Karthágó:
Alapítás: kr.e. 814.
A föníciai városoknak a kr.e. 12. századtól volt kimutatható kapcsolata a Földközi-tenger nyugati medencéjével. A távoli területtel való folyamatos kapcsolattartáshoz elengedhetetlen volt, hogy az útvonalon kereskedelmi és hajózási támaszpontokat létesítsenek. Az észak-afrikai partvidéken tehát sorra jöttek létre föníciai alapítású kikötővárosok, mint pl. Utica.
Karthágó (új város) közvetlenül a tengerparton, de jól védhető öbölben épült. A türoszi arisztokrácia egy csoportja alapította. A város kezdettől fogva nagyobb önállóságot élvezett, saját királyai, saját nemzetségi vezetőkből és papokból álló tanácsa kormányozták, nem pedig türoszi helytartók. Karthágó természetes központja és vezetője lett a Földközi-tenger nyugati medencéjében lévő föníciai telepeknek. De erős gazdasági versenytárs is volt a térségben: a gyarmatosító görögök.
Türosz függetlenségének elvesztése megszüntette a többi föníciai telep anyaországi kapcsolatát. Ebben a helyzetben szükségszerű és ésszerű volt, hogy ezek a gyarmatvárosok Karthágó vezetésével egyesüljenek a közös problémák megoldására. Így jött létre a kr.e. 6. sz. második felében a karthágói birodalom. A karthágói gyarmatosítás Afrikán túl kiterjedt a Baleári-szigetekre, Máltára, Szicíliára, Szardíniára és Korzikára is. A város maga is terjeszkedett. A kikötői városnegyed mellett létrejött a felsőváros, ahol megépült a fellegvár. A kr.e. 5. sz. végére épült ki teljesen az ekkor már 200 ezer lakosú Karthágó. A kikötői negyed volt a gazdasági központ, itt álltak a legrégebbi szentélyek. A szárazföld felől hármas erődrendszer védte Karthágót. Karthágónak nem volt vízvezetéke, az ivóvizet ciszternák és kutak biztosították.
A társadalom legfelső rétegét egy gazdag kereskedőkből és hajótulajdonosokból álló arisztokrácia alkotta. Ők irányították a város politikáját, kereskedelmük nemcsak a saját gazdálkodásukat szolgálta, hanem az egész állam érdekét is. Ők ültek abban a tanácsban, amely a csekély jelentőségű népgyűlés mellett a valóságos hatalmat biztosította.
A szegényebb rétegek bekapcsolódtak a kézműiparba, kiskereskedelembe, vagy a hajókon és a kikötőkben dolgoztak. A növekvő számú rabszolgát a mezőgazdaságban használták.
A kr.e. 6. század két jelentős karthágói vezetője: Malkhosz és Mago. Malkhosz szerzi meg Szicília nyugati részét, Mago a karthágói zsoldoshadsereget szervezi meg. A hadsereg magvát a karthágói arisztokrácia alkotta, belőlük állt az ún. „szent csapat”. Ugyancsak karthágóiak adták a tisztikart, a sereg zöme azonban idegen zsoldosokból állt. Az utánpótlást részben a meghódolt népek katonaállítási kötelezettsége révén, részben toborzással oldották meg.
Az állam élére két-két időszakosan választott suffet (bíró) került, az ő kezükben volt a végrehajtó hatalom. A népgyűlés szerepe teljesen formálissá vált, az elvi döntések meghozatalának és a suffetek ellenőrzésének joga a 300 tagú nagytanács és a 104 tagú szűkebb tanács joga volt. A konkrét ügyekben való döntés előkészítésére a szűkebb tanácsból jelöltek ki 5-10 fős bizottságokat. Az állam vallási életét 30 tagú papi bizottság irányította.
A kr.e. 5. sz. végére a partmenti afrikai területek Karthágó kezébe kerültek. A nagy területen szétszórt birodalom politikai egységét Karthágó hajóhada alkotta.
Ekkor alakult ki az a pun típusú nagybirtok, ami később Róma számára is mintául szolgált. A földtulajdonnak két formáját ismerték: az egyik, a magántulajdonban lévő, rabszolgatartó nagybirtok volt, ennek termelése fedezte a város ellátását. A másik a távolabbi területeken fekvő állami föld, amely a várost irányító arisztokrácia közös tulajdona volt.
A kr.e. 4. század folyamán Karthágó elérte fejlődése, nagyhatalmi helyzete csúcspontját. A felszín alatt azonban súlyos feszültségek alakultak ki. Ellentét volt a kereskedő és a földbirtokos arisztokrácia érdekeiben, politikai irányvonalában. A libüai mezőgazdasági lakosság az állam minden meggyengülése idején fellázadt, s ezt tette a hadsereg is. A hatalom csúcsán a külpolitika passzívvá vált, ennek következtében peremterületeinek városai önállósodhattak.
Az első pun háború (kr.e. 264-241):
A rómaiaik és itáliai szövetségeseik egy jelentéktelen incidens következtében keveredtek háborúba Karthágóval kr.e. 264-ben. A harcok célja hamarosan Szicília megszerzése lett. A rómaiak felismerték, hogy tervüket nem tudják megvalósítani Karthágó tengeri uralmának megtörése nélkül. Ekkor láttak hozzá a hadiflotta kiépítéséhez, s kr.e. 260 elejére már száz nagy, ötevezősoros hajó állt készen. Ráadásul bevezettek egy rendkívül egyszerű, de annál hatásosabb találmányt, a csapóhidat. A csapóhídnak az alkalmazására akkor került sor, amikor két ellenséges hajó megfelelő közelségbe került egymáshoz. A rómaiak átvetették a csapóhidat az ellenséges hajóra, majd ezen átfutva lemészárolták a pun legénységet. Az első nagyobb tengeri ütközetben, Mülai mellett már meg is mutatkozott az eredmény (Kr.e. 260-ban), ezt további győzelmek követték, majd kr.e. 256-ban az eknomoszi hegyfok melletti csatában döntő csapást mértek a karthágói hajóhadra. Az ezt követő időszakban a hadiszerencse elpártolt a rómaiaktól. Egy római hadsereg kísérletet tett a Kartházó elleni közvetlen támadásra. A punok új hadsereget toboroztak. A római sereg odaveszett, ráadásul a hazaszállításukra küldött hajóhad viharba került, és odaveszett (kr.e. 255).
Szárazföldön viszont sikert értek el a rómaiak. Kr.e. 253-ban a rómaiak bevették a mai Palermót. A tengeren a legszerencsétlenebb év a kr.e. 249.volt, ekkor volt a drepenai vereség, majd ugyanebben az évben egy vihar gyakorlatilag az egész flottát megsemmísítette. Az ezt követő évek karthágói sikereket hoztak, a punok vezére ekkor már Hamilkar Barkasz volt. De kr.e 243-242 fordulójára Róma ismét talpra állt, felépült az új flotta is, így a háború a tengeren dőlt el. Róma sikerrel vívta meg az első pun háború tengeri csatáját Szicília nyugati partjainál kr.e. 241-ben.
A több mint két évtizedes háború Karthágót kétségbeejtő helyzetbe sodorta. A békekötéskor át kellett adnia Rómának egész Szicíliát, valamint a sziget és Itália között fekvő szigeteket. Minden római hadifoglyot szabadon kellett engednie, s tíz év alatt 3200 talentum hadisarc fizetésére kötelezték (kb. 83 tonna ezüst). Az államkincstár teljesen kiürült. Hogy a hadisarcot fizetni tudjam az állam megemelte az adókat és megtagadta a zsold kifizetését a katonáknak. Ennek következtében általános felkelés robbant ki, amit az ókori történetírók „engesztelhetetlen háborúnak” neveztek. Karthágó kénytelen volt hazarendelni a szardíniai és a korzikai helyőrségek katonáit, akik Hamilkar Barkasz vezetésével végül leverték a lázadókat. Az őrizetlenül maradt két szigetet Róma elfoglalta.
A veszteségek a római oldalon is igen nagyok voltak. Több mint százezer ember és ötszáznál több hadihajó esett áldozatul. De Róma tekintélye és területe is jelentősen megnövekedett, a háború alatt rengeteg rabszolgát szerzett és megkapta a hatalmas hadisarcot. A legnagyobb nyereség Szicília volt.a sziget településeinek lakói Róma alattvalói lettek, s tized formájában adót kellett fizetniük. Szicília Róma provinciája lett.
Róma a két pun háború között
A két pun háború közötti időszak nem jelentett békét Róma számára. Kalózok garázdálkodtak a tengereken, melyet az illír királyság irányított. Így került sor az első illír háborúra (Kr.e. 229-228), majd a másodikra (kr.e. 219).
É-Itáliában a gallok okoztak nyugtalanságot. Kr.e. 225: Mediolanum elfoglalása. A Gallia Cisalpina nevet viselő területet ezután egyesítették Itália többi részével.
A második pun háború (Kr.e. 219/218-202)
Karthágó új vezetője Hamilkar Barkasz lett. Hamilkar terveiben Hispania megszerzése szerepelt. Hódító tevékenysége az első időszakban sikeres volt, tíz év alatt nemcsak visszaszerezte a korábban elveszített ezüstbányákat, hanem Hispania egész déli részét Karthágóhoz csatolta. Mindez persze Hamilkar Barkasz személyes hatalmát is nagyon megnövelte. Halála után hatalmát családjának tagjai, a Barkidák örökölték, először veje, Hasdrubal (kr.e. 228-221), aki megalapította és erős támaszponttá építette ki Kartagéna városát. Az ő utóda Hamilkar fia, az akkor alig húszéves Hannibal lett.
Hannibal első feladatának tekintette a karthagói felségterületbe beékelődött római szövetséges, Saguntum megsemmisítését. Kr.e. 219-ben elfoglalja a várost. Az ezután Karthágóba küldött római követség Hannibal kiadatását követelte a nagytanácstól, amikor pedig erre tagadó választ kaptak, vezetőjük átadta a hadüzenetet.
Hannibal a Saguntum elleni támadással minden bizonnyal azt akarta elérni, hogy Róma a gallok ellen vívott háború után ne tudja magát kellően összeszedni. Továbbá azt remélte, hogy egy Észak-Itáliában induló meglepetésszerű támadás hatására a vereség miatt elkeseredett gallok fegyvert fognak Róma ellen. Hannibal úgí gondolta, hogy mindezek hatására széthullik az itáliai szövetség. Ugyanakkor bízott benne, hogy sikerei hatására összekovácsolódik egy olyan szövetség, amelynek az összes veszélyeztetett földközi-tengeri állam a tagja lesz. Ezek alapján választotta ki támadásának útvonalát, Kr.e. 218 őszén megkezdte átkelését az Alpokon.
Induláskor a haderő 50 000 gyalogosból és mintegy 9000 lovasból állt. Harci elefántokat is vittek magukkal. A hegységen való átkelés nagy veszteségeket okozott, így Itáliába csak mintegy 20 000 gyalogos, 6 000 lovas és egyetlen elefánt érkezett meg. A gallok tömeges csatlakozásával kapcsolatos remények csak részben váltak be. Igaz, kb. 50 000 gall harcos csatlakozott Hannibalhoz, de csak mint zsoldos, nem lelkesedésből. A pun hadvezér alábecsülte Róma nagy tekintélyét, az itáliai szövetség szilárdságát, a gallok megfélemlítettségét egyaránt. Az erőviszonyok is egyértelműen Rómának kedveztek. Még akkor is 20 legio kiállítására volt képes, amikor szövetségeseinek egy része elpártolt.
Mégis kezdetben a meglepetés Hannibal számára hozott sikereket. A Ticinus folyó mellett szétverte P. Cornelius Scipio consul seregét, majd még a tél beállta előtt a Trebia folyó közelében a két consul egyesített haderejére mért csapást. Ezzel a két ütközettel Észak-Itália még kr.e. 2218 vége előtt elveszett Róma számára.
Kr.e. 217 tavaszán a két consuli sereg az Appeninek hágóinak eltorlaszolásával igyekezett elzárni az Itália belsejébe vezető utat. Hannibal azonban a kiáradt Arnus mocsaras völgyén keresztül a rómaiak hátába került, majd Flaminius seregét a Trasimenus-tónál tőrbe csalta. Mintegy 15 000 ember veszett oda. A Hannibal által várt általános Róma-ellenes felkelés azonban még ezeknek a vereségeknek a hatására sem következett be, pedig a pun vezér az összes itáliai, nem római hadifoglyot elengedte.
A Trasimenus-tónál elszenvedett vereség hatására Rómában dictator választására került sor. A Hannibal elleni küzdelmet Q. Fabius Maximusra bízták, aki arra alapozta taktikáját, hogy Hannibal számára nyilván nagy gondot jelent az utánpótlás, az élelmezés. Ugyanakkor azt is belátta, hogy a római hadsereget szétzilálták, megtizedelték és szellemében is megtörték az elszenvedett vereségek. Ezért gondosan ügyelt arra, hogy ne kelljen nyílt ütközetbe bocsátkoznia, hanem állandóan a pun sereg nyomában járva, rajtaütésekkel őrölte az ellenség erejét. Erről a taktikáról kapta a „Cunctator”, halogató melléknevet.
Kr.e. 216-ban az apuliai Cannae közelében a római hadsereg újabb – katasztrófális – vereséget szenvedett. A punok bekerítették őket, s a római katonák ¾ része ottveszett. A köztársaság ideje alatt ez volt a legsúlyosabb vereség, amit a rómaiak elszenvedtek.
Rómában ekkor minden tartalékot mozgósítottak, besoroztak minden 17 év feletti polgárt, sőt vásároltak 8000 rabszolgát, akik felszabadításuk után szintén római katonák lettek. Hannibal sikereinek csúcsán békére tett ajánlatot. Róma azonban nem bocsátkozott tárgyalásokba. Átmenetileg ismét Fabius Maximus taktikájához folyamodtak, s erőiket az Itálián kívüli területeken mozgósították.
A cannaei csata után Hannibal szövetséget kötött V. Philopposz makedón uralkodóval. Róma kénytelen volt megvívni az első makedón háborút (kre. 215-205).
A háború kimenetele szempontjából mindennél fontosabb volt a hispaniai hadszíntér. P. Cornelius Scipio, a 2218. év egyik consula és testvére, Cnaeus vezette a római haderőt. Kezdetben sikereket értek el, elfoglalták Saguntumot is. Kr.e. 211-ben azonban Hannibal fivérei, Mago és Hasdrubal legyőzték őket, s mindkét Scipio elesett. A következő évben az ifjabb, akkor mindössze 25 éves P. Cornelius Scipip érkezett Hispaniaba, hogy átvegye apja és nagybátyja feladatát. Kr.e. 209 és 207 között a félsziget egész délkeleti részét elfoglalta, s Italica néven megalapította az első Itálián kívüli coloniát.
Közben Itáliában is változott a helyzet. Kr.e 211-ben Róma megostromolta és elfoglalta Capua városát. Hannibal, hogy az ostromlók figyelmét elvonja, közvetlenül Róma ellen vonult. Mintegy 4 km-re megközelítette a várost. Valószínűleg ekkor keletkezett a Hannibal ante portas szólás. Nem sikerült azonban sem Capua felmentése, sem Róma elfoglalása.
Kr.e 205-ben az ifjabb Scipio lett a consul. A következő évben 30 000 főnyi sereggel Leptisnél partra szállt Afrikában. Itt csatlakozott hozzá Massinissa, aki Numídia trónját kívánta megszerezni Karthagó által támogatott riválisától. A pun nagytanács sietve hazarendelte Hannibalt.
Hannibal és Scipio háborút eldöntő ütközetére kr.e. 202-ben, Karthagótól kb. 200 km-nyire, a Zama közelében levő Naragara városkánál került sor. Scipio itt tualjdonképpen lemásolta Hannibal Cannaenál alkalmazott taktikáját.
A béke megkötésére a következő évben került sor. A Róma által diktált feltételek gyakorlatilag lehetetlenné tették, hogy Karthágó bármikor a későbbiekben veszélyeztetni tudja a győztes biztonságát. Összes Afrikán kívüli területét elvesztette, afrikai birtokait pedig megnyirbálták a numidiai királyság javára. Ennek a szövetséges államnak az uralkodója Massinissa lett. Karthágó birtokában csak a környékén levő föníciai települések maradtak meg, nagyjából a mai Tunisz területe. Háborút Afrikán kívül nem viselhetett, Afrikán belül is csak Róma engedélyével. Nem tarthatott ezután zsoldos hadsereget. Át kellett adnia harci elefántjait és majdnem teljes hajóhadát. Mindezen felül túszokat kellett küldenie Rómába, s 10 000 talentum (kb. 262 tonna ezüst) hadisarc fizetésére kötelezték. Karthágó ezzel végleg kiesett a Földközi-tenger önálló hatalmai közül.
A kr.e. 3-2. sz. fordulóján Róma lett a Földközi-tenger nyugati medencéjének első számú hatalma. A következő évtizedekben hatalmas háborúk folytak Itália északi részén, Hispaniában, Szardínián és a Földközi-tenger keleti térségében. Gallia Cisalpina, Gallia Narbonensis meghódítása.
A keleti medence államai közül elsőként Makedóniával került szembe Róma. Az ún. első makedón háború még nem járt területi előnyökkel, célja V. Philipposz Itáliától való távoltartása volt. Amint lezárult a második pun háború, Róma ultimátumot intézett a makedón uralkodóhoz. Ezzel kezdetét vette a Földközi-tenger keleti medencéjének meghódítása.
Róma a hadsereg mellett igen kifinomult és változatos diplomáciát is alkalmazott céljai eléréséhez.
A harmadik pun háború (kr.e. 149-146)
Míg Keleten folytak a harcok, megpecsételődött Karthágó sorsa is. A végső leszámolásra a Karthágó és a Massinissa által vezetett Numídia közötti konfliktus szolgáltatott ürügyet. A numida király folyamatosan zaklatta a punokat rajtaütéseivel, míg végül kr.e. 149-ben Karthágó fegyvert fogott határai védelmében. A római senatus, mivel előzőleg nem kérték engedélyét a háborúhoz,a béke megszegésének tekintette az eseményt, s hadat üzent.
A punok hajlandóak lettek volna Róma követeléseinek teljesítésére, ám amikor az Afrikában partra szállt consulok azzal álltak elő, hogy rombolják le a város falait, s a tengertől legalább 15 km-re építsék fel újra, elszánták magukat az ellenállásra.
Kr.e. 147-ben Scipio Aemilianus, a zamai győző fiának örökbe fogadott fia vette át a legiok irányítását. 146 tavaszán a rómaiak behatoltak a városba, s egy héten át tartó utcai harcok után elfoglalták. Majd felgyújtották és földig rombolták a várost, területét felszántották, és szörnyű átkot mondtak arra, aki a helyén valaha is új települést akarna alapítani. Az életben maradt, kb. 25 000 karthágóit eladták rabszolgának,a városhoz tartozó területen pedig megszervezték Africa provinciát.