Az olasz fasizmus

I. Előzmények

1919 Itáliája csalódott volt: a háború után a győztes oldalon foglaltak helyet, de amit a békeszerződésektől reméltek, azt nem kapták meg maradéktalanul. Fiume birtoklása miatt a Szerb-Horvát-Szlovén királysággal, míg Dél-Tirol bekebelezése miatt Ausztriával volt feszült a viszony.

A háború romba döntötte a nemzetgazdaság jelentős részét, tovább mélyítette az Észak és Dél közötti történelmi ellentétet.

A gazdasági bajok kiélezték a politikai helyzetet: kormányok jöttek-mentek, erősödtek a szélsőséges politikai irányzatok.

A szélsőjobboldal egyik prominens szerveződése volt a fasiszta mozgalom. Alapítója: Benito Mussolini (1883-1945)¹. A frontharcosok közötti agitálás, a kilátástalanság és a nemzeti sérelmek emlegetése állította mellé az olasz társadalmi berendezkedésből kiábrándult tömegeket és tette lehetővé, hogy új típusú mozgalommá szervezze őket.

1919-ben Milánóban alapította meg a volt frontharcosok támogatására számító Fascio di Combattimentót (Hadviseltek Szövetsége). A párt programja: a parlamentet, a polgári liberalizmust és a baloldalt támadó. A romantikus kalandvágyat, a hatalom sóvárgását, a zord, hősi életet és az ember totális átalakítását propagálta, de idegen volt tőle a nácizmus faji jellege. A párt vezérelven működött, tehát a párttagoktól feltétlen hűséget várt el.

Létrejött a párt magánhadserege is: a feketeingesek. Ezek a különítmények politikai demonstrációikkal és kommunistaellenes akcióikkal hamar felhívták magukra a figyelmet. Vezérük – a Duce – szerint a hanyatló liberális állam nem képes a „vörös veszély” (kommunizmus) elhárítására, ezért az állam védelmében megelőző forradalomra van szükség.

Ezt az ideológiát a sztrájkok, zűrzavar által érintett körök egyre kedvesebbnek találták, a mozgalmat elkezdték pénzelni.

II. A hatalom megszerzése és kiépítése

Olcsó államot és közvetett adózást ígérő propagandájának köszönhetően a fasiszta párt az 1921-es választások után már 34 képviselővel rendelkezett a parlamentben, s hogy súlyát tovább növelje, látványos menetelésekkel, középületek megszállásával mutatta meg elszántságát. Mussolini helyesen ismerte fel, hogy ha tömegmozgalmat indít, képes késleltetni a kormányalakítást, s a zűrzavarban esetleg megszerzi a hatalmat. 1922 októberében az akkor még alacsony taglétszámú párt nagyszabású római menetelésre készült, hogy demonstrálja a Duce iránti hűségét és rávegye III. Viktor Emánuel királyt Mussolini bevonására a kormányba. Ez volt a Marcia su Roma. A király a rendkívüli állapot kihirdetése helyett úgy döntött, hogy meneszti az eddigi miniszterelnököt, Factát, s helyére Mussolinit nevezi ki. Október 31-én a fasiszta egységek diadalmenetben vonulhattak be Rómába.

Mussolini vezetésével ekkor még koalíciós kormány alakult, tehát a totális hatalom kiépítéséhez meg kellett szabadulnia koalíciós társaitól. Ez kb. négy év alatt sikerült neki.

1923 januárjában létrehozta a parlamenttel párhuzamosan működő Fasiszta Nagytanácsot, valamint a katonailag szervezett fasiszta alakulatokból a Milíciát. Ezután a megfélemlített parlamenttel elfogadtatta azt a törvényt, hogy a listás választásokon 25%-ot szerző párt megkapja a mandátumok 2/3-át. Miután a feketeinges csoportok erőszakos cselekményei miatt feszültté vált légkörben tartott választásokon a fasiszták győzedelmeskedtek, megkezdődött a parlamenti ellenzék megsemmisítése. 1924 júniusában fasiszták elrabolták a szocialista párt főtitkárát, Matteotit. Mikor megtalálták holttestét, a szocialista frakció az ún. Aventino elhagyta a törvényhozást. Az „aventinusi kivonulás” látványos gesztus volt ugyan, de megszüntette azt a lehetőséget, hogy a baloldal legalább részben befolyásolni tudja az eseményeket.

1925/26-ban a nem fasiszta szervezeteket feloszlatták, a cenzúrát bevezették.

Mussolini szövetséget kötött a tőkés körökkel. Cserébe az anyagi támogatásért, az üzemekben feloszlatták a nem fasiszta szakszervezeteket, s a tőke képviselői helyet kaptak a kormányban.

A rendszer jellegzetessége az lett, hogy az intézkedéseket nem a korábbi alkotmány totális átalakításával, hanem kiegészítő törvényekkel és rendeleti kormányzással hozták meg. Pl. soha nem írta elő törvény az egypártrendszert, de az ellenzék üldözése lehetetlenné tette a pártok működését. A munkaadók és a munkavállalók szembenállását azzal próbálták oldani, hogy közös érdekképviseleti egységekbe, ún. korporációkba szervezték őket, ahol vitáikat állami közvetítéssel oldhatták meg. Ez a munkáltatóknak kedvezett, gyakorlatilag felszámolták a szakszervezeteket. A gazdaság ágazatai alkottak egy-egy korporációs testületet, élükön a korporációs miniszterrel

A politikai jogok korlátozásának ellentételezéseként a kormány szociális programot és közmunkákat (pl. mocsárlecsapolás, útépítés) szervezett.

Az 1930-as években Mussolini az olasz társadalom egészét mindinkább a hódítás szolgálatába állította. A korporációs szervezet helyébe az állami irányítás lépett; a gazdaságpolitika fókuszába a nehézipar, főleg a gépipar fejlesztése került.

A háborúra felkészülés jegyében Mussolini meghirdette a „szülések csatáját”. Egy nemzedéken belül meg akarta kétszerezni a lakosság lélekszámát. Elrendelték, hogy a foglalkoztatottak legfeljebb 10%-a lehet nő. Az átmenetileg valóban kissé növekvő születésszám nyomán súlyosbodtak a lakásviszonyok, és csökkent az egy főre jutó kereset.

Mindezek ellenére a lakosság jelentős hányada az 1930-as évek második feléig lojális volt a rendszerhez. Ebben a nemzeti nagyság erőteljes propagálása mellett szerepet játszott, hogy a kormány nagy összegeket fordított a szabadidő eltöltésének fasiszta megszervezésére alakított mozgalom üdültetési és sportprogramjaira. Az 1936-os berlini olimpián Olaszország nagy csapattal volt jelen. Ellentmondásos hatása volt az iskolaépítésnek: az oktatás a rendszert szolgálta, de növelte az általános alapműveltséget. A nagyszámú tisztségviselő a rendszer szerény haszonélvezője volt, a vállalkozók pedig a munkavállalói ellenállás megszűnésének előnyeit élvezték.

III. A rendszer általános jellemzői

1. Nem rendelkezik különösebb szellemi mondanivalóval²;

2. A kényelmes élet megvetése, kedélyesség, a vidéki életmód propagálása;

3. A kommunizmus merev elutasítása;

4. Az állam mindenhatóságába vetett hit;

5. Nagy hangsúly a propagandára; a rádió felhasználása

6. Vezérkultusz (személyi kultusz) (Duce)

IV. Külpolitika

Az olasz fasizmus külpolitikai téren egyetlen tartós dolgot alkotott: a lateráni egyezményeket (1929). A XI. Pius pápával megkötött egyezmény a katolikus egyház és az olasz állam viszonyát rögzítette. Az egyezmények értelmében szuverén állam lett Vatikánváros, a pápa az ezen kívüli területeiről lemondott, megfelelő kárpótlás fejében. Olaszországban államvallás lett a katolicizmus, és állami esküért cserébe állami fizetést biztosított a papságnak. Ezzel Mussolini elnyerte az egyház jóindulatát, s számos katolikus ország bizalmát.

A fasiszta külpolitika az egykori Római Birodalomhoz mérhető rangot akart Olaszországnak. Ez hódító törekvéseket jelentett három irányban:

1. A Duna-medence felé: cél a keletkezett hatalmi űr kitöltése (az olaszok partnerként Magyarországot találják meg a 20-as évek végétől).

2. A Balkán felé: Albánia, Görögország (ellentétek Jugoszláviával is³).

3. Afrikai térhódítás (Etiópia megszerzése): angol, francia érdekekkel való ütközés.

Hitler hatalomra jutása után – különösen a franciák szemében – Olaszország jelentősége megnövekedett. Arra számítottak, hogy megfelelő ellensúlyt tud majd képezni Németország ellenében.

1935-ben Olaszország megtámadja Abesszíniát. Mussolini 1936 febr.-jában szakít a nyugati hatalmakkal. Vejét, Ciano grófot nevezte ki külügyminiszterré és azt a feladatot adta neki, hogy alapozza meg a kapcsolatokat Németországgal. 1936: a Berlin-Róma tengely létrejötte. 1937-ben Olaszország is csatlakozik az Antikomintern paktumhoz. Az önmagát a külpolitikában csalhatatlannak tartó, de lehetőségeit végzetesen túlbecsülő Duce országa másodrangú szövetségesként sodródott a világháború felé.

V. Értékelés

Mussolini a korszak másik két diktátorával összehasonlítva csak szerény utánzatnak tűnik. A rendszer természetesen diktatúra volt, hiszen lényegében egypártrendszer volt, az egyén alárendelődött az államnak. Itt is jellemző volt a vezérelv érvényesülése, a propaganda kiemelt szerepe.

Ugyanakkor hiányzik a faji vagy osztályalapú megkülönböztetés. Azaz itt nincsenek koncentrációs vagy Gulag-táborok. Természetesen a rendszer az ellenségeit itt is kíméletlenül üldözte.

A második világháború kitöréséig az olaszok többsége lojális, elnéző volt a rendszerrel szemben. A háború azonban olaszok millióinak is szenvedést, halált hozott és hogy ez megtörténhetett, az az olasz fasizmus bűne volt.