Emelt történelem érettségi Történelem érettségi

Erdély sajátos etnikai és vallási helyzete a XVI-XVIII. században

Három nép, három nemzet, négy vallás.” A XVI-XVIII. századi Erdély mind etnikailag, mind a nagyobb népcsoportok jogállását, mind bevett vallások tekintetében színes képet mutat.

Luxemburgi Zsigmond a kincstár vagyonát pénzrontással kívánta helyreállítani, s ennek hatására Erdélyben a helyi püspök Lépes György nem szedte be az adót. Három év múlva azonban, amikor újra értékes pénz jött a forgalomba, a háromévi adót együttesen követelte meg, emellett nemcsak a parasztságot, hanem az ortodox románokat, s a főnemesek is hasonló követelésekkel álltak elő. Az ellentétek parasztfelkelésbe torkolltak. 1437-ben kitör a Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelés, amely egységbe kovácsolta Erdély előkelőit, akik július 6-án a parasztfelkelés vezéreivel megállapodnak a kolozsmonostori egyezményben, amely a fellázadt jobbágyok számára számos kedvező intézkedést helyezett kilátásba. Az egyezmény azonban csak időhúzás volt az előkelők részéről, s 1438-ban mivel sikeresen leverték a lázadást, sohasem lépett életbe. 1437. szeptember 16-án kötik meg az erdélyi székely, magyar és szász vezetők a kápolnai „testvéri” uniót, amely tartósabbnak bizonyult, s 1848-ig meghatározta Erdély politikai berendezkedését. A kápolnai unió az összetartást deklarálta mind a külső, mind a belső ellenséggel szemben.

Etnikai viszonyok

A kápolnai uniótól a mohácsi csatáig a három rendi nemzet a székely, a magyar és a szász területi alapon különült el. A magyar megyék a magyarországi módon szerveződtek: létezett a földesúri- jobbágyi alárendelt viszony, a magyar városokban pedig polgárok laktak. Székelyföldön kollektív nemesség létezett, közigazgatási egységeik pedig a székek voltak. Szászföldön szabad szász polgárok laktak, akik önállóan irányították székeiket. Mohács után a kettős királyválasztás Erdély különállását fogja eredményezni, amelynek zavaros következményeit az 1570-es speyeri egyezmény rendezte.

A székelyek főként a keleti területeken rendezkedtek be. Társadalmuk ebben az időszakban is ősi, archaikus képet mutatott, s csak a XVI. század végére vált –főként erőszak hatására– valódi feudális létformává. Primorok (nemesi osztály), lófők és gyalogok (szabad székelyek, akik között a különbséget a hadra fogható lovak jelentették) a hármasára tagolódott a társadalom, amely faluközösségekben élt és adózás helyett általános hadra kötelezhetőségével szolgálta a közösséget. II. Ulászló 1499-ben törvénybe foglalta a székelyek jogait és kötelezettségeit. Szapolyai János az adózó jobbágyok sorába kényszerítette a gyalogosokat, míg a primoroknak és a lófőknek „feudális típusú” kiváltságként biztosította az adómentességet. A korábbi státusz visszaállításáért a székelyek több ízben is fellázadtak, ám ezek többnyire eredménytelenek voltak. A XVIII. századra a korábban szabadságot jelentő katonai kötelezettség egyre terhesebbé vált a székelyek számára, s ezért önként lettek jobbággyá. A fejedelmek számára ez igazi érvágást jelentett, hiszen a székelyek adták állandó katonai haderejük több mint felét. A katonaság lemorzsolódását Bethlen Gábornak sem sikerült megállítania, így rendszeres állami adót vetett ki a székelyekre, ami csak még inkább rontott a helyzeten, hiszen nagyarányú elvándorlás vette kezdetét. A népességcsökkenést később II. Rákóczi György 1658-as balsikerű hadjárata is fokozta.

A magyarok az erdélyi etnikum közel felét alkották hosszú időn át. Főként északi és a nyugati területeken volt jellemző a magyar berendezkedés.

A szászok zárt közösségei alkották a polgárosodó városok lakosságát, akik zömmel céhekbe tömörülve végeztek kézműves tevékenységeket. Ennek jövedelmezőségét a korabeli városfejlődés eredményei ma is jól mutatják. Két nagyobb városuk Brassó és Szeben volt, körülbelül 10000 lakossal. II. András 1224-ben keletkezett adománylevele (Andreanum) meghatározta a szászok kiváltságait. Ez alapján saját vezetőt választhattak, aki a nagyszebeni polgármester volt, s aki a szász grófi címet is viselte. Kezében volt a bíráskodás joga, az adót pedig a királynak kellett fizetniük egy összegben. Mátyás király 1486-ban a kiváltságokat valamennyi szászra kiterjesztette, ezért létrejött a szászok közjogi-politikai egysége, azaz az Universitas Saxonum. Társadalmuk a XVIII. században differenciálódott, egyre látványosabban tagolódott kereskedő patríciusokra és a céhek védelme alatt álló iparosok rétegére. Helyzetük a század második felére romlott, hiszen megcsappant a román vajdaságok felvevőpiacának igénye ipari termékeik iránt.

A román fejedelemségekben (Havasalföld, Moldva) rendre azok a vajdák kerültek hatalomra, akik a legtöbb adót ígérték a szultánnak. A kiszámíthatatlan helyzet elől sokan vándoroltak Erdély peremterületeire, ahol elsősorban hegyi pásztorkodással és földműveléssel, végső letelepedésük után pedig jobbágyként dolgoztak és a földesúrnak adóztak. A román falvak ellensúlyozták a párhuzamosan érvényesülő lassú asszimilációt, ezáltal gyarapítva a román jobbágyok számát. A XVIII. században a román lakosság aránya meghaladta az erdélyi lakosság egyharmadát.

A XVIII. század hozta el Erdély számára a Pax Habsburgicát, azaz a Habsburg Birodalomba való betagolódást követő békeévek időszakát, ami a század végére kis híján Erdély népességének megduplázódását eredményezte. A demográfiai mutatókat azonban rontotta a török alól felszabadult területek néptelen részeire történő elvándorlás és az 1717-1720-as pestisjárvány.

Vallási viszonyok

Erdély vallási sokszínűsége, a négy „bevett”, tehát törvényesen elismert vallás rendszere a XVI. század közepére alakult ki, sajátos etnikai és politikai sokszínűségének következtében. Az erdélyi reformáció első időszakában (1520-as évek eleje, 1540-es évek vége) megjelentek a különböző protestáns irányzatok, elsőként Luther tanai, majd az ország három részre szakadását követően (1541) a helvét tanok is. A reformáció irányzatai Erdélyben komoly támogatottságnak örvendtek, és örvendenek a mai napig is.

Erdélyben a brassói Honterus indította meg a térítőmunkát, melynek eredményeképpen az 1550-es évekre kialakult a szászok lutheri egyházszervezete, azaz a szász evangélista egyház, amely saját püspököt is választhatott. Kolozsvárott Heltai Gáspár 1550-ben magyarra fordította és kiadta a Bibliát, amely elősegítette a kálvini tanok egyre gyorsabb ütemű terjedését. 1556 után, amikor Erdély urai János Zsigmond oldalára álltak, s hazahívták országába szintén segítette a kálvini tanok terjedését, és a Partium jelentős részén, Debrecennel az élen, az új vallás hívei kerültek többségbe, akik főként katolikusról áttért magyarok és székelyek voltak. Szervét Mihály-féle antitrinitárius, szentháromság-tagadó tanok is terjedni kezdtek. A kizárólag Lengyelországban és Erdélyben elfogadott antitrinitárius felekezet, a kolozsvári Dávid Ferenc hatására vált egyre közkedveltebbé. S Kolozsvár is előbb kálvini hitre tért át, majd unitárius tanok szolgálója lett. A lelkész hatására János Zsigmond is a szentháromságtagadó-tanok felé fordult.

Az új vallási irányzatok elterjedését követő évtizedek (az 1550-es évektől 1571-ig) az egyházak intézményesülését hozták magukkal. A reformáció megerősödését az 1551-es Habsburg megszállás és az első rekatolizációs törekvések sem tudták megtörni. Az 1556 és 1564 között lezajló úrvacsoravita eredményeképpen 1564-ben a protestantizmus két ága elvált egymástól, s létrejött az evangélikus és a református ág, melynek hatására kiépülhetett az Erdélyi Református Egyház.

A reformáció következő állomása a szentháromság-vita jelentette (1566-1571). A nyilvános viták eredményeképpen 1571-ben létrejött az evangélikus egyház. Azonban a reformáció további fejlődésének, az új fejedelem Báthory István vetett véget, aki országgyűlési határozattal szabott gátat a további hitvitáknak.

A vallási sokszínűség elismerését a 1568-as tordai országgyűlés hozta meg, ahol törvényt alkottak az evangélium hirdetésének és magyarázatának teljes szabadságáról. A négy bevett vallás (református, katolikus, evangélikus, unitárius) esetében is vallásszabadság érvényesült. A románok által képviselt ortodox vallást is megtűrték, híveik gyakorolhatták vallásukat, de nem terjeszthették. A Tordán megvalósult vallási tolerancia páratlan volt Európában. Ehhez hozzájárult, hogy az erdélyi fejedelmek nem törekedtek erőszakos hittérítésekre, ennek következtében nem történtek erőszakos vallási összetűzések sem.

Erdélyben Bocskaitól kezdve (1604-1606) kezdve 1690-ig református fejedelmek uralkodtak. Más vallások működését csupán kis mértékben korlátozták, de senkinek sem szabtak gátat a vallás szabad gyakorlásában. A hegemón szerep azonban a református vallásé volt.

A török kiűzése után Erdély helyzetének rendezése is szükségessé vált a Habsburg Birodalmon belül. Az 1691-ben kiadott Diploma Leopoldium szavatolta a sajátos erdélyi sokszínűség fennmaradását és a vallásszabadságot. A diploma garantálta, hogy állami hivatalt bárki, felekezeti hovatartozás tekintete nélkül betölthessen. A XVII-XVIII. század során alapvetően megtartották a Diploma rendelkezéseit, de a Habsburg uralkodók igyekeztek megerősíteni a katolikus egyházat, ilyen például III. Károly rekatolizációs törekvése.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük