A zsidók emancipációja Magyarországon
A zsidóság emancipációja a Habsburg Birodalomban az 1850-60-as években, a gazdasági és társadalmi reformokkal összhangban, nagyobb politikai ellenállás nélkül ment végbe. Az általános jogegyenlőség kérdése a kiegyezés körüli időszakban került napirendre, de addigra azonban szinte minden lényeges területen megtörtént a zsidóság tevékenységét korlátozó intézkedések felszámolása. Végleges megoldás a kiegyezéssel született. A birodalom két uralkodó nemzetének képviselői egyetértettek abban, hogy a keresztény népességgel együtt a zsidóságot is egyenlő jogokban kell részesíteni. Magyarországon 1867-ben deklarálták az egyéni jogegyenlőséget, az izraelita felekezet egyenjogúságának elismerése azonban csak nehéz küzdelmek után, jó negyedszázaddal később, 1895-ben történt meg.
A zsidó asszimiláció Magyarországon
Szemben a birodalom német ajkú területeivel a magyarországi zsidóság asszimilációja egy uralkodó nemzeti kisebbség felé történt. A gazdasági modernizáció spontán asszimilációs hatásai mellett a zsidóságra – a magyarság kedvezőtlen etnikai aránya miatt – komoly asszimilációs nyomás nehezedett. Ez megfigyelhető a liberális nemesi politika azon törekvésében, hogy a törvény előtti egyenlőség elnyerését a magyarosodás követelményével kapcsolta össze. A kiegyezéssel megszületik ugyan az emancipáció, de az elnyert jogok gyakorlati érvényesítésének lehetősége a nemzeti nyelv és kultúra elsajátításának mértékével függött össze. A zsidók magyarosodása a dualizmus időszakában öltötte a legnagyobb méretet. Ez elsőként a prédikáció és a felekezeti ügyintézés magyar nyelvűvé válásában, majd a hitközségi elemi iskolai hálózatban a magyar nyelvű oktatás igen gyors elterjedésében jelentkezett. Hasonló asszimilációs hajlandóságot jelez a névmagyarosítás folyamata is. A kikeresztelkedés azonban csak elenyésző számban jellemezte a magyar zsidóságot. Lényeges azonban, hogy az asszimilációs folyamat szinte kizárólag a városi, neológ zsidóságot jellemezte. A falusi ortodoxia ezt mereven elutasította, elsősorban az északkeleti területeken élő, galíciai eredetű zsidók voltak azok, akik mindvégig megőrizték tradicionális életvitelüket, nyelvüket. A zsidóság gyors és látványos magyarosodásának is köszönhető az, hogy az országban élő nemzetiségekkel szemben először az 1910-es népszámlálás során sikerült 54%-os magyar többletet kimutatni.
A magyarországi zsidóság körében az asszimiláció főleg a városi, vallását megreformált formában gyakorló, úgy nevezett neológ zsidóság között volt jelentős. A falusi, elsősorban északkelten élő, főleg Galíciából származó zsidók mereven elutasítottak a beolvadás lehetőségét. A két irányzat között komoly feszültségek alakultak ki. A neológok az asszimilációra nem hajlandó ortodoxokban látták az antiszemitizmus fő okát, azok pedig vallásgyalázóknak tartották az elvilágiasodott reformereket.