedelmek, egyházi és világi főurak tartományi uralma csaknem teljesen függetlenné vált, a felségjogok jelentős részét gyakorolták: bíráskodtak, adóztattak, beszedték a királyi jövedelmeket.

A Német-Római Császárságban uralkodó anarchia lehetővé tette, hogy a birodalom déli részén fekvő kantonok kivívják függetlenségüket: Schwyz, Uri és Unterwalden kantonok 1315-ben csatát vívnak a feltörekvő Habsburgokkal, győznek, és ezzel megalakul Svájc.